Közösen az autonómiáért

Egy ilyen rendszerben nagyon nehéz a helyzete egy független polgármesternek, tízszer okosabbnak, százszor ügyesebbnek kell lennie párttag társainál, ha azt akarja, hogy az általa vezetett közösség ne kerüljön hátrányba. Mondom: értem Bardocz Ferenc aggodalmát, hisz egy ilyen közegben a községért felelős, tisztségét nem hatalomként, hanem szolgálatként felfogó vezető részéről természetes, hogy adott esetben saját meggyőződése elé helyezi a közösség érdekeit. Szót sem érdemelne az egész, ha a történet arról szólna, hogy Craiova szociáldemokrata polgármesterét nem támogatja a liberális-demokrata kormány, vagy hogy egy független magyar polgármester attól tart, hogy bukaresti román politikusok hátrányosan fogják megkülönböztetni községét azért, mert ő kiáll a magyarság érdekei mellett.

A konszenzus alapja
Itt azonban másról van szó, ezért egyáltalán nem értem Ditró polgármesterének az aggodalmát. Ha ugyanis a fennebb vázolt politikai logikát követjük, akkor elképzelhetetlen, hogy bármiféle hátrányos megkülönböztetés érje a kormányon levő RMDSZ részéről bármelyik székelyföldi önkormányzatot. Ugyanis 2004 vége óta azt halljuk, olvassuk és látjuk a hazai magyar sajtóban, hogy az RMDSZ különböző szintű vezetői elmondják: az előző kormányok elhanyagolták a Székelyföldet, de most ez változik. Továbbmenve, még ha azt is feltételezzük, hogy a romániai magyarságon belül is működik az a fajta politikai megkülönböztetés, amit fennebb vázoltam, s az RMDSZ-vezetők büntetnék azokat a közösségeket, amelyek a tulipános jelölt helyett a függetlent juttatják a polgármesteri székbe, Ditrónak akkor sem lenne szabad félnie. Lehet ugyanis független a polgármester, de mindaddig, amíg a megyei önkormányzat RMDSZ-es alelnöke, a széki RMDSZ elnöke ditrói, addig félelemre semmi ok, hisz érte és általa özönlenie kell a támogatásoknak Ditróba.
Mondom akkor, ha feltételezzük, hogy ez a politikai megkülönböztetés működik a romániai magyarságon belül is. Hogy ez így van-e, nem áll módomban eldönteni, ráadásul alaposabban megvizsgálva a helyzetet lánunk kell, hogy jelen esetben ez (talán, remélhetőleg) lényegtelen is.
Vannak ugyanis belmagyar kérdések, amelyekben értelemszerűen nincs egyetértés a hazai magyarság különböző politikai szervezetei között, s amelyekről lehet, sőt kell is vitatkozni, különösen választási kampányok idején, de nem kizárólag akkor. Ez része a demokráciának, s ha elvszerűen művelik, észszel, és nem erővel meg indulatokkal, akkor kétségtelenül hasznára válik a hazai magyarságnak, hisz a vita érveket kíván, gondolatokat szül, s megoldásokra vezet.
Ugyanakkor vannak olyan összmagyar kérdések, ügyek, amelyekben nincs, s nem is szabad vita legyen közöttünk. Ezek közé tartozik az, hogy a hazai magyarságnak meg kell maradni, sőt szaporodni és gyarapodni kell szülőföldjén. Ez egy olyan cél, ami első helyen szerepel minden hazai magyar politikai szervezet programjában, s ez így is van rendjén. Az eléréséhez vezető út már nem ennyire egyértelmű, abban azonban megint csak teljes az egyetértés, hogy a különböző autonómiaformák olyan eszközök, amelyeknek döntő szerepük lehet, kell legyen ezen cél elérésében. Nem véletlen az, hogy a 2004-es kampányban mindkét magyar politikai szervezet kampányában a legtöbbet az autonómiáról beszélt. (Mondják ugyan azt is, hogy az RMDSZ csak kényszerből, mert a Magyar Polgári Szövetség erőteljesen erre építette a kampányát, s a közvélemény-kutatások eredményei azt mutatták az RMDSZ-vezetőknek, hogy fel kell venni a kesztyűt, s ugyanezt kell tűzni az RMDSZ zászlajára is, mert erre van igény a hazai magyarság körében. Hogy ebben mennyi az igazság, az a témánk szempontjából ismét csak mellékes, hisz a Magyar Polgári Szövetség megalakításának még a gondolata sem született meg senki fejében, amikor az autonómiatörekvések bekerültek az RMDSZ programjába. Joggal feltételezhető, hogy nem azért, hogy majd sok-sok év múlva elmondhassák, hogy ilyen téren az RMDSZ tette meg az első lépést.)
Fontos, ami fontos: a hazai magyar politikai szervezetek között teljes az egyetértés abban, hogy az autonómia kívánatos, megmaradásunk és gyarapodásunk szempontjából sarkalatos dolog. S akkor ha visszatérünk az eredeti kérdéshez, azt hiszem, hogy alaptalanul fél Bardocz Ferenc. Nehezen hihető ugyanis, hogy egy székelyföldi nagyközséget azért büntessenek az RMDSZ kormányzati pozícióban levő tisztségviselői, mert annak polgármestere az RMDSZ programjában is szereplő autonómia érdekében cselekszik.
Mondom ezt azért is, mert annak ellenére, hogy nagy ellentétek feszülnek a hazai magyar politikai szervezetek között, azzal minden vezető tisztában van, tisztában kell, hogy legyen, hogy nemzetpolitikai célokat csak összefogva, közösen lehet elérni, megvalósítani. (Hogy csak két dolgot említsek: az 5 százalékos parlamenti küszöböt külön-külön átlépni képtelenség, közösen azonban az eddigieknél jobb eredményt is el lehet érni; külföldről az elmúlt években számos jelzés érkezett, többen többször elmondták, hogy nem használ ügyünk megértésének, támogatásának az, ha különböző csatornákon különböző, sokszor egymásnak ellentmondó információk jutnak el az európai intézményekhez.)

A változás szükségessége
Az elmúlt évek kétségtelen módon sok változást hoztak életünkben, de nemzetpolitikai téren igazán nincs mivel dicsekedjünk. Lehet azon vitatkozni, hogy az apró lépesek célszerűek-e vagy nem, de az vitathatatlan, hogy csak nagyon apró lépésekkel kerültünk közelebb a kívánatos célhoz. Márpedig az idő ez esetben nem nekünk dolgozik!
Éppen ezért azt gondolom, hogy itt az ideje, hogy mindenki megálljon egy pillanatra, felmérje a helyzetünket, s megállapítsa, hogy valamit változtatni kell. Túl kell lépni a belső vitákon, az ellentétek hangsúlyozásán, s el kell kezdeni keresni nem azt, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt. Kétségtelen, hogy nem vagyunk egyformák, sok mindent különféleképpen látunk, de most nincs idő a vitára, most eljött az összefogás ideje. Legyen számunkra intő jel az, hogy egy évvel ezelőtt az EU országjelentésében hosszú évtizedek óta először megjelent az, hogy vannak itt magyarok, s azoknak megoldásra váró gondjaik, sőt a megoldás módja is írva volt feketével a fehéren: a szubszidiaritás és az önkormányzatiság elvét kell alkalmazni. Eltelt egy év, helyzetünk lényegében semmit sem változott, de idén tavasszal azzal kell szembesülnünk, hogy az EU számára a romániai magyarság problémája már nem létezik. Ebből azonban hiba volna levonni azt a következtetést, hogy az európai vezetők disznó gazemberek. Sokkal célszerűbb körülnézni a saját házunk táján, belátni, hogy stratégiaváltásra van szükség. Csak ismételni tudom: eljött annak az ideje, hogy félretegyük azt, ami szétválaszt, s keressük azt, ami összeköt. Március 15. több tanulsággal szolgált, de a két legfontosabb bizonyára az, hogy a székelység támogatja az autonómia ügyét, illetve hogy ebben a témában összefogásra van szükség, mert ha nem, a román politika azonnal és ösztönösen az oszd meg, és uralkodj elvét alkalmazza velünk szemben. Gondoljunk csak bele, mennyivel meggyőzőbb lett volna a székelyudvarhelyi rendezvény, ha a Kézdivásárhelyen összegyűltek is ott vannak a patkóban, s ha az emelvényen ott állnak az RMDSZ vezetői is! Akkor talán nem azért kellene búslakodjunk, hogy az országjelentésből minket ismét kifelejtettek.

A közös cél
Nem akarok dobálózni a nagy szavakkal, de az erdélyi magyarság számára sorsdöntő időket élünk. Ezért kétszer is meg kell gondolnia minden egyes cselekedetét minden magyar vezetőnek. Előttük a nagy lehetőség, hogy nevük belekerüljön a történelemkönyvekbe, de azt nem szabad elfelejteni, hogy azok lapjain fellelhető nemcsak Szent István, Mátyás király, Kossuth Lajos meg Deák Ferenc neve, hanem a Kun Béláé vagy a Kádár Jánosé is. Vagy hogy bibliai példával éljek, Jézus tanítványai között voltak a leendő apostolok, de ugyanúgy ott volt közöttük Júdás is. (S hogy a Bibliánál maradjunk: Pál apostol példája is ott lebeghet némelyek előtt...) Nem mindegy tehát, hogy most ki mit tesz. A legjobb az volna, ha minél többen meghallanák az idők szavát, s annak megfelelően cselekednének.
Sokan felkapták a fejüket, amikor a gyergyóalfalusi RMDSZ-vezetők bejelentették, felfüggesztik a szervezeten belüli tagságukat, tevékenységüket mindaddig, amíg Csapó József, Markó Béla, Szász Jenő és Tőkés László nem ül le tárgyalni azért, hogy megvalósuljon az erdélyi magyar összefogás. Mondom, sokan meglepődtek, pedig nem történt más, mint hogy néhányan kimondták azt, ami benne van a levegőben. Azon lehet vitatkozni, hogy miképpen mondták, hogy konkrétan mit követelnek, de az tény: a téma ott van a levegőben. Ha pedig ott van, foglalkozni kell vele. Ezt teszik a ditrói Székely Nemzetgyűlés szervezői is, csak kicsit másképp: úgy gondolják ugyanis, hogy a párbeszédet lehet követelni, de még célszerűbb generálni. Szerintük hatásosabb követendő példát adni, megmutatni, hogy az összefogás, az együttműködés nemcsak lehetséges, hanem hasznos is. Az SZNT eleve azért alakult, hogy – megteremtve a területi autonómia közképviseletét – helyzetbe hozza a különböző politikai szervezeteket, s generálja az összefogásukat a stratégiai cél, az autonómia érdekében.
Ezt teszi most helyi szinten a Ditrói Székely Tanács is, amikor arra kéri az RMDSZ és az MPSZ helyi szervezeteit, hogy fogjanak össze, hárman közösen szervezzék meg a nemzetgyűlést.
A felkérés nem propagandafogás, nem kísérlet egyik vagy másik szervezet sarokba szorítására, pellengérre állítására, hanem egy mélységes meggyőződés megnyilvánulása. A Ditrói Székely Tanács tagjai elszántak: ha kidobják őket az ajtón, akkor visszamennek az ablakon, de addig nem nyugszanak, míg ezt az összefogást helyi szinten meg nem valósítják. S hogy kezdeményezésük nem reménytelen, azt bizonyítja az, hogy voltak már előzetes egyeztetések mindkét politikai szervezettel, s egyik sem zárkózott el mereven az együttműködéstől, ami ha megvalósul, akkor kis túlzással elmondhatjuk, hogy Ditró történelmet írt már a nemzetgyűlés megrendezése előtt. S hogy a kör bezáruljon: akkor már valóban nem lesz semmi oka az aggodalomra Bardocz Ferencnek, Ditró polgármesterének.

(A szerző a Gyergyószéki
Székely Tanács elnöke) Árus Zsolt