Közös boldogulásunk a Tisza völgyében

A hosszú távú következményekkel nem számol, azok „kezelését” az utódokra hagyja. Schmitt Pál köztársasági elnök augusztus 20-át követő romániai látogatásán Borbély László ottani környezetvédelmi miniszterrel is tárgyalt. Kifejtette: Magyarország csak abban az esetben ért egyet a verespataki aranykitermeléssel, ha a beruházó garantálja, hogy a tározóban a cianid koncentrációja elenyésző lesz. Álláspontja kétségtelenül tisztességes alapelven, a bizalmon nyugszik. Azonban sajnos a dolog nem ilyen egyszerű! A cianid egyszer már bizonyított. Kisebb-nagyobb szivárgásokról, az esedékes karbantartás elmaradása miatti üzemzavarokról folyamatosan érkeznek hírek Nagybányáról. A sajtó nyilván csak a nagy botrányra ugrik, a kicsire nem. Ez is természetes.

Megelőzni a bajt

A cél világos. A Roşia Montană Gold Corporation kanadai–román vegyesvállalat az Erdélyi-érchegységben, Verespatakon és környékén másfél évtized alatt kitermeli – és cianidos technológiával a színesércből kinyeri – a világ ma ismert legnagyobb készletét: 330 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt. Băsescu csupán egyetlen feltételt támaszt: tárgyalják újra a kanadai befektetőkkel a nyereség elosztásának arányát. Jusson több Romániának! Hogy kerülnek kanadai befektetők Romániába? Az említett színesérc-készlet nagyságán túl akad más szempont is: Kanadában több mint fél évszázada tilos a cianidos technológia alkalmazása! Egy ottani parlamenti képviselő két évvel ezelőtt beterjesztett felelősségteljes javaslatát máig nem sikerült elfogadtatni a kanadai parlamentben: kanadai állampolgárokra és a birtokukat képező befektetésekre a világ bármely pontján érvényesüljenek ugyanazon törvények, mint az ország határain belül.

A verespataki terv magában hordozza 5 település teljes felszámolását. A cég vállalja lakóik áttelepítését, a falvak teljes átköltöztetését templomostól, temetőstől, hiszen kell a hely a világ nagy valószínűséggel szintén legnagyobb cianidos zagytározójának, amelynek befogadóképessége százszorosa a 2000. évi katasztrófát okozott Nagybánya melletti tározóénak. A 180 méter magas völgyzáró gát a Kárpát-medence legveszélyesebb ökológiai bombáját őrzi majd, addig-ameddig. Ismét csak azt kell mondanunk: köztársasági elnökünk jóindulatú bizalmától függetlenül. Mert ami elromolhat, az el is romlik. Egyelőre persze senki sem ígérte meg az elenyészően alacsony cianidkoncentrációt. Itt jegyezzük meg, hogy létezik a színesfém kinyerésére másfajta technológia is. Igaz, kétszer drágább, mint a cianidos. Napnál világosabb: azt nem vállalják a kanadaiak, hiszen hasznukat csökkentené.

Miért érdekesek számunkra a határainktól 400 kilométerre magasodó Erdélyi-érchegység történései? Tekintsünk a térképre, és véssük emlékezetünkbe a vízgyűjtőelvről tanultakat, a közös gondolkodás, gondoskodás megmásíthatatlan alapelvét. A Veres-patak az Abrud folyócskába, az az Aranyosba, az Aranyos a Marosba, a Maros a Tiszába torkollik. Amikor három évvel ezelőtt felröppent a hír: magyar cégcsoport Ukrajnában a Tisza legfelső szakaszán a folyó felduzzasztását kezdeményezi vízi erőmű építésével elektromos áram termelésére, kárpátaljai civil és állami környezetvédelmi szervezetek – beleértve a Kárpáti Bioszféra Rezervátum illetékeseit – egy emberként válaszoltak: minden erővel, bármi áron megakadályozzák a terv megvalósítását! Magyarul: keményen a sarkukra álltak. A befektetői szándék el is enyészett. Verespatak esetében ugyanezt a keménységet hiányoljuk magyar részről, beleértve némely civil szervezetek taktikázását is. Emlékezzünk: 2000. január 30-án 100 ezer köbméter cianid- és nehézfém-szennyeződéssel terhelt zagy indult útjára, és pusztította végig a Zazar, a Lápos, a Szamos és a Tisza élővilágát, hatását éreztetve a Dunában, sőt a Fekete-tengerben is. A magyar államot – a természetet, az állampolgárokat, a gazdálkodókat stb. – ért kár mértékét 29 milliárd forintban mutatták ki az illetékesek. Az akkori Aurul, majd Transgold névre keresztelt ausztrál–román vegyesvállalat okozta kárt azóta sem térítette meg senki. A cégeket felszámolták. Nincs kin behajtani a követelést. E tapasztalat nyomán nem bízhatunk sem a hazai, sem a nemzetközi jog tiszteletében. Mert a haszon maximalizálására törekvőket nem zavarja sem a romániai, sem az alvízi országokban érvényes, sem a nemzetközi jog. Ezért magunkat – és persze az említett folyók mellett élő romániai sorstársainkat – kell közösen megvédenünk. Idejében, a nagyobb bajt megelőzve!

A víz nem szokványos kereskedelmi termék

Az évtizeddel ezelőtti katasztrófa nyomán indult meg kormányváltásoktól függetlenül szakmai, önkormányzati és civil körökben az a közös gondolkodás, amelynek eredményeként írtuk alá 2007. május 18-án Kárpátalján, Nagyszőlősön a Tisza Chartát, nemzetközi egyezményünket a Kárpátok-Tisza régió fejlesztéséről, a Tiszáról. Annak vízgazdálkodásról szóló fejezetében ugyanarra az álláspontra jutottunk, amit az EU Víz Keretirányelve tartalmaz: csak a vízgyűjtő egységének elve alapján szabad jövőnkről gondolkodnunk. Idézzük: „… A Kárpátok–Tisza régió, a Tisza-völgy lakói Ukrajnában, Romániában, Szlovákiában, Magyarországon és Szerbiában egyaránt háborítatlan nyugalomban, békében, biztonságban, egyetértésben kívánnak élni. (Beleértve ebbe a természet erői, azaz az árvizek elleni biztonságot és az emberi kapzsiság előidézte ökológiai katasztrófa veszélyének megelőzését is.)… Azonosulva az EU Víz Keretirányelvével, közösen valljuk és hirdetjük, hogy a víz nem szokványos kereskedelmi termék, hanem olyan örökségünk, amelyet óvni, védeni és kezelni kell. Különös jelentőséget tulajdonítunk a Tisza vízgyűjtője e szellemben történő megóvásának az Európai Unió határain belül és kívül egyaránt (…) A Tisza-völgy, a Kárpátok–Tisza régió 1998–2001-ig tartó, illetve 2005-ös és 2006-os árvizeit, valamint a Nagybányáról 2000. január 30-án kiindult, a Szamoson, a Tiszán végigvonult és a Dunában is hatását éreztető cianid- és nehézfém-szennyeződést követően bebizonyosodott, hogy természeti környezetünkről, vizeinkről, a Tiszáról és mellékfolyóiról, a Tisza vízgyűjtőjéről, azaz a Tisza-völgyről nem gondolkodhatunk úgy, mint korábban. Az új kihívásokra csak új alapokon szerveződve válaszolhatunk eredményesen!” Őszintén be kell vallanunk, hogy az új kihívásokra adandó válasszal mindmáig adósak vagyunk. Nem sikerült eredményesen megszerveznünk azokat az erőket, amelyeknek birtokában esélyt teremthetünk gyermekeinknek, unokáinknak arra, hogy nyugodtan élhessenek a Tisza és mellékfolyói mentén. Hol a víz bőségével – az árvizekkel –, hol a szárazsággal, az aszállyal küzdünk. Most az ipari katasztrófa megelőzésének fontossága van napirenden. Közös boldogulásunkra ajánljuk a Kárpátok–Tisza régió stratégiájának együttes kidolgozását. A szakmai műhelyek készségesek.

Románia elnöke jól hallhatóan ugyanazt a nótát fújja, amit 5 éve a verespataki befektető képviselőjétől a szegedi és a budapesti közmeghallgatáson hallottunk: a technika mai fejlettségével megvalósítható a legnagyobb biztonság. Ha minden paragrafusnak megfelelnek, miért ne valósulhatna meg tervük? A befektetők nem hallgatnak semmilyen ellenérvre. Pedig sok értelmes hozzászóló fejtette ki aggályát az elmúlt években: a valóban hihetetlen mértékű munkanélküliséggel küzdő Mócvidék, az Erdélyi-érchegység jövőjét nem az arany- és ezüstbányászat mentheti meg, hanem a természeti, táji értékek, a múlt örökségének megbecsülése, az azokra építő jövőkép. Mutassák be az oda látogatóknak a 2 ezer éves, valóban egyedülálló kuriózumnak számító bányajáratokat, fedeztessék fel bámulatba ejtő hegyeiket, szurdokaikat. Igaz, hogy a Fehér megyei Abrudbányára, a Mócvidék központjába nem vezetnek nemzetközi tranzitutak, azonban ügyes reklámfogásokkal és következetes munkálkodással elérhetők, oda csábíthatók a látogatók. E táji, természeti örökség mindegyikét letarolja – állításaival ellentétben – a készülő bányaterv. Nem használt az az ellenérv sem, amely az esetlegesen megépülő ércfeldolgozóba közúton, vagy vasúton érkező veszélyes vegyi anyagok szállító járműveit érő balesetek eshetőségére figyelmeztetett. Nem beszélve a legnagyobb kockázatról, a 180 méteres völgyzáró gáttal védett, grandiózus méretű, cianid- és nehézfém-ülepítő tározóról. Sajnálatos párhuzam: a fukusimai atomerőmű tervezői sem számoltak földrengéssel. A verespataki befektetők sem számolnak vele. És ha mégis bekövetkezik?

Természetesen jogos a kérdés: használ-e a román nemzetgazdaságnak az említett színesérc-készlet kinyerése? Nem vonjuk kétségbe, rövid távon nyilván használ. Azonban a természet, az ott, valamint az említett folyók mentén élők számára beláthatatlan következményekkel járó veszélyforrást teremt. Világossá kell tennünk álláspontunkat: nem a román érdekek ellen harcolunk, ellenkezőleg! Mindannyian azt szeretnénk, ha a szomszédunkban élők mihamarabb boldogulnának. A mai nemzedékek boldogulásának árát azonban nem háríthatjuk az utánunk következőkre! Ezért azt mondjuk: nyerjék ki a világ legnagyobb arany- és ezüstkincsét, élvezzék annak hasznát. Az ércfeldolgozásban azonban ne alkalmazzanak cianidos technológiát. Ha a román politikai elit rövidlátó érdektől vezérelve feláldozza az Erdélyi-érchegység legszebb részét egy eszelős tervre, nem szólhatunk bele, az Románia belügye. Nem maradhatunk azonban szótlanok a vízgyűjtőelv jegyében a cianidos technológiát illetően.

Elutasított ciántechnológia

Ezer esztendőn át a Magyar Királyság, majd az Osztrák–Magyar Monarchia kiterjedt a Kárpát-medence egészére. Azaz az akkori államalakulat a forrásvidéktől fennhatóságot gyakorolt a folyóvizek fölött. Trianont követően Magyarország folyóvizeinek 96-98 százaléka a határokon túlról érkezik. A Tisza 157 ezer négyzetkilométernyi vízgyűjtő területének jelentős része határainkon túlra került. E döntéssel a 21. század legfontosabb globális problémájának megoldása – az emberiség egészséges, tiszta vízzel való ellátása – vált a Kárpát-medence népei együttműködésének kulcskérdésévé. Kevés szó esik arról, hogy a trianoni békeszerződés magyar tárgyaló delegációja felhívta a figyelmet az államhatárok és a vízgyűjtők különválasztásának következményeire, és elérte egy új intézmény, akkori nevén az Állandó Vízügyi Műszaki Bizottság életre hívását, amelyben minden érdekelt állam helyet kapott. A bizottság alapszabályát a legyőzött államok képviselőinek teljes jogú részvételével fogalmazták meg.  A trianoni békeszerződés vízügyi szabályozásai a ma is használatos legkorszerűbb elveknek, a teljes vízgyűjtőben való közös gondolkodásnak és cselekvésnek felelnek meg – állapítja meg a téma egyik legelismertebb magyarországi szakembere, Alföldi László. Az Állandó Vízügyi Műszaki Bizottság működése a háborús készülődés közepette elhalványult, majd az 1940-es években meg is szűnt, és sajnos a II. világégést követően nem éledt újjá. A szocialista országok közötti bizalmatlanság évtizedeiben a Tisza vízgyűjtő területének folyói elkülönültek, az alvízi országok kiszolgáltatottsága nőtt. Ezt az áldatlan állapotot csak a rendszerváltás után, legfőképpen a Tisza 1998–2001 közötti, rendkívülinek minősített áradásait követően sikerült némileg megváltoztatni.

Reményeket kelthet az Európai Unió Duna Régió Stratégiája, amelynek kezdeményezésekor – 2009 májusában – tettünk javaslatot a Kárpátok–Tisza Komplex Stratégia megalkotására. Az Ukrajna, Románia, Szlovákia, Magyarország és Szerbia részvételével formálódó államok közötti együttműködés neuralgikus pontja a verespataki bányaterv, valamint a Máramaros megyei zagytározók és meddőhányók kezelésének, rekultivációjának hiányossága lehet. Máramarosban 9 zagytározó és 300–400 meddőhányó található. Utóbbiakról azért nem áll rendelkezésre pontosabb adat, mert számbavételük nem történt meg. Kezelésükről azért nem esik szó, mert a válság miatt a román állam megvonta a finanszírozást. Éppen az ilyen, nagy volumenű – a tagállamok erejét külön-külön meghaladó, mégis több országra kiható – környezetvédelmi, természetvédelmi feladatokra szán jelentős segítséget az Európai Unió. Érvényes ez Máramaros mellett az Erdélyi-érchegység állami bányavállalatai megszűnte után az ottani bányák és iparilag szennyezett telephelyek utómunkálataira egyaránt. Együttműködésre buzdító megoldandó feladat van tehát bőven. Olyan nemzetközi együttműködésnek azonban nem sok értelmét látjuk a Tisza-völgyben, amelynek képviselői szőnyeg alá söprik a legfontosabb problémákat azért, hogy az együttműködés látszatát keltsék. Ha Kárpátalján az állami és a civil szféra egyöntetűen elutasította a Felső-Tisza felduzzasztását, és kinyilvánította, hogy minden eszközzel megakadályozza azt, akkor mi is kimondhatjuk: egységesen a leghatározottabban elutasítjuk a cianidos technológia alkalmazását a Tisza vízgyűjtőjén. A nemzetközi Rajna védelmi egyezményt a kis Hollandia kezdeményezte a hatalmas németországi és franciaországi bányák, ipari üzemek, vegyi kombinátok szennyezésének megfékezésére, sikerrel. Az ottani állami szféra a civileket küldte előre faltörő kosként, akik perek tucatjait kezdeményezték és nyerték meg az említett üzemek ellen. Akadtak, és ma is akadnak látványos, megütközést keltő, a polgári ízlést olykor sértő, mégis hatásos megnyilvánulások éppen a környezet- és természetvédők fegyvertárában. Hiszen a civil mozgástér jóval szélesebb, mint a nemzetközi diplomácia szabályaihoz kötött államközi együttműködéseké. Amikor négy éve szőke folyónk gazdátlanságára, a Tisza-problematika fontosságára, megoldatlan kérdéseire hívtuk fel a figyelmet, hiányolva a Tisza-völgyi nemzetközi együttműködést, a magyar vízügyi vezetés minden kapcsolatot megszakított velünk. Talán a mostani nem ezt az utat választja.

Egri Sándor

A szerző társadalmi aktivista, a Kárpátok–Tisza Nemzetközi Fejlesztési Egyesület elnöke (Tokaj-Szolnok)