Köszönet a „semmit sem tevõknek”

Varga László álláspontja világos és érthetõ. Természetesen utóbbiaknak is teljes mértékben igazuk van, az õ álláspontjuk is érthetõ, amikor azt mondják: márpedig nem tettek semmit – azaz semmi olyant, ami nem az egyetemes emberi szabadságigényrõl, az egyetemes és elemi emberi jogok igénylésérõl és tiszteletben tartásáról, ezzel együtt a nemzeti hovatartozás szabad megélésérõl és megnyilvánulásáról szólt volna. S ez magyarokra, lengyelekre, románokra egyformán érvényes, hiszen 1956-ban a lengyelek is hasonló igényeket támasztottak sztálinista párt- és államvezetésükkel szemben, mint a magyarok; de a magyar forradalom hatására Temesváron tanuló román és német ajkú egyetemi hallgatók százai és ezrei is ugyanezt tették.
Az egykori elítéltek körében tapasztalható harmadik álláspont a másik kettõt kiegészítve és árnyalva fogalmazza meg a lényeget. A csíkszeredai verselõ diákok perében húszévi börtönre ítélt egykori tanár, a ma Sepsiszentgyörgyön élõ Puskás Attila tolmácsolásában ez így hangzik: „Hát mit tettünk? Nem tettünk egyebet, mint hogy magyar emberként, de mindenekelõtt emberként szembefordultunk a diktatúrával, s ez minden becsületes embernek kötelessége lett volna, vagy lenne. Nem bántam meg, amit cselekedtem, de azt sem mondhatnám, hogy különösen büszke vagyok rá. Hiszen a helyes cselekedeteinkre miért kellene különösen büszkék lennünk?”
Csakhogy mindezt az akkori, kommunista hatalom nem így értékelte. A magyarországi, de fõleg a romániai pártállam értelmezésében minden olyan gondolat és cselekvés, amely a meglévõ rendszer hibáit és túlkapásait kifogásolta, felért az államrend elleni szervezkedéssel, amit súlyosan, olykor halállal büntettek. Bár fegyveres felkelésre, de még tüntetésekre sem került sor Romániában, a hatalom annál inkább félt – és a majdani megtorlásban tanúsított kegyetlensége annál inkább érthetõ –, mert a lengyel reformtörekvésekkel, illetve a magyarországi forradalommal való együttérzésnek kicsit másabbak voltak a vonatkozásai, mint Magyarországon. Míg a forradalom kirobbanását megelõzõen például a szigorú pártfelügyelet mellett mûködtetett Magyar Rádió is frissítõ tavaszi fuvallatot emlegetett, beszámolt az értelmiségi, illetve diákfórumok parázs vitáiról addig a román hatalom alig mutatott fogadókészséget a változások iránt.
A magyarországi reformtörekvések és az október 23-án Budapesten kirobbant forradalom a romániai hatalom részérõl a pozitív változásokkal éppenséggel ellenkezõ intézkedéseket váltottak ki. Egyebek mellett szigorú hírzárlatot, átértelmezett és átfogalmazott budapesti híreket, a sajtó ellenõrzésének és a román–magyar államhatár õrzésének fokozott szigorítását, a magyarországi levelek, postaküldemények azonnali leállítását, a lakosság fokozott megfigyelését, a magyarországi eseményekkel egyetértõ vélemények vagy megnyilvánulások azonnali elfojtását, egyszóval teljes bezárkózást. Romániában az is alapvetõen fontos tényezõnek bizonyult, hogy a magyar forradalommal és szabadságharccal mindenekelõtt a romániai magyarság érzett együtt, s ez kapóra jött a mindenkori „magyar veszély” ellen éberen õrködõ párt- és államgépezetnek.
De mit is tettek Romániában azok, akik a magyar forradalommal és szabadságharccal együtt éreztek? Volt, aki egyszerûen „csak” együtt érzett, és drukkolt a forradalom sikerének: annak, hogy Magyarországon bukjon Rákosi és bandája, az ország szabaduljon fel a szovjet megszállás alól. Volt, aki továbblépett, és elvárásait nyilvánosan is kifejezésre juttatta: a temesvári egyetemi hallgatók 1956. október 30-i gyûlésükön többek között a szovjet csapatok Romániából való kivonását, a beszolgáltatások enyhítését, a munkások béremelését és az egyetemi autonómia szavatolását kérték. Válaszként a Szekuritáté tömeges letartóztatásokat hajtott végre, a diáktársaik százainak kiszabadítását követelõ másnapi tüntetést pedig szétverték. Aurel Baghiu, Caius Muþiu, Heinrich Drobny, Nagy László és sokan mások így kerültek évekre börtönbe.
A temesvári diákokat megelõzve október 24-én Mátyás király szülõházában, Kolozsváron tartottak gyûlést a képzõmûvészetis diákok. Egyebek mellett azt kérték, hogy az egyetem rendelkezzék autonómiával, a diákok számára ne legyen kötelezõ sem az orosz, sem a román nyelv tanulása, kapcsolatot tarthassanak fenn nyugati diákszövetségekkel, az egyetemi felvételinél ne a származás, hanem a tehetség legyen mérvadó. A Szekuritáté már másnap megkezdte a letartóztatásokat.
Háromszéken voltak, akik kisebb csoportokban a magyar kultúrát, ezen belül az irodalmat és történelmet igyekeztek ápolni és népszerûsíteni. Ilyen volt a Nagy László nevével fémjelzett Kossuth Kör, amelynek tagjait bebörtönözték. Megannyi hasonló erdélyi gondolathoz híven a Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium néhány diákja kezdeményezésére alakult Székely Ifjak Társasága (SZIT) is az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatására jött létre. A tizenéves diákokból verbuválódó csapat 1957. és 1958. március 15-én a sötétség leple alatt koszorút helyezett az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc hõseinek a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban álló emlékmûve talapzatára. A politikai titkosrendõrség a maréknyi gyerkõchöz két felnõtt korú fiatalembert is „csatolt”, így hozva létre a „demokratikus népi államrend aláásására összeesküdött titkos szervezetet”. A két felnõtt korú ifjú, Ütõ Szabó Lajos és Szalay Attila közül utóbbi 18 évre szóló börtönbüntetést kapott. Szalay 1959 augusztusában halt meg máig tisztázatlan körülmények között a szamosújvári börtönben.
De nem voltak közömbösek a magyar forradalom iránt az erdõvidékiek sem. 1956. november 8-án este négy baróti középiskolás diák – Bíró Benjamin, Józsa Árpád Csaba, Kovács János és Moyses Márton – Érmihályfalváig vonatozott, hogy a román–magyar országhatáron átszökve a magyarországi szabadságharcosokhoz csatlakozzon. Bírónak és Józsának sikerült átszöknie, õket 1957. március 15-én Nagyváradon adták át a román hatóságoknak. Mindkettõjüket börtönre ítélték, de a sikertelen határátszökés után hazatérõ – immáron egyetemistává lett – Moysest is elhurcolták. Õt azért ítélték elõbb hét-, majd fellebbezése után kétévi börtönre, mert – miként a marosvásárhelyi és kolozsvári magyar írók, költõk és szerkesztõk 1956. szeptember 29–30-án a Kolozs tartományi pártbizottság székházában tartott gyûlésén – arról beszélt: a népi demokratikus rendszer nem hozta el a megnyugtató megoldást, a kollektivizálás során túlkapások történtek, a munkásokat nem fizetik megfelelõképpen. Ugyanezekrõl a sérelmekrõl beszéltek a marosvásárhelyi és kolozsvári magyar irodalmárok is, de a hatalom más mércével mérte az „ellenõrzött” kritikát, mint az azzal szinte azonos, ám a párt által nem ellenõrzött keretek között megfogalmazottakat. Amíg tehát az íróknak és költõknek – legalábbis ott és akkor – „a hajuk szála sem görbült”, a mások által szóvá tettekre kemény megtorlás volt a válasz – ami nyilvánvalóan a magyar irodalmárokhoz intézett üzenet is volt egyben. Nem csoda, hogy az adott körülmények között Moyses az öngyilkosságba menekült: 1970. február 13-án a brassói pártszékház elõtt benzinnel leöntötte, és felgyújtotta magát, így követve az 1969. januárjában önkéntes tûzhalálba menekült cseh Jan Palach és a budapesti Bauer Sándor példáját.
A néhány fiatal által 1956. november 4-én Brassóban létrehozott Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) valamennyi erdélyi szervezkedés közül a legnagyobb létszámú volt. Az EMISZ dacolni akart a kommunista neveléssel, a szervezet alapszabályát ugyanis – a titkári tisztséget betöltõ Lay Imre szerint – az Ifjúmunkás Szövetség statútuma alapján állították össze, de mindent meg-, illetve kifordítottak: míg az IMSZ-szabályzat például a kommunista ideológia iránti hûséget írta elõ, saját statútumukban Layék ennek tagadását rögzítették. Az EMISZ az igazi magyar irodalom, kultúra és történelem tanulását és népszerûsítését tûzte ki céljául, tevékenysége kulturális eseményekre korlátozódott. 1957. március 15-én Fehéregyházán egy-két szónoklat és szavalat után a fiatalok koszorút helyeztek el a Petõfi-emlékmû talapzatán. Egy év múlva tömeges letartóztatásokkal és 77 EMISZ-es fiatal bebörtönzésével válaszolt a hatalom.
Nagyjából összecsengett az úgynevezett Dobai-csoport, valamint Fodor Pál és körének elképzelése. Mindkettõ arra keresett választ: hogyan lehetne úgy rendezni az Erdélyben élõ magyarság és románság státusát, hogy az mindkét nemzetrész számára a lehetõ legmegnyugtatóbb megoldást kínálja. A megtorlás során életfogytiglanra ítélt Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, tanársegéd és munkatársai, az ENSZ-hez eljuttatni szándékozott terv szerint négy elképzelést vázoltak fel az erdélyi magyarok és románok helyzetének rendezésére. Az egyik szerint a trianoni, de légiesülõ országhatárok keretében kell autonómiát biztosítani Erdély magyarságának az egyesült Európa határain belül vagy azon kívül. A második változat szerint az ezeréves magyar határok visszaállításával, Magyarország keretén belül kellene autonómiát biztosítani Erdély románságának, ugyancsak az egyesült Európa kereteiben, vagy azokon kívül. A harmadik lehetséges változat az ezeréves magyar, illetve a trianoni határok közötti az Európai Unióhoz tartozó független Erdélyrõl szólt, végül a negyedik változat Erdélynek a magyarok és a románok közötti kettéosztását helyezte kilátásba, beleszámítva az esetleges lakosságcserét is. Fodor Pálék nagyjából ugyanezt vázolták fel, elképzelésük szerint az önálló vagy a Magyarországhoz visszacsatolt, esetleg a lakosságcserével románok és magyarok között kettéosztott Erdély jelenthetett volna megoldást.
Mindenkinél továbbment a Szoboszlai Aladár temességi római katolikus plébános nevével fémjelzett elképzelés. A csoport a kommunista rendszer, illetve egyeduralkodás megdöntését célozva a többpártrendszer bevezetésének szükségességét, illetve tervezetét vázolta fel. Cselekvésre ugyan nem került sor, a hírhedt Szoboszlai-perben mégis 56 elítéltnek közel 1300 évnyi börtönbüntetést és 11 halálos ítéletet osztottak ki, 10 kivégzést pedig végre is hajtottak.
Az idõ mégis azokat igazolja, akik annyit mégis tettek, hogy magyarként, de mindenekelõtt emberként szembefordultak az embertelenséggel. Akik szerint mindezért nem jár különösebb dicséret. De köszönet mindenképpen.