Komoly, zenei előadás

Fel sem igen öltöztem, hogy ne mondják, sznob vagyok, így eleve rosszul éreztem magam a sok kisestélyi meg frakk között, de a java csak ezután következett. Leültünk, megtapsoltuk a fellépőket: lelkesen tapsoltam, ebből rossz nem lehet, gondoltam, ennyi kijár a halálba indulóknak. (Aztán kiderült, inkább halálba indítóknak kéne őket nevezni.)
Jöttek a művésznők és művész urak sorban, fújták, reszelték, pengették és csapkodták a hangszert meg a gigát, hogy az ember hátán futkosott a hideg azért a drága lószőrért, a szépséges, fehér billentyűkért s a sok hólsz-cukorkáért. Nem mondom, az első hatvan percben még fel is fogtam egyet-mást a zenéből, bár abban sem vagyok biztos, hogy a zenei befogadást (recepciót – értik, nem?) felfogásnak hívják. (Kishúgom szerencséjére ő ebben az első részben kapott helyet, így még józan eszem birtokában megállapítottam, hogy ő a legügyesebb. Ezt a felfedezésemet kis feleségemmel is megosztottam, amivel a hátsó sorokból dühös pisszegést sikerült kiváltani.)
A továbbiakban sűrű és sértett hallgatásba bocsátkoztam, és azzal tartottam magamban a lelket, hogy ha én nem jövök el a zenészek estjére, akkor bizony ők sem jönnek el az én felolvasásomra, s végül egyikünknek sem lesz egy fia közönsége sem.
Azért a biztonság kedvéért mindenfélével foglalkoztam közben, nehogy a 20. századi nagy francia modern, sőt, posztmodern zeneszerző darabjának hallgatásától idegsokkot vagy teljes testi bénulással fenyegető unalomsztrókot kapjak. Így például helyre kis fényképezőgépem segítségével minden egyes fellépőt alaposan lefényképeztem, legalább öt közelítés-távolítás perspektívából, bár mondhatom, ezzel sem arattam osztatlan sikert, ugyanis a műértő és tudálékos arccal a fejét mozgató úri közönséget szemmel láthatóan zavarta hűséges pajtásmasinám jól hallható berregése, a művésznők és művész urak pedig teljesen elképedtek, hogy vajon ki lehet ez a megszállott komolyzene-rajongó, akinek ők testi mivoltukban is ennyire fontosak.
Írtam aztán néhány sms-t, megtöröltem a szemüvegemet, s már azon voltam, hogy lehúzom a cipőmet, és kéjesen sziszegve kipiszkálom a lábujjaimat is, mikor eszembe jutott, hogy vajon kis tündérasszonyom hogyan szórakozik. Lopva rápillantottam (a hirtelen fejmozdulatokkal kísért, idióta körbebámulás ugyanis szigorúan tilos ezekben az úri körökben – erre a huszadik ilyen nézésem után magamtól rájöttem), s rögtön láttam az arcán, hogy a csodás zenei kavalkád őt is módfelett lenyűgözi, majd elalél a gyönyörtől: éppen a mennyezet freskóit bámulta lelkesen, így ájulva egyik nagyszerű művészeti ág élvezéséből a másikba.
Szomorúan nyugtáztam, hogy rajtunk kívül mindenki érti és élvezi a muzsikát, vagy legalábbis remekül el tudja ezt játszani, s kínomban alaposan megszemléltem az énekes művésznők hatalmas és belülről hájjal kenegetett termetét, szalonnás hasuk levegővételkor történő érzéki remegését, mosolyaik arcukra erőltetését a közönséggel való jó viszony ápolásának jegyében. Aztán eltűnődtem, hogy milyen lehet egy ilyen nővel élni, és már-már váltólázat kaptam, amikor bejelentették, hogy vége az első félidőnek, s megkérték azokat, akiknek a rokona már lejárt, hogy ne távozzék azonnal.
Ezt kikértem magamnak, odaléptem a húgomhoz, megöleltem, és gratuláltam a nagyszerű produkcióhoz, sőt néhány keresetlen szót is szóltam az egyik előadóról, aki többször is belesült a darabba. Már-már azon voltam, hogy jó hangosan kifejtsem elméletemet a zenéről, olyan szavakat használva, mint négynegyed, ütem és polifonikus hangzavar, amikor kishúgom csuklóból közölte, hogy előbb említett művész nem megakadt, hanem egy poszt-posztmodern darabot játszott, majd szikrázó szemekkel megkérdezte, hogy hallottuk-e, miszerint az idióta kísérőzongorás az ő mócárt darabjának kellős közepén elkezdett összevissza klimpírozni, ezzel fölöttébb kínos helyzetbe hozva őt.
Õszintén megvallom, hogy nekem a zongorás teljesítménye pontosan akkora katarzist okozott, mint az összes többi előadás, és semmiféle hibát nem konstatáltam játékában. Ennek ellenére felháborodottságomnak adtam hangot, és kishúgomnak megígértem, hogy erős barátaim segítségével mind a tíz ujját eltörjük a hitványnak, amikor megszólalt a gong, és mielőtt le tudtam volna lépni, egy csokornyakkendős úrifiú beterelt bennünket a második félidőre.