Kisesszék gyűjteménye egy kötetben

Ó, mennyi közös emlékfűz hozzá! Hiszen, hogy csak egyet említsek – őjelentette meg a KAPU című folyóirat 2003/11–12-esszámában, Aki bibliofilnek született címmela talán mindeddig legmagvasabb, velem készítettinterjút, kedvenc hobbimmal, az exlibrisgyűjtésselkapcsolatosan. Persze a tartalomjegyzék futólagosáttekintése után rögtön átlapoztammég ott helyben a kötetet, s megállapítottam,hogy valóban érdeklődésébresztőminiatűr írások között lesz alkalmammazsolázni a következő napok szabad perceiben. Ésnem csalódtam, hanem a szerző iránt érzett régitiszteletem nőttön nőtt.
„Kései sirató” címűkisesszéje egyenesen szív- és lélekfacsarótetemrehívás: a mezőségi magyarságanyanyelv- és identitásvesztésénekvajúdásokkal, vívódásokkal ésszemélyes kudarcokkal teli elrománosodásánakdrámáját tárja elénk, kíméletlenobjektivitással. Kós Károlyt idézi, aki1911 szeptemberében Balázsfalván az Astraötvenéves jubileumi szemléjéntapasztaltakat így foglalja össze a Budapesti Naplóhasábjain: „…az erdélyi elszegényedett,fáradt és reményvesztett magyar társadalomlépésről lépésre, lassan, defolyamatosan kénytelen visszavonulni minden téren.Sorsunkat előre látjuk, és csodára nemszámíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, éssegítségre nem jön sem a magyarországitársadalom, sem az államhatalom.”
Noha annak idején olvastam aMementó című írást (tkp. nekrológot,2003-ban) Tonk Sándorról a ReformátusokLapjában, most sokkal megrendítőbb élményvolt a „posztumuszság” rávetülő árnyékábanelmélyedni, a mögöttes gondolatokat is hordozótartalmat elemezni, mert szinte felmérhetetlenül nagyveszteséget jelent az ő korai halála az erdélyimagyarság számára. Hadd idézzük azesszéíró szavait: „Lobogó szívvelvettél részt az Erdélyi Múzeum-Egyesületújraindításában. Örömmelfogadtad el a felkérést az Erdélyi ReformátusEgyházkerület főgondnoki tisztségére, amitutolsó leheletedig tisztességgel és nagyodaadással elláttál. …Mondd, mennyit bírki egy szív?!… Ha valaki, akkor Te igazán küzdöttéla közért! Ha semmi mást nem tettél volna,csak azt, hogy néhány hiteles ember segédkezésévelmegalapítottad Kolozsvárt a kommunizmus utánielső önálló magyar egyetemet, amelynekegyszersmind első érdemes vezetője is voltál, márezzel is biztosítottad volna helyed az erdélyimagyarság szellemi panteonjában. Aki ilyen mélynyomot hagyott maga után, mint Te, az nem az ÖrökFeledés birodalmába lép, hanem az Emlékezésébe!Bármilyen távol legyen is az a Messze.”
A Györkös MányiAlbertre emlékezve című esszé mélyenszántógondolatait elemezve – miközben a munkaasztalommal szemköztifalon függő, talán legszebb képét, a Székikórust szemlélem őszinte gyönyörűséggel,elgondolkozom afölött, hogy vajon tényleg zenésznekavagy festőművésznek volt-e nagyobb Berci, ahogy barátaiszólították/emlegették. Mert azeredendően zenész alapképzettségű művészsose fordított hátat a zenének, mégis afestészet lett „személyiségének igazikifejező közege” (László Ferenc).
Nem kevésbé megrendítőélmény a közelmúltban elhunyt Beke GyörgyDéva vára alatt című szociográfiaimunkájáról írt Aniszi-esszételolvasni. Három dél-erdélyi megye (Hunyad,Szeben, Brassó) magyar közösségéneksorsát helyezi szellemi górcső alá, ésvonja le a nagyon is helytálló következtetéseket,hogy például Groza Péter és ConstantinDaicoviciu életműve is tulajdonképpen – szándékukellenére – a dákoromán kontinuitásielmélet cáfolata.
Tavaszy Sándor Erdélyitetők című, 1938-as kötete is újra megjelent2003-ban az Erdélyi Református Egyházkerületkiadásában. Erről sem feledkezik meg Aniszi Kálmán.Mert a teológia professzorának úti beszámolóisokkal többek annál, mint amit műfaji besorolásuksugall: művészettörténeti dolgozatok, de alegmagasabb szinten megírva. És milyen jó, hogyhiteles fényképeket, a nagy tudású,kiváló ásványtanprofesszor, Balogh Ernőközel száz igényes fotójáthasználták fel a kötet illusztrálására.
A Sziszüphosztól ihletettötletadó címért is, s az ígymegjelentetett kötetért őszintén hálásakvagyunk Aniszi Kálmánnak, és kívánjuk:ne hagyja abba!

Gábor Dénes

Aniszi Kálmán:Mélységiszony. Közdok, 2006.