Kimegyünk a városból

Nagy Koppány Zsolt Asszonykámmal úgy döntöttünk, hogy eleget éltünk már ebben a nagy, büdös városban, a gyereknek is jönni kell elõbb-utóbb, s milyen idilli volna lecserélni kicsi, zajos garzonunkat egy Pesthez közeli faluban található medencés, kertes villácskára, lévén, hogy a kettõnek az ára egyforma. Ennek az áregyformaságnak önmagában is elég kellett volna lennie, hogy gyanút keltsen bennünk, de mi mindent jobban tudunk (kivált a kis feleségem), úgyhogy el is indultunk. D. nevû falu HÉV-vel félórányi távolságra található a fõvárostól, és úgy hallottuk a sok köcsög újgazdagtól, hogy gyönyörû társasházak épülnek potompénzé’ ottan. Egy ilyenre vágyunk mi is, én grillezõobjektumokkal a kert végében és hagymaágyásokkal a közepén, az asszony medencével a grillezõhelyem helyén és virágágyással a hagymáimon, de legalábbis körülöttük. A HÉV-en lelkesen tüzeltük magunkat, hogy hûha, ez nincs is messze, nicsak, még csupán 25 perce jövünk, s már itt is vagyunk, hiszen innen bejárni a városba – dolgozás céljából – igazán gyerekjáték, de hazajönni, hmmm, asszony, hazajönni erre a jó levegõre, hát az valami eszményi lesz! Leszálltunk, megszemléltük az óvodát, az iskolát, a fákat és a Dunát, me’ ott folyik az is, a kertek alatt, s nem gyõztünk cöcögni. Aztán bementünk a Fradi nevû kocsmába, és a helyi erõk – a kocsmárosné személyében – egy doboz cigaretta vásárlása ellenében nyomban elárulták, hogy a Villa (természetesen fantázianév) nevû újgazdag lakópark ott van a temetõn túl, csak kicsit messzebb. Közben szemébõl savas hullámokban csapott ki a gyûlölet, s nyomban rájöttünk, hogy a falu õshonos lakói meg a gyüttment pestiek nem ápolnak valami túl jó kapcsolatot. No de a lelkesedés még mindig nagy volt, s nem is csökkent a központtól számított hatodik, gyalog megtett kilométerig, mert bizony a lakópark csak erõs túlzással volt D. nevû faluhoz tartozónak mondható, a tájékozatlan szemlélõ könnyen a „halál faszában” szavakra ragadtathatta volna magát a távolság és a földrajzi egy-helyhez-tartozás szempontjainak méricskélése után. Ámde mi villámgyorsan átláttuk a helyzetet: itt mindenki olyan kurva gazdag, hogy kocsival jár a HÉV-állomásig, sõt a gazdagabbja Pestig, ezért igaz, hogy nincs busz a lakóparkba, de sebaj, az ilyen szomszéd a jó szomszéd, hiszen valószínûleg semmit sem fog ellopni tõlünk, van neki mindenünkbõl vagy harminc. Végre, miután a temetõben faltunk az otthon gondosan elõkészített szalonnánkból, megérkeztünk a lakóparkba, amely úgy nézett ki, mintha valami szellemi fogyatékos gyermek az ügyesség jegyében egy mateklapra házakat rajzolt volna a kockák mentén, egyszóval agyonszabályozott, fárasztó, lelketlen, nyûjorkos utcák és házak álltak elõttünk. Felhördültem, mert szerintem az élet önszervezõdõ dolog, bármily nagy szavak ezek, és ilyen az építkezés is, a józan ész hathat rá, de a fárasztó mértani pontosság már nem: árvíz után újjáépített városok ilyen lehangolóan egyenes utcájúak és kiszámíthatók. Kiderült, hogy a kertváros szóból sem a kert, sem a város nem igaz. Elõbbire bizonyság az a házak elõtti háromharapásnyi fû, amelyen még pisilni sem lehet egy jóízût (nemcsak azért, mert körülbelül 20 szomszéd lát a flancos, amerikai stílusú, alacsony kerítések miatt), utóbbira meg az, hogy a legközelebbi bót a HÉV-állomásnál van. Úgyhogy mikor erre a helyszínre tettem át szokott esti közjátékunkat, hogy ASSZONY: Eriggy, menjél vegyél nekem fagyit!, ÉN: GRJHKHJDH!!!, rögtön a rosszullét keringetett. De a legnagyobb baj mégsem ez volt. A legnagyobb baj az, hogy én nagyon nem szeretem a kutyákat. Félek tõlük, na. Pedig gyermekkoromban semmi bajom nem volt velük, s életem elsõ öt évét falun töltöttem – sõt utána is gyakran és sóvárogva jártam vissza –, ám mióta a szép nagy kolozsvári parkban két vándoreb félig szétmarcangolt, valahogy nem tudok õszinte állatbarát lélekkel ezeknek a hû jószágoknak a szemébe nézni. Namost, ebben a nagyszerû kertvárosban, amit nevezzünk inkább gyepfalunak, minden második girlandos kerítés mögött hatalmas vérebek védték a vagyont, melyek a gyanútlan sétálóra hörgõ és habzó ugatással hoznak frászt húsz centirõl. A kerítés másik oldalán levõ ebekkel még én is megengedek magamnak egy-két jópofa viccet, úgymint leköpöm õket, vagy morgással hergelem az élet ellen, ám az egyik kanyarban mellénk szegõdõ, bornyúnagyságú fekete ánimállal nem tudtam mit kezdeni. Két méterrõl követett bennünket rövid, házak közti odüsszeáink során, közelebb nem jött (hálistennek), de távolabb sem ment. Ezzel persze õrült csaholásra és hörgésre ingerelte az addig békésen a kerítés mögött szunyókáló rotvájlereket, amelyek egy-egy fickósabb ugrással simán elérték volna a torkunkban rémülten verõ szívünket és ütõerünket. Csak a jóisten meg a d-i lakosok nagy kutyaetetési szeretete mentett meg ettõl, hiszen mindegyik véreb legalább a kétszerese volt annak a méretnek, amit az embervadászásra kitenyésztett kutyáknak a törvény engedélyez, így a kerítést csak rázták és szaggatták a fogukkal, de át nem ugorták. Egy szép, derékszögû kanyarban asszonyomat egy autó mögött a földre löktem, és onnan lestük, amint megzavarodott feketekutya-útitársunk vállat vonva továbbszalad, majd izzadó felsõtesttel és kutyát vizionáló éjszakai rémálmokkal gazdagabbakká válva szerintem örökre lemondtunk errõl a „Ki a városból a legközelebbi újgazdag faluba!” kezdetû neorousseau-i élethez való viszonyulásról.