Ki állíthatja vissza az állami magyar egyetemet?

Kudarcos módszerek
Egyesek képzelgéseik mámorában állították, hogy már ’89 végén vagy ’90 elején a történelmi igazságtétel radikálisabb felfogása szerint, vissza kellett volna foglalni a Bolyai egyetemet. Akkor a felvillanó esély lehetőségétől eltekintett a kérdésben érintett (főleg) kolozsvári értelmiségi réteg, és leintette a radikális képzelgőket. Sokan úgy vélték, hogy eljött az ideje a nagy egyetemi múltat magának tudó erdélyi magyarság jogainak visszaszerzésére, tekintettel a magyarság demográfiai nagyságrendjére, a több száz évre visszatekintő magyar egyetemi oktatás múltjára, valamint arra, hogy 1959-ben a kommunista rend erőszakkal fosztotta meg az erdélyi magyarságot a Bolyai Egyetemtől, mint olyan „gócponttól”, amely az ’56-os forradalom szellemi hatása alá kerülhet. Ezt azonban a forradalmi folyamat hozadékaként várták megvalósulni, s nem erőszakos fellépéssel.
Az egyetemiek által 1989. december 28-án felterjesztett Nyilatkozat (Kása Zoltán, Balázs Márton stb. fogalmazásával és mintegy 180 értelmiségi aláírásával) több mint süket fülekre talált, mivel a vezetés átvételére gyorsan reagáló posztkommunista hatalom vezető alakja, Ion Iliescu elítélően nyilatkozott és rányomta a „szeparatizmus” bélyegét egy olyan indítványra, amely nem volt sem több, sem kevesebb, mint az erőszakkal megszüntetett Bolyai Egyetem visszaállításának jogos kérelme.
Az optimista, főleg kolozsvári értelmiségiek – többnyire a kolozsvári egyetemek képviselői –, 1990. január 8-án a Magyar Színházban tartott tanácskozása szakmailag körvonalazta a magyar egyetem újraalakításának feltételrendszerét. Ennek a tanácskozásnak a megállapításai alapján készült el egy minden szempontból teljes egyetemi struktúratervezet, amely felkerült ugyan az akkori oktatásügyi minisztériumhoz és más hatalmi szervekhez, de eredménytelen maradt, mert a kommunista és nacionalista visszarendeződést felszínre hozó tavaszi iskolaviszályok, majd a marosvásárhelyi események visszavetették az egyetemalakítás lüktetését. (Megjegyzendő: az akkori oktatásügyi miniszter magánemberként kijelentette, hogy az igényt jogosnak tartja, de politikusként nem „tudta támogatni”.) Az események alakulása, az Iliescu–Roman időszak bányászjárása, a vásárhelyi események, a fővárosi diákmozgalmak néhány évre háttérbe szorították az egyetem ügyét.
Később az új, a kisebbségek számára a kommunista törvénynél is rosszabb, antidemokratikus tanügyi törvény (1994) megjelenése után az erdélyi magyarság egy 550 ezer aláírással támogatott kezdeményezést nyújtott be a román törvényhozáshoz az önálló állami magyar anyanyelvű oktatási rendszer visszaállítására. A szenátushoz 1994 augusztusában benyújtott csomag nyomtalanul elveszett, napirendre sem tűzték, bár demokráciában a törvényhozó számára ekkora súlyú állampolgári kérésnek olyan jelentőséggel kellene bírnia, hogy azonnal tárgyalnia kellene róla. Nem ez történt, a több mint félmillió, az előírt mennyiséget kétszeresen meghaladó számú aláírással alátámasztott kisebbségi folyamodványt eljelentéktelenítették, az ügyet elaltatták. Ebben a kérdésben az RMDSZ-honatyák felelősségét is meg kell említeni. Tévedésük még akkor is történelmi léptékű, ha figyelembe vesszük akkori számításukat, miszerint a hatalomban való részvétel állítólag „nagy esélyt” hordozott magában még az egyetemalapítás ügyében is. A valóságban azt látjuk, hogy a hatalomban való részvétel tíz év után sem hozta meg gyümölcsét ebben a minden szempontból kiemelt fontosságú ügyben.
1998-ban a Petőfi–Schiller többnyelvű egyetem ígéretével vezette félre a közvéleményt az akkori RMDSZ-t is magába foglaló koalíciós hatalom. (Egyesek szerint a Petőfi–Schiller ötlete az akkori kisebbségi minisztertől származott). Azt kellene tehát tisztázni tíz év távlatából, hogy a Petőfi–Schiller diverzióban az RMDSZ tettestárs, avagy áldozat? Bár belső nyomás hatására 1998 őszén a szövetség a koalícióból való kilépéssel fenyegette meg kormánypartnereit egy hónapos határidővel, ennek komolyságát illetően a mai napig aggályok merülnek fel. Annak ellenére, hogy a határidő lejártával sem történt semmi és a Szövetségi Képviselők Tanácsa sem szavazta meg a kormányban maradást az alapszabályzatban előírt kéharmados többséggel, a szövetség saját Alapszabályzatát áthágva a kormánykoalíció tagja maradt, a kilépés pedig megrekedt a fenyegetés szintjén. Ekkor derült ki mind az RMDSZ belső életét, mind pedig politikai szerepvállalását illetően a szövetség gyengesége: nyilvánvalóvá vált a hatalomhoz való feltétlen ragaszkodása. Nem történt egyéb, mint hogy az SZKT Állandó Bizottságának két tagja lemondott az alapszabályzat megcsúfolása miatt, de ez személyes ügynek minősült, szervezeti következménye nem volt. És az egyetem ügye nyolc éven át nem került élesben terítékre, bár „következetesen szerepel” minden kongresszusi és kormánykoalíciós programban. Minden számadásnál a nem teljesült célkitűzések listáján szerepel a tagozatok, tanszékek létrehozásának elmulasztása.

A váltás nehézségei
Az egyetemi multikulturalizmus eszméje mögé bújtatott látszatmegoldás, a magyar csoportok létszámbeli szaporodása és a magyar „vonalak” bővülése a növekedés benyomását kelti, és a politika ezen a téren mintha a beletörődöttség és a tehetetlenség állapotába került volna, ami sokak esetében az önálló magyar állami oktatásról való lemondásig vezetett. Ez a helyzet a tantestület megosztottságát is eredményezte. Ebbe a tehetetlenségi állapotba nem törődhetett bele az a tantestületi réteg, amely tisztában volt és van azzal, hogy az erdélyi magyar közösségnek nincs jövője a fennmaradásra erős értelmiség nélkül, és nem lehet erős értelmiség önálló magyar felsőoktatás nélkül. Ennek a gondolkodásnak az élére állt a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) azzal a világos szándékkal, hogy váltásra van szükség a siker érdekében, fel kell vállalni a nyílt konfliktusokat, ki kell lépni az országos politika keretei közül, az európai intézmények elé kell vinni az ügyet. Ennek a folyamatnak a következménye volt a két adjunktus eltávolítása az egyetemről, mert a magyar nyelvű feliratozással eddig soha nem látott módon szembesítették a BBTE vezetőit saját maguk be nem tartott vállalásaival. Eddig a vezetést nyíltan senki el nem számoltatta, ez történt meg most, ezért kerültek utcára a táblaelhelyezés közvetlen szereplői.
A BKB megjelenése a magyar felsőfokú oktatásért küzdők sorában azzal magyarázható, hogy 17 év alatt lényegi változás nem történt az önálló állami magyar egyetemi oktatás tekintetében annak ellenére, hogy a romániai magyarhoz hasonló kisebbségek számtalan országban rendelkeznek önálló állami egyetemmel, ugyanakkor nem új jogok biztosításáról van szó, hanem egy demográfiailag számottevő közösség jogaiba való visszaállításáról.
Ez a tanácskozó-lázadozó, nyomásgyakorló csoport két éve sikerrel tartja napirenden az egyetem kérdését, ma alig van Romániában olyan közéleti ember, aki ne ismerné a Bolyai Egyetem ügyét. A BKB tagjai az ügy érdekében az engedetlenség eszközeitől sem riadnak vissza. Mellettük kialakult egy hazai és nemzetközi szolidaritási szellem, de létezik egyértelmű érzéketlenség a magyar tantestület bizonyos köreiben és kemény megtorlási szándék az egyetem vezetése részéről. Az egyetem szenátusa ezzel az utolsó határozatával is maga igazolja, hogy az egyetemi autonómia (többségi döntéshozó szervei) keretei között talán soha nem alakul ki olyan helyzet, hogy egy önálló magyar állami egyetem a belső folyamatok alapján kialakulhasson, mert a BBTE a multikulturalizmus eszméit és gyakorlatát arra használja, hogy teljes dominanciával gúzsba kösse a magyar egyetemi oktatást.
A mai helyzettel kapcsolatban három állítás fogalmazható meg: 1) a BBTE struktúráin belül nincs valós szándék a magyar igény rendezésére. 2) a kiútkeresést párhuzamosan kell belső-szakmai és külső-politikai szempontból megalapozni, 3) az egyetemi oktatók személyes életpályái befolyásolhatók az egyetemi élet sajátosságainak megfelelően. Az nem kétséges, hogy a Babeº–Bolyai Tudományegyetemen belüli erők nem hordozzák a megoldás kulcsát. Mindezt alapozzuk arra hogy: (1) az egyetem autonómiája döntési szinten beláthatatlan ideig még többségi érdekeket szolgál; (2) azok, akik a lassú építkezés látszatát elfogadva a jelen feltételek mellett biztonságban érzik magukat, félnek a változás bizonytalanságától, féltik a minőséget, s veszélyben látják az akkreditáció kérdését, nem képesek felzárkózni a BKB és törekvései mögé; (3) a jelenlegi egyetemisták az ösztönös és becsületes empátián kívül szakmailag nem érdekorientáltak, mivel mindenképpen szakmához jutnak, hiszen már birtokon belül vannak; (4) számot kell adni, hogy sokkal motiváltabb az a több százezer szülő, nagyszülő, testvér, akinek hozzátartozóira ezután vár a felsőfokú képzés.

A továbblépés lehetőségei
Tehát az egyetemen belül nincsenek elégséges emberi és anyagi erők, amelyek olyan cselekvőképességgel rendelkeznének, hogy ellensúlyozhassák az elfogult, elbizakodott döntéshozó vezetést, ahhoz hogy az önállóság irányába tett bármilyen indítvány ne fulladjon lépten-nyomon eredménytelenségbe, hogy hatékony cselekedetre ösztökéljék a hatalmi szerveket, és hogy kialakítsák az amúgy is nehezen elérhető tettekre sarkalló politikai magatartást.
Ha pedig a külső eszközök a döntőek, melyek lehetnek azok? Kik lehetnek a szereplők?
Egyetértek azoknak a véleményével, akik azt állítják, hogy a hatalomra hárul az egyetem újraalapítása, hiszen a Ceauºescu és Iliescu közvetlen közreműködésével indult el a magyar anyanyelvű felsőfokú oktatás megszüntetése és beolvasztása. Politikai támogatás nélkül semmilyen eredményt nem lehet elérni, mert eddig sem lehetett lényeges célkitűzéseket az egyetemen belül megvalósítani. Ugyanakkor a mostani intézményi forma megfoghatatlan, és semmilyen törvény alá nem tartozik, egy adminisztratív tollvonással megszüntethető. Az alapító politikai szándékát kell látni. A mai struktúra nem más, mint csoportok, román szakok mellé rendelt magyar csoportok, megtűrt csoportok, a román tanszékekbe beolvadt tantestületi tagok. Ez a forma nem hasonlít az évszázadok alatt kialakult általános universitasi rendszerhez. Nincs olyan struktúrája, amely jogot adhatna az önálló döntéshozásra, sem a minőség, sem pedig a fejlesztés szempontjából. Ha lenne kellő nagypolitikai akarat – mivel a hatalom vette el, az vissza is adhatja –, szándékában kellene eljutnia egy ilyen döntéshozási képességig, magatartásig. Ennek a szándéknak a kialakítását kell segítenie minden olyan tényezőnek, amely érdekelt az igazságosság, jogosság visszaállításában, amelyre csak a cél mellé állított összes erők lehetnek képesek. Ezek az erők: (1) áldozatokra is kész érdekvédelmi szövetség; (2) a magyar kormány és pártok közös, nyílt, hatékony fellépése; (3) nemzetközi nyomásgyakorlás kialakítása az európai parlamenti (EP) frakciók magyar képviselői révén; (4) a BBTE magyar ajkú tantestületének egyöntetű felzárkózása a BKB törekvései mellé; (5) összmagyar összefogás; (6) a romániai magyar közösség szervezett összefogása a jog- és érdekérvényesítés érdekében.
Az önálló erdélyi magyar állami egyetemi oktatás visszaállításának esélye a hazai és külföldi politikai erők kezében van. Úgy tűnik, ez jelenleg pusztán a román politikai akarattól függ, a többi említett erőknek az ügy mellé kell állniuk, csupán időbeni mozgósításuk, egybehangolásuk vár feladatként egy olyan testületre, mint a BKB, amely már bizonyította alkalmasságát. A legnagyobb erő, a romániai magyar közösség szervezett összefogásának megszervezésére is jórészben alkalmas a BKB, azonban a cél, a legnagyobb hatékonyság és a teljes szolidaritási erő összpontosításának elérését szolgáló erkölcsi, szellemi és anyagi össztámogatási rendszer kialakítása, jogilag bejegyzett formában (egyesület, baráti társaság stb.) valósítható meg leginkább.

Somai József

A szerző nyugalmazott közgazdász