Keresztény civilizációnk védelmében – avagy a probléma igazi oldala

Néztem ezt a gyönyörűséges templomot és a csendben imádkozó magyar keresztényeket. Ámulatomból felriasztott egy zavaró gondolat, és majdnem elsírtam magam. Pár év múlva mi már nem leszünk, korosztályom lassan távozik, és maga mögött hagy egy szörnyű bizonytalanságot. Nem tudni, mi vár ránk, még nyugodtan meghalni se lehet, a jövő teljesen bizonytalan, az ember félti a gyermekeit, unokáit, félti egész nemzetét, és most már félti egész Európát. Főleg a keresztény Európát.

Az utóbbi hetekben szinte kötetnyi cikk, írás jelent meg az úgynevezett migrációs problémáról. Egész Európát felzaklatták az események, ahogy a napokban én is írtam: Európa recseg, ropog. Ezekkel a szavakkal különben egy miséző plébánost idéztem, aki a szószékről ugyancsak ostorozta a brüsszeli politikát, és aggódva beszélt a kereszténység jövőjéről. Igen, igaza van, elsősorban ez a mi legnagyobb problémánk! Hiszen a mostani krízist megoldjuk, ezen lassan átbukdácsolunk, mert úgy látszik, Brüsszel és a többiek kezdenek ébredezni, és talán születik valami okos megoldás.

Pár nappal ezelőtt még a magyar miniszterelnököt szapulta fél Európa, pusztán azért, mert egyenesen, kertelés nélkül megmondta az igazságot. Kijelentette, amit nemzetünk is érez – legalábbis nagy többségben –, hogy mi magyarok szeretnénk maradni itt a Kárpát-medencében, nem akarunk más, idegen kultúrával keveredni, és ha identitásunkat több mint ezer év viszontagságai után is meg tudtuk védeni, akkor továbbra is védekezni fogunk, és erre serkentjük egész Európát.

A támadások jelszava volt, hogy nem kérnek a nacionalista jelszavakból, hogy a fajgyűlölet ideje lejárt, hogy a humánus gondolkodás veszélybe kerül, ha így meg úgy... Szóval mellébeszélés, baloldali, liberális zagyva olyanok szájából, akik nem látják, vagy nem akarják látni az igazi veszélyt. Európának legalább most, a veszély óráiban gyorsan ki kell gyógyulnia gyermekbetegségéből, a jobb- és baloldali felosztottságból. Erre most nincs szükség, most valamelyest egységre volna szükség. Ez most nem ideológiák harca, a tét most a nyugati civilizáció életben maradása.

A szokatlan, és sokak előtt érthetetlen jelenlegi emberözön cu­na­miként csapott le Európára délről, keletről. De nincsenek véletlenek. Az amerikaiak dilettáns közel-keleti politikája megzavarta Észak-Afrika „rendjét”, az „arab tavasz” pedig az utóbbi évtizedek legsikertelenebb politikai kísérlete volt. Az amerikaiak nem szeretik a diktátorokat, főleg azokat nem, akiket nem ők ültetnek a bársonyszékbe. Moammer Kadhafit eltüntették, mert egy tipikus keleti kényúr volt, rengeteg – számunkra – elfogadhatatlan, rossz tulajdonsággal. De rendet tartott Líbiában, ahol most káosz van, és onnan özönlenek az afrikai menekültek Európa felé. Az arabokkal demokráciát sem lehet játszani, ők nem születtek erre, egészen mások a politikai elképzeléseik. A lényeg: az „arab tavasz” tulajdonképpen a globalizáció modernizációs és gazdasági álmainak torzszülöttje. Ez az egyik oka a ránk zúduló emberáradatnak, de van egy régebbi és veszélyesebb ok, mégpedig a demográfiai különbség.

Már többször idéztem Samuel P. Huntington politikatudóst, aki a kilencvenes évek elején részletesen kifejtette a civilizációk közti ellentétek veszélyét. A civilizációk összecsapása küszöbön áll, illetve állhat, minden attól függ, milyen ellenlépésekre vagyunk képesek. A Római Birodalomban az ókorból a középkorba lépve egy új eszme, vallás született, és azóta megőrizte folytonosságát. A kereszténység a zsidó hagyományokból és a görög-római kultúrából örökölte a lényeget, de átvettünk „barbár” elemeket is, és nem zárkóztunk el a később született nagy vallás, az iszlám tanításai elől sem.

Azt mindenképpen büszkén állíthatjuk, hogy kétezer éves civilizációs és kulturális fejlődésünk eredményeit egyik civilizáció sem tudta túlszárnyalni. Történelmünk nem makulátlan, rengeteg hibát követtünk el, sok volt a rossz, főleg a szörnyűséges háborúk, ahol értelmetlenül pusztítottuk egymást. Azonban a kereszténység mint vezéreszme meghódította Európát, lelki és szellemi fejlődésünk alapja, és az évszázados, fergeteges történelmi idők után most azt látni, hogy óriási veszély fenyegeti.

Zsidók, keresztények, mohamedánok egy istent imádnak, mégsem tudtak az évszázadok folyamán egymás mellett, igazi békében, harmóniában élni. Erről most nem értekeznék, bár szomorú, és azt bizonyítja, hogy valami nincs rendjén az ember szellemi fejlődésével, mert egyszerűen nem tudunk embertársunkkal a jóindulat, a szeretet nyelvén értekezni. Pedig ez mindhárom nagy vallás alapgondolata. Az iszlám eszméje évszázadokon keresztül óriási tömegeket hódított, de ezen felül demográfiai fölénye okozhatja a legnagyobb gondot. Az arab térség lakosságának lélekszáma a 20. század közepén még százmillió alatt volt, ma már körülbelül egyenlő az Európai Unió lélekszámával. Bár a demográfiai robbanás lelassult, a 70-es években ezer főre még legalább 40 arab gyermek született, mára ez körülbelül 25-re esett vissza, az uniós átlag viszont ezer lakosra csak 10!

Közben az iszlám mint vallás is tovább hódít. Tíz évvel az ezredforduló után 1,6 milliárdra becsülték a muszlimok lélekszámát, ami három-négy évtized elteltével legalább 2,7 milliárdra duzzadhat fel, és akkor eléri a keresztények számát, a világ lakosságának egy-egy harmada tehát vagy keresztény, vagy az iszlám követője lesz. Huntington nem hiába hangsúlyozza ki tanulmányában elsősorban az iszlám, mint hódító vallás és a Nyugat, mint egy gyengülő keresztény civilizáció konfliktusának veszélyét.

Azt viszont nem szabad elhallgatni, hogy a probléma, ami ma már a szemünk előtt játszódik, elsősorban nem a másik oldal bűne. Itt ismét Huntingtonra hivatkozom, aki azt állítja: „A Nyugat számára nem az iszlám fundamentalizmus jelenti az alapvető problémát, hanem maga az iszlám”. Ezt a kijelentését sokan megbírálták, pedig igaz. A fundamentalisták, köztük az al-Kaida erőszakos lépései elsősorban az amerikai beavatkozás ellen irányulnak, és minden ellen, ami az iszlámot mint vallást sérti, vagy érdekeit gátolja. Ők egy egyesült kalifátus megalapítását célozzák, ahol nincsenek határok, és az iszlám eszméje mindenekfelett érvényesülhet. A fundamentalisták nem támogatják a muszlimok letelepedését a hitetlenek között. „Aki tartósan a hitetlenek között él, az hitetlenné is lesz” – vallják ők. A mai migrációs hullám tehát nem „fundamentalista” találmány, az ötlet valahol a mi, nyugati házunk táján robbant, lásd „menedék-ipar”, embercsempészek.

Bár voltak háborús összecsapások, a két nagy vallás és kultúra évszázadokon keresztül élt, és fejlődött egymás mellett. A mai modern világban folytatódhat ez a békés egymás mellett élés, ha nem avatkozunk be egymás vallási, társadalmi és politikai belügyeibe. A globalizációs tendenciák felgyorsulása révén gazdasági kérdésekben egymásra vagyunk utalva, egymás segítségét igénybe lehet (és kell) venni, de ennyi, és nem tovább. Az arab olajra – még – szükségünk van, jó áron megfizetjük, de a gazdag arab államoktól elvárjuk, hogy a szegény arab testvéreket elsősorban ők támogassák, egyszer és mindenkorra állítsák le ezt a lehetetlen és értelmetlen népvándorlást.

Mi, keresztények pedig értsük meg, hogy nem az ideológiák vagy osztályok, nem is a szegények és gazdagok közti különbségeket kell nézni, hanem a közös kulturális identitást. Az Uráltól az óceánig, és azon túl is keresztények élnek, és ha a hitre nem is hivatkozunk, az európai szellem és gondolat kétezer éves tanításait, eredményeit nem lehet feláldozni a tőke elképzeléseinek, terveinek oltárán. Ha a közeljövőben nem leszünk határozottak, unokáink már nem a bazilikába mennek majd imádkozni, hanem mecsetek között botorkálhatnak. Ez nem ijesztgetés, ez a könnyen kiszámítható jövő. Az igazi veszélyt különben nem csak mi, konzervatívok, de a józanul gondolkodó (más vallású) baloldaliak is látják, lásd Konrád György vagy Kertész Imre írásait.

A magyarok 1456-ban Nándorfehérvárnál a kereszt védelmében, egy hős vezetésével megállították az Oszmán Birodalom előretörését. A nyugati keresztény hatalmak tétlenül nézték az eseményeket, így hatvan évre rá a törökök Magyarország közepéig vonultak, és sokáig itt is maradtak. 1848-ban magyar szabadságharcosok dacoltak Európa monarchiás elnyomóival: egyedül maradtunk, elvéreztünk. Amikor 1956-ban a vörös terror ellen magyar fiatalok vívtak hősies harcot, a Nyugat nyugodtan végignézte, ennek következtében a szovjet hatalom még három évtizedig basáskodott Kelet-Európa népei fölött. Most, amikor a magyarok határozottan védik Európa schengeni határát, Brüsszel tanácskozik, bírál, nem tudja, mit csináljon, és a tehetetlenség jellemző az egész Európai Unióra.

Megismétlődik a történelem vagy ideje, hogy a történelmet – végre – mi alakítsuk. Ez itt a nagy kérdés!

A szerző Németországban élő publicista