Kelet Svájca és Sass Kálmán mártíromsága (1.)

Gazda Árpád 2007. március 23., 00:00
Ötven éve, 1957 áprilisában tartóztatták le Sass Kálmánt, dr. Dobai Istvánt, Komáromy Józsefet, Bereczki Andrást, Varga Lászlót, Nagy Józsefet, Kertész Gábort, Dobri Jánost, László Dezsőt, illetve Jordáky Lajost.

A politikusok újabban bizonyos fogalmak felröppentésével megpróbálják tematizálni a közbeszédet, aztán kiderül, hogy a megcélzott közönség jóformán semmit nem tud, vagy nagyon zavaros ismeretei vannak mindarról, ami talán a további élete szempontjából akár sorsdöntő is lehetne. Ez történt az RMDSZ nemrég zárult kongresszusán a Markó Béla szövetségi elnök által hangoztatott Kelet Svájca autonómiamodell fogalomkörével is. A Krónika által körkérdésben megszólaltatott (2007. március 6.) szatmárnémetiek válaszai egyfajta közvélemény-kutatásnak is tekinthetők: bizony nagy a zűrzavar a Kelet Svájca körül. Nem is sejtik, hogy a szatmárnémetiek közvetlen közelében, Érmihályfalván Sass Kálmán református lelkész a legdrágábbal, az életével fizetett azért, mert az erdélyi kérdés megoldásának egyik lehetséges alternatíváját a svájci kantonális modell erdélyi megteremtésében látta. A modell kidolgozásához kapcsolt „kémkedésért”, illetve a két világháború közötti – úgymond – „románellenes” tevékenységéért, a fiktív, a Szabad Európa Rádió által kezdeményezett Nemzeti Ellenállási Mozgalom köré felépített szervezkedésért – hazaárulás vádjával – halálra ítélték, és 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben agyonlőtték. A kivégzésen a Szekuritáté „delegáltjaként” jelen volt a nagyváradi Wohl Zoltán őrnagy, aki a 31 érmihályfalvi, biharvajdai, nagykárolyi, biharfélegyházi, érolaszi, belényesi vádlott nagy részét a legkegyetlenebb módszerekkel vallatta. Bizonyos vélemények szerint tarkólövéssel végeztek a halálraítéltekkel.

Egy autonómiatervezet hányattatásai

A politikai foglyok közül Sass Kálmán szenvedett a legtöbbet, a legborzalmasabb vallatási módszereket próbálták ki rajta, ugyanis ő volt az a politikai fogoly, aki két hónapon át beszámíthatatlannak tettette magát, nem vallott, majd a bírósági tárgyaláson a veréssel, kínzással, meszkalinadagolással (egy kaktuszfajtából származó hallucinogén kivonat, amely színes képzeteket és közlési kényszert vált ki a fogyasztóból) kicsikart vallomásokat visszavonta, semmisnek nyilvánította. Ahhoz, hogy a „kémkedési” vádhoz bizonyítékokat szerezzenek, a cellájába költöztették a szilágysomlyói Boros Sándort, aki – a Sass család ismerőse, református lévén – a Szekuritáté terveinek megfelelően elhitette Sass Kálmánnal, hogy befekteti magát a kórházba, s onnan egy óvatlan pillanatban megszökik, eljut Magyarországra, onnan Ausztriába, majd Svájcba. Az emberi gonoszságnak olyan mély bugyraiba süllyedt, hogy „álszökéséhez” Sass Kálmán áldását és a bűnei feloldozását kérte.
Sass Kálmán végső kétségbeesésében elhitte, hogy a szökési terv sikerül, és rendre megnevezte azokat az ismerőseit, akik révén Boros Sándor eljuthat Svájcba, fogadott szüleihez, a dúsgazdag Welti Henrich özvegyéhez, Welti-Schneider Bertához, aki majd kiszabadítja őt a Szekuritáté karmai közül. Mindebben nemcsak gyermeki naivság volt, hanem az utolsó fogódzó, hogy még megmenekülhet a kivégzéstől.
Sass természetesen beszélt a zárkaügynöknek a svájci kantonális modellről. A teológiai stúdiumok elvégzése után ugyanis ösztöndíjjal 1929 és 1931 között Bázelben, Zürichben teológiai – mai szóhasználattal élve – posztgraduális képzésen vett részt, tanulmányozta a kantonok működését, és hasonlót szeretett volna Erdélyben, a Partiumban is meghonosítani.
A marosvásárhelyi Mentor Kiadónál az erdélyi hazaárulási perekről megjelenő, ezeroldalasra tervezett kötetemben hiteles levéltári dokumentumok, vallomások, mélyinterjúk segítségével azt bizonyítom be, hogy a „genfi szellem” néven ismert erjedési folyamat, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatására Erdélyben, a Partiumban egymástól függetlenül négy kidolgozott terv készült el az erdélyi kérdés lehetséges megoldására. Szoboszlay Aladár magyar–román konföderációs terve – elképzelése szerint ehhez később Ausztria is csatlakozott volna –, a Keresztény Dolgozók Pártjának programja a politikai pluralizmus meghonosítására, a dr. Dobai István nevével fémjelzett ENSZ-memorandum, amely Wesselényi Miklós 1848-ból datált elképzelése alapján a lakosságcserét tartotta a legjobb megoldásnak, a csíkszeredai Fodor Pál vasútépítő mérnök térképmellékleten is szemléltette a lakosságcserére vonatkozó javaslatait, és Sass Kálmán kantonális modellje jelzi, hogy az erdélyi magyar szellemi elit azokban az években pontosan felmérte: az erdélyi kérdés sok szempontból európai biztonsági kihívás, méltányos megoldása végre békét hozhat a magyar–román viszonyban is.
Az 1950-es években az erdélyi magyarság demográfiai helyzete, a tömbökben élő magyarság arányai – Érmihályfalva körzetében akkor a magyarság részaránya 67 százalék volt, a Kalotaszeg, a Szilágyság magyarsága szintén számottevő emberi, anyagi potenciált jelentett – egyenesen predesztinálták a felelősen gondolkodó magyar értelmiségieket, hogy legalább elméleti szinten keressék az erdélyi kérdés megoldásának alternatíváit. Azóta eltelt 50 esztendő, ma már a kérdés felvetésének is egészen más dimenziói alakultak ki.
Az akkori tervek, elképzelések ismerete nélkül nem lehet sem sikeres autonómiastratégiát, sem kisebbségi jogvédelmet megvalósítani. Az erdélyi kérdés megoldására kidolgozott elképzeléseknek az ad különleges aktualitást, hogy a négy erdélyi magyar hazaárulási per vádlottjainak nagy részét 50 éve, 1957-ben tartóztatták le.
Sass Kálmánt 1957. február 19-én hajnali három órakor vették őrizetbe, hosszas házkutatás, a feleségével és öt gyerekével szemben tanúsított embertelen bánásmód során. A letartóztatására az ürügyet az szolgáltatta, hogy arra biztatott néhány érmihályfalvi fiatalt, hogy az 1956-os magyar forradalom idején, október 28-án fegyveres harcra felszólító röpcédulákat szórjanak szét a nagyközség utcáin. A fiatalokat még 1956 novemberében elkapták, és azok terhelő vallomást tettek Sass Kálmán ellen. Sass letartóztatására az igazi indokot a 1957/70-es számú belügyminisztériumi operatív parancs jelentette, amelynek alapján a volt fasiszta (Nyilaskeresztes, Imrédy Béla-féle Magyar Megújulás Pártja), az 1922 és 1938 között működő Országos Magyar Párt, az 1940 és 1944 közötti Erdélyi Párt, a vasgárdista és cionista mozgalom, a románellenes szervezetek tagjait ügynökök révén azonosítani kell. A stratégiába „ellenforradalmár-gyanús elemekkel” való leszámolás ürügyén akár a fizikai likvidálás is bekalkulálható.
Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi politikai perek elítéltjei közül Sass Kálmánnak voltak a legszorosabb kapcsolatai az 1940 és 1944 közötti magyar kormányokkal, az 1945 utáni kisgazda magyar miniszterelnökkel, Nagy Ferenccel, Tildy Zoltán köztársasági elnökkel. A partizánként harcoló Maléter Pál, 1956-os honvédelmi miniszter 1944 októberében részben Sass Kálmánnak köszönhette életben maradását. 1940 és 1944 között alig volt olyan magyar miniszter, államtitkár, aki ne fordult volna meg Sass Kálmán Érmihályfalva melletti Barantó nevű tanyáján.
Sass Kálmán két dolgozatban foglalkozik az erdélyi kérdéssel: A Szent István-i Magyarország kisebbségi kérdésének megoldása elé címet viselő tanulmánya az 1938. november 26-i müncheni egyezmény, illetve a Felvidék egy részének Magyarországhoz való csatolása után, a Szegény Erdélyország címet viselő, 84 oldalas dolgozata a második bécsi döntés, 1940. augusztus 30-a előtt készült el. Mindkettőben foglalkozik a kantonális modell kérdésével. A megjelenés előtt álló kötetből átvettem a Kelet Svájca tervének fontosabb elképzeléseit. A kantonális modell nem zárta ki, hogy Sass Kálmán az 1947. évi párizsi békeszerződés aláírásáig hitt abban, hogy a Partium egy részét Magyarországhoz csatolják, megvalósul a „nyelvhatáros” vagy a „partiumi terv”. A front közeledtével sem menekült el, tartotta a reményt a híveiben, a nagyközség lakóiban. Minden történésre érzékenyen reagált. Sass Kálmán, aki maga is foglalkozott levéltári kutatással, megírta Mezőtelegd ma is használatos történetét, az érmihályfalvi református felekezeti iskola történetét, Zichy Jenő, a bécsi titkosrendőrség főnökének levéltárát, könyvtárát kutatta, alaposan ismerte az erdélyi kérdés teljes irodalmát.

A nagy csalódás

Sass Kálmán örömmel fogadta, hogy Csernyikov szovjet tábornok, egy 1944. október 30-i moszkvai távirat rendelkezéseire hivatkozva Észak-Erdélyből, tehát Nagyváradról és környékéről is kiutasította a román közigazgatást.
Sass akkor még nagyon reménykedett abban, hogy a nagyhatalmak legalább a Partiumot Magyarországhoz csatolják. A frissen megalakult Magyar Népi Szövetségnek (MNSz) is azért lett a tagja – a járási elnöki tisztséget is elvállalta –, hogy Erdély hovatartozásának kérdésében, az itteni magyarság döntő többségének óhaja mellett következetesen kiáll.
Az első nagy csalódás akkor érte, amikor az MNSz központi bizottsága a Marosvásárhelyen tartott első ülésén, 1945. november 17-i kiáltványában leszögezte: „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése.”
Sass Kálmán tudott arról, hogy a Petru Groza és Luka László/Vasile Luca által kikényszerített kiáltvány és nyilatkozat – mely szerint Észak-Erdély tartozzon Romániához –, az elvtelen kompromisszumok, az önfeladás egyik legsúlyosabb lépése. Rá kellett jönnie, hogy őt az MNSz valójában eszköznek tekinti, mivel az Érmelléken ő volt a „zászló”, az ő hívó szavára ezrével jöttek az emberek, a nevét, emberi, lelkészi hitelét csak a választások megnyerésére használták fel. Az MNSz-ből való kiábrándulása földindulásszerű volt. Végső kétségbeesésében írta meg a levelét Szabó Józsefnek, az unokatestvérének, aki Budapesten az Ipari Minisztérium főosztályvezetője volt.
„A párizsi értekezlet minket is nagyon érdekel. Hiszen a mi bőrünkre megy a dolog. Csak nehogy a nagy fene magyar demokrácia eladjon bennünket őrült magyar nemtörődömséggel. Hisz a szovjet is követel olyan területeket magának, amihez semmi köze. (…) Itt a román demokrácia csak a döntést várja, hogy velünk még a szlovákiai magyarságénál is kegyetlenebbül leszámoljon.”
Az ominózus levél, amelyet Sass Kálmán két példányban gépelt le, és így 1957. február 18-án a házkutatás során azonnal megtalálták, a legsúlyosabb bűnjelek egyike volt, és azt is bizonyítja, hogy tudott Lucreþiu Pãtrãºcanu kommunista igazságügyi miniszternek a kolozsvári prefektúrán 1946. június 11-én elhangzott, az erdélyi magyarságot vádoló beszédéről, és arról az elképzeléséről, hogy az erdélyi magyarok egy részét ugyanúgy ki kellene telepíteni, mint Csehszlovákiában.
Sass Kálmán mindvégig a kantonális Magyarország és Erdély megszervezésének híve és szószólója volt. Ezt A Szent István-i Magyarország kisebbségi kérdésének megoldása elé című dolgozatában tételesen is megfogalmazta: „… Szerintem az egyedüli megoldás ez: kantonális alapon szövetséges állammá való alakulás a Szent István-i Nagy-Magyarország határain belül, ahol minden fajú és nyelvű honpolgár érezze magát otthon, és vallja magát büszkén lelke belső indításából magyarországinak.”
Miközben Sass Kálmán a svájci kantonális modell átvételét tekintette az egyedüli üdvözítő megoldásnak, a sajátosságból, a történelem „hordalékaiból” származó különbségeket is észrevette: „Különböző fajú, felekezetű népek élnek ott is, mint Erdélyben, azonban a viszony egészen más köztük. Míg itt egymás ellen, jobb esetben egymás mellett helyezkednek el az erők, addig ott feltétlenül együtt haladnak a fajták és felekezetek a belső békesség, az állami egység szolgálatában.” n Folytatás a jövő heti Szempontban

Tófalvi Zoltán
A szerző újságíró

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb