Kaukázusi játszmák

Csakhogy Oroszország a Putyin-érában nem azért küzdötte vissza magát a mindenki által lesajnált, legyőzött és kivérzett birodalom helyzetéből a mindenki által óvatos aggodalommal tisztelt szuperhatalmi státusba, hogy most engedje Grúziát ilyen mértékben megsérteni az orosz érdekeket. Sőt Moszkvának épp hogy kapóra jött, hogy végre élesben is megmutathatta erejét. Eddig ugyanis a „gázfegyvert” tartották a leghatékonyabb orosz csapásmérő eszköznek, amellyel elsősorban egykori csatlósállamait – így Ukrajnát és Fehéroroszországot – rendszabályozhatja meg, de akár nyugatabbra fekvő országokat is.
Most viszont itt volt a kitűnő alkalom a hagyományos fegyverarzenál felvonultatására is. A konfliktus ennek nyomán a legkevésbé sem arról szól, hogy egy kis kaukázusi nép az önrendelkezés elve alapján eldönthesse, milyen állami keretek között kíván élni. Sokkal inkább arról, hogy a szakadár terület visszaszerzésére indított grúz offenzíva nyomán az orosz medve demonstrálhatta a hüledező világnak: ismét ereje teljében van, fogai és karmai ugyanolyan félelmetesek, mint negyven évvel ezelőtt, a hidegháború időszakában.

Oszét függetlenség: KGB-s „szülők”?
A történelmi visszatekintők szerint az oszétok – akik a fárszihoz hasonlatos nyelvet beszélnek – évszázadok óta a Kaukázus térségében élnek. Grúzia területén is hosszú ideje jelen vannak, a két nép közötti viszonyt pedig jól jellemzi, hogy amikor az Orosz Birodalom a 19. század elején meghódította a régiót, benne Grúziával, készséges szövetségesre lelt az oszétokban. Olyannyira, hogy amikor az első világháború idején az egykori Orosz Birodalom területén kitört a polgárháború, a grúzok a kommunistaellenes mensevikek oldalán harcoltak, az oszétek pedig a bolsevikok pártjára álltak. Utóbbiak győzelme nyomán kapott autonóm státust Dél-Oszétia Grúzián belül. A grúz–oszét konfliktus a Szovjetunió fölbomlásának időszakában lángolt fel ismét, amikor Grúzia a függetlenedés útjára lépett, ennek nyomán pedig Dél-Oszétia is önállósodni kívánt. A konfliktus véres polgárháborúba torkollt, amelynek az orosz békefenntartó egységek bevonulása vetett véget. A tartomány ekkor kiáltotta ki függetlenségét – amit azonban a világ egyetlen országa sem ismer el, még Oroszország sem. Más kérdés, hogy Moszkva ettől eltekintve a legmesszebbmenőkig támogatja a déloszétokat, többek között orosz okmányokkal látta el őket. Sőt maga a déloszét függetlenség ötlete is moszkvai bugyrokban fogant: elemzők szerint a KGB keze van a dologban, amely így hozta létre a Moszkvától függetlenedő egykori szovjet tagállamban az állandó instabilitás fészkét. Ugyanez a recept érvényes Abháziára is.

Nagyhatalmi érdekkonfliktus
A mostani orosz erődemonstráció címzettje elsősorban az Egyesült Államok. Moszkva így jelzi: nem kívánja engedni, hogy egykori befolyási övezetében a másik szuperhatalom építse ki kapcsolatait. Ismeretes, hogy Grúziában 2003-ban a jelenlegi elnök vezette ellenzék a rózsás forradalomnak nevezett tüntetéssorozat nyomán döntötte meg a Moszkvával közeli kapcsolatban lévő egykori szovjet külügyminiszter, Eduard Sevardnadze uralmát. Sok szakértő már akkor gyanította, hogy Washington állhat a tüntetések mögött – már csak azért is, mert Szaakasvili az Egyesült Államokban tanult. Moszkva azóta ahol lehet, ott tör borsot Szaakasvili orra alá, többek között fegyverrel látta el a szakadár déloszét hadsereget.
Amerikának amúgy azért állhat érdekében befolyást szerezni Grúziában, mert közel fekszik a közel-keleti konfliktusövezetekhez, közvetlenül az orosz rivális szomszédságában vetheti meg a lábát, ráadásul az országon vezet keresztül a kazah kőolajat Európa irányába szállító Baku–Tbiliszi–Ceyhan kőolajvezeték, amely stratégiai fontosságú, hiszen Oroszország megkerülésével szállítja a fekete aranyat Nyugatra, enyhítve ezzel az Oroszországgal szembeni nyomasztó energiafüggőséget. Ezért küzdött Washington foggal-körömmel a bukaresti NATO-csúcson Grúzia NATO-csatlakozása mellett, ám az európai szövetségesek Moszkva neheztelésétől – ami a gáz- és olajárak drasztikus emelésében nyilvánulhatott volna meg – való félelmükben megtorpedózták az akciót. Pedig akkor vélhetően elejét vehették volna a mostani konfliktusnak: annyira azért az orosz vezetők sem ostobák, hogy katonai erővel támadjanak meg egy, a NATO-ba meghívott országot.
A nyugati diplomáciai műhelyeknek viszont most föl van adva a lecke. Álláspontjuk egyértelmű: Grúzia területi épségét tiszteletben kell tartani. Kérdés azonban, hogyan viszik ezt keresztül, hiszen Moszkva – amely egyértelműen annektálni kívánja Dél-Oszétiát – Koszovó példáját emlegeti. Ami ugyan nem feltétlenül azonos a déloszét helyzettel – lévén Grúzia nem kívánta felszámolni az autonómiát, sőt a tavaly visszahódított területeken széles körű önrendelkezést biztosított az oszétok számára – , ám mivel jelenleg Oroszország „birtokon belül” van, gyakorlatilag azt tesz, amit akar.
A Nyugatnak pedig ismét azzal kell szembesülnie, hogy határozatlansága, az új kihívások felismerésének és az egységes külpolitikai stratégia kidolgozására való képtelensége miatt a világ még egy fokkal kevésbé biztonságos hellyé vált.