Kapcsolatban az illúzióeredettel

Ebben a munkában nincs semmi olyan attitûd, amitõl a stúdiót – mondjuk – Múzsa Kft.-nek nevezhetném el, a cég a hét második napjának a fényében ragyog. Ezen túlmenõen volt még egy olyan megfontolás is, hogy a szerdát nehezen mondja ki az angol, magyar ember nem mond csütörtököt, a pénteket hagyjuk, szombat, vasárnap már hétvége. Maradna a hétfõ, amikor még a fû sem nõ, ráadásul Garfield kifejezetten utálja. Így maradt a kedd.
n Mi a különbség az animációs és a játékfilmrendezõ között?
Az, hogy az animációs filmrendezõkrõl sokkal torzabb az emberek elképzelése, mint a játékfilmrendezõkrõl. Sokak számára meglepetés, hogy az animációs filmet nem egyedül készíti egy személy. Ha például az utcán megkérdezünk valakit, hogy saccolja meg, hányan hoztak létre egy játékfilmet, akkor csak közepeset téved, míg egy animációs film esetében óriásit. Az emberek fejében van egy olyan kép a filmesekrõl, hogy õk légüres térben lebegõ egyszemélyes alkotók. Valami ahhoz hasonló, amit például az írókról képzelnek. Rendszerint az írók mögé sem képzelik el a kiadót, a megrendelõt, a motivációt. Az emberek többsége úgy véli, az író bácsi valahol ül, rágja a ceruza végét, aztán ha majd eszébe jut egy rím, akkor azt leírja. Petõfi egyébként találóan megfogalmazza ezt a jelenséget: „... oly sült bolond vagyok, hogy idebent a szûk szobában kádenciákat faragok...” Ebben a felfogásban ugyanezt csinálja a filmes is. Ez badarság, mert mindegyik mûvész mögé oda kell képzelni azt a médiumot, azt az apparátust, amely segíti õt, hogy a valamilyen szinten megfogalmazott gondolatot nézõhöz, olvasóhoz eljuttatott gondolattá formálja. Hogy aztán ez a háttérközeg a kiadó, a terjesztõ az egyik esetben, vagy a producer, stáb, labor, gépész, szervezõ, televíziós a másik esetben, ez majdnem mindegy. A lényeg az, hogy az esetek többségében eléggé fals elképzelés uralkodik errõl az emberek fejében.
n Ha alkalma adódna valamelyest eloszlatni ezeket a téves elképzeléseket, mit fedne fel az animációs filmek hátterérõl?
Nem lehet errõl általánosságokban beszélni, mert minden az adott, konkrét helyzettõl függ. Mennyi idõ alatt kell elkészíteni a filmet, mennyi pénzbõl, kinek, miért, hogyan? Egy animációs filmet meg lehet csinálni egyedül is, de nyolcvanfõs stábbal is. Ráadásul közel ugyanazzal az eredménnyel. Az elõbbi sokkal tovább tart, míg az utóbbi kevésbé. Az elõbbi kísérletezõ beállítottságot kívánó munka, míg az utóbbi óriási koncentrációs készséget kívánó feladat. Mûfaji különbség is van, ám ennek a részleteibe nem mennék bele. Annál is inkább, mert ha jó a film, akkor igazából nincs nagy különbség. Talán azon érdemes elgondolkodni, hogy a játékfilm nem úgy viszonyul az értelemhez, mint az animáció. Az animáció radikálisabban megtartja azt a gyökeret, ami a filmben a misztikum, a mozgás illúziójának létrehozása, míg a játékfilm ugyanezt talán nem tartja annyira fontosnak. A játékfilm sokkal inkább valamilyen leképezése az érzékelhetõ valóságnak, míg az animáció állandóan kapcsolatban van az illúzióeredettel.
n Mi születik elõbb: a figura vagy a történet, amelyhez alkotnak egy karaktert?
Általában azzal kezdõdik, hogy adott egy feladat, jön egy felkérés. Hogy ez kívülrõl jön, vagy maga az animátor ötlete, teljesen mindegy. Az alap mindig a feladat: kinek, miért, mit, hogyan, mivel, mibõl, mikor. Ilyen kérdések fogalmazódnak meg, amelyekre a válaszokat az elsõ esetben rendszerint megmondják, vagy ha az illetõ saját elképzelésérõl van szó, akkor vélhetõleg mindezeket meg tudja fogalmazni. Ehhez jönnek majd az ötletek, a figurák, a vizuális megoldások, a dramaturgia vagy a zene. Hogy ez eladható vagy sem, szinte századrangú kérdés.
n A reklámipar is gyakran használja az animációt, viszont a benne dolgozók sokszor kifogásolják, hogy túlságosan szûk keretek közé szorítják a kreativitásukat. Hogyan viszonyul ehhez a jelenséghez?
Ezek nyafogások. Mindig jót tesz, ha a keretek szûkek. Ha például van egy hatalmas színpad, mindenféle szcenikával, gépekkel, motorokkal, világításokkal, nem annyira nehéz látványos produkciót létrehozni. De egy ötször ötös kis stúdiószínpadon valami jót alkotni – ez már kihívás. Az én munkámban mindkettõre van példa. Csináltam már olyan videoklipet, amelynek elkészítésében teljes szabadságom volt, azt találhattam ki, amit akarok, aztán olyan rossz lett, hogy meg sem mertem nézni. Ez nem kreativitás, hanem szakmai tudás.  
n A gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban szervezett idei muuuvi rövidfilm- és animációs fesztivál egyik vitafórumán a „színész-e az animációs figura?” kérdést boncolgatták. Ön hogyan vélekedik errõl?
Nem dolgoztam annyit színészekkel, hogy errõl határozott véleményt formálhatnék. A „sztárság”, az ipari használhatóság oldaláról viszont lényeges különbséget nem látok az animációs figura és a színész között. Tény, hogy az animációnak etimológiailag köze van a lélekhez – a latin animus szó magyarul lelket jelent. Ilymódon a színésszel való munkát az animátorral való munkához hasonlítanám. Az animátor „lelkesíti” meg a figurát, hasonlóan ahhoz, ahogy például a színházban a színész alakít egy karaktert. Az animátor valamilyen karaktert formál a figurából, ám ugyanezt teszi a színész is a játék során. Ha ebbõl a szemszögbõl közelítjük meg a témát, akkor a kettõ hasonlít egymáshoz. Magyarán, az animátor hasonlít a színészhez, mert ugyanúgy „animát” lehel az alakítandó figurába. Ha a színészt – fõleg a bulvársajtó szemszögébõl – a megnyilvánult karakterként, sztárként viszonyítjuk az animációs figurához, megint sok hasonlóságot látunk. Buggs Bunny képe éppúgy kinyomtatható, sokszorosítható, pletykákkal körülvehetõ és értékén felül-, alulvihetõ, mint a Nicole Kidmané. Ott van például a Gorillaz zenekar, amelynek négy tagja rajzfilmfigura, de nemcsak képi mivoltunkban léteznek, hanem hallható énekük és van rajongótáboruk, klipjük és koncerteket is tartanak.
n Ön több animációs filmfesztiválon is részt vett, viszont a muuuvi fesztivál – ahol beszélgetünk – még csupán két kiadást ért meg. Milyen jövõt jósol a szárhegyi szemlének?
Ígéreteset. A fesztiválokat két csoportra osztanám. Vannak a beszélgetõs, sörözõs, bográcsozós, jó hangulatú találkozók – nekem ezek a kedvenceim. Vannak viszont az élvonalas fesztiválok, amelyeken a résztvevõk „karót nyeltek”. Ez utóbbiakon nem lehet odamenni senkihez, hogy „gyere, sörözzünk egyet, és beszélgessünk”, mert mindenki azt hiszi, sok múlik azon, hogy ki kivel áll szóba, és ki kivel sörözik. A muuuvihoz hasonló fesztiválokat nagyon szeretem. Ha sikerül a szervezõknek megõrizni ezt az arculatot – festõi környezetben egy laza, jó hangulatú rendezvény –, akkor olyan seregszemlévé nõheti ki magát, ahová örömmel jönnek a filmesek.

M. Tóth Géza
Animációs filmrendezõ. 1970-ben született Veszprémben. Eddig mintegy 120 animációs televíziós szignált, reklámot és fõcímet, és 6 egyedi animációs filmet készített, amelyeket nagy sikerrel mutattak be a világ több mint 50 filmfesztiválján. Több „összmûvészeti” produkció társszerzõje. Tanít a Magyar Iparmûvészeti Egyetemen, vendégtanárként Angliában (Royal College of Art), Észtországban, Indiában és Németországban. Filmjei: Patkányfogó (1992), Falrajárók (1994), Ikarosz (1996), Maestro (2005), A csodálatos mandarin (2005), A Kékszakállú herceg vára (2006).