Irán megtámadásának veszélyei

Egy újabb válság fenyegetése
Kétségtelen, a katonai csapást támogatóknak – egyedül vagy koalícióban – egy sor opciójuk van, a tengeri és légi blokádtól a célzott belövésekig, az országon belüli szabotázsokig és a lerohanásig. Csakhogy az irániaknak szintén vannak ütõkártyáik – némelyik elõre látható, némelyik nem.
Rosszindulatúvá és agresszívvé válhat a helyzet Irakban és Afganisztánban. Az Irán és Szíria által támogatott Hezbollah fegyveresei újrakezdhetik a háborúskodást. Az új és régi terrorista csoportok további pénzügyi támogatáshoz juthatnak, önkéntesek csatlakozhatnak hozzájuk. Nem lehet kizárni egy közvetlen katonai akciót az Öbölben és a Hormuz-szorosban, ahol a világ kõolajszállítmányainak mintegy 40 százaléka áthalad. Következésképpen az olajárak az egekbe ugranának.
Néhány elemzõ azzal érvel, hogy egy ilyen következmény negatív hatásai csak „néhány hónapig” tartanának. Szerintük az iráni katonai létesítmények és az ország atomprogramjának megsemmisítése után Teherán már nem jelent fenyegetést. Azonban nyilvánvalónak tûnik, hogy bármi történik is, az irániak aszimmetrikus háborút folytatnának éveken át, nemcsak saját területükön, hanem a környezõ térségben is. Amint Irak esete is mutatja, „néhány hónap” hosszú idõ a Közel-Keleten.
Az, hogy a katonai fellépésre adott iráni válasz kegyetlen lehet, nem jelenti, hogy a teheráni kormánynak meg kell engedni: tegyen, amit jónak lát. Ellenkezõleg, a nemzetközi közösségnek készen kell állnia arra, hogy kikényszerítse a békés együttélés legszentebb szabályait, ezek pedig néha az erõ alkalmazását sem zárhatják ki. Csakhogy egy olyan világban, amelynek részei kölcsönösen függenek egymástól, az erõ alkalmazása nem lehet bizonyos országok politikai számításainak eredménye, ehhez az opcióhoz a lehetõ legszélesebb konszenzussal kell folyamodni.
Az 1991-es Irak elleni háború a legjobb példa a globális konszenzus alapján történt katonai beavatkozásra. Ha ilyen egyetértést nem sikerül kialakítani, legalább a nyugati hatalmaknak és a hozzájuk hasonlóan gondolkodó államoknak kell megállapodniuk, mint például 1999-ben Koszovó kapcsán. A harmadik lehetõséget, az államok kisebb csoportja által szorgalmazott katonai beavatkozást kerülni kell gyakorlati, törvényes és erkölcsi okokból. Jelenleg a katonai beavatkozás hatékonysága szorosan kapcsolódik annak legitimitásához.

Mire kell figyelni?
Iránnal szembesülve az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek egy sor elvre kellene figyelniük. Elsõsorban ésszerûen kell felmérni a fenyegetést. Az iraki invázió tanulságait szem elõtt tartva a demokratikus államoknak nem szabad megengedniük, hogy a személyes rögeszmék, fantáziálások és dogmák megmérgezzék a külpolitikai folyamatokat. Lényeges különbséget kell tenni aközött, amit tudunk, vagy tudnunk kellene – és persze amit szeretnénk hallani Irántól –, illetve a spekuláció között. A fellépés pillanatát jelzõ vészcsengõnek a kellõ idõben kell megszólalnia, nem elõtte.
Másodsorban, folytatni kell a tárgyalásokat Iránnal, amíg Teherán nem szegi meg súlyosan a nemzetközi jog elõírásait. Irán aláírta az Atomsorompó-egyezményt, és ismételten kijelentette, nukleáris programja csak békés célokat szolgál. Tárgyalásokat folytatni Iránnal nem feltétlenül jelenti e nyilatkozatok elfogadását vagy kétségbevonását, inkább lehetõséget biztosít Teherán álláspontjának jobb megértésére.
A tárgyalások azért is hasznosak, mivel belsõ vitára ösztönöznek Iránban. Míg a kapcsolatok teljes felfüggesztése várhatóan további radikalizációt eredményezne, a tárgyalások és egy jövõbeli megállapodás puszta perspektívája fokozhatja a mérsékeltek befolyását. Visszatekintve, a megfelelõ tárgyalások hiánya kontraproduktívnak bizonyult Észak-Korea esetében.
Harmadsorban, a szankciókról nem kell lemondani, de inkább a nyomásgyakorlás eszközeinek, mint a háború bevezetõjének kell tekinteni. Ahogy az Iránnal folytatott hosszas tárgyalásokat vezetõ Javier Solana EU-diplomata is leszögezte, a tárgyalóasztalhoz mindig nyitva lesz az út, még akkor is, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa szankciókat rendel el. Ugyanez természetesen érvényes a nyugati hatalmak által alkalmazott külön szankciókra is.
Végül nem csupán Irán, hanem a Közel-Kelet egészének kérdésköre friss, nyitott és átfogó megközelítést igényel, amelynek minden regionális és helyi szereplõre ki kell terjednie, továbbá új módszereket kell találni. Az Egyesült Államok kormányának el kell ismernie, hogy a külpolitika nem biztonságpolitika, egy erõs hadsereg pedig nem varázspálca.
Igaz, akinek van egy kalapácsa, minden problémát szögnek lát. Az igazi baj akkor kezdõdik, amikor azt gondolja, hogy a kalapács a fejfájásra is jó megoldás.

Martin Ortega – az EU párizsi
Biztonságkutató Intézetének kutatója
Fordította: F. S.
Project Syndicate, Krónika, 2006