Herta Müller és az irodalmi „titánok”

Európában a közelmúlt történelmének még súlya van. Ez volt az első bennem felötlő gondolat, amikor meghallottam, hogy Herta Müller kapta a 2009. évi irodalmi Nobel-díjat.

2009. október 16., 11:492009. október 16., 11:49

Ő is azon írók sorába tartozik, akik a második világháború borzalmaiból és az abból kinövő totalitárius rendszerek megjelenítéséből merítik témáikat, valamint a terhes európai félmúlttal való szembenézést vállalják magukra. Megfigyelhető, hogy akik ezt megteszik, a bizottság részéről kedvező elbírálásban részesülnek, hiszen a fasiszta és a kommunista totalitárius rendszerek, a holokauszt és a gulág az európai identitást jelentős mértékben formáló traumák voltak, amelyekről számot adni és azokkal leszámolni az írók feladata.

A globalizáció hatása is megmutatkozik a díjazottak személyében, akik nem egyszerűen egy ország és egy nép irodalmát képviselik. A választás azért esik újabban jobbára ilyen írókra, mert hozzájuk egész régiók vagy az író által felvállalt értékeket magukénak valló, amúgy bármilyen identitással rendelkező emberek kötődhetnek. Ez az, amit én a nem egyértelmű identitás szempontjának hívok.

A Nobel-bizottság ezen irányultságának illusztrálására vegyük sorra az utolsó tíz év néhány kitüntetettjét: a Romániában született német, aki németül ír a romániai kommunizmusról (Herta Müller); az egzotikus világot bemutató, a gyarmati Franciaország felé forduló francia (Le Clézio); az afrikai brit gyarmaton született, Perzsiában nevelkedett, és szintén a gyarmatok krónikása (Doris Lessing); az ugyancsak afrikai fehér (Coetzee); az indiai származású, karibi születésű angol nyelvű író (Naipaul) és a számunkra legismertebb példa: a holokausztról író magyarországi, magyar nyelven alkotó zsidó (Kertész Imre).És akkor még az emigráns kínait (Gao) és a kasub gyökerekkel büszkélkedő németet (Grass) nem is említettem. Csak most.

Felvetődik a kérdés, hogy elsősorban miért nem magukról a művekről esik szó, az irodalmi Nobel-díj odaítélésekor miért ezek az irodalmon kívüli megfontolások kerülnek előtérbe szinte évről évre? A pontos válasz megadásához két dolog figyelembevétele segíthet hozzá. Egyrészt a mai világirodalom gigantikus méretű, rengeteg író él és dolgozik világszerte, közülük sok a kiemelkedő alkotó, és nincs az az intézmény, bizottság, mely mindenkit valós irodalmi rangjának megfelelően tudna értékelni.

Pusztán e mennyiségi tényező miatt sem támasztható az esztétikai érték objektív mércéül az irodalmi Nobel-bizottság elé, hiszen ha egy nagy íróról nem tudnak, az az esztétikától teljesen független körülmény. Ugyanakkor az esztétikai érték meglehetősen képlékeny dolog, manapság meg már-már megfoghatatlan valami, hiszen manapság szinte átláthatatlan gyorsasággal váltják egymást az irodalmi, művészeti stílusok, korszakok, tendenciák, sőt ma már egyszerre megélnek egymás mellett a sokszor egymással teljesen ellentétes esztétikai rendszerek és alkotások.

Másrészt a Nobel-díj köré felépülő rang és feddhetetlenség okán szinte már adja magát a másik szempont, amit leegyszerűsítve politikainak lehet nevezni. A politikai, vagy akár diplomáciai szempontok felemlegetése az irodalmiak helyett sok irodalomszerető értetlenkedését váltják ki, hiszen ők tudják, hogy a kétségkívül leghíresebb irodalmi díjat olyan, a kánont robbantani kívánó divatos tendenciák ellenére is megkérdőjelezhetetlen nagyságok kapták már meg, mint Camus, Thomas Mann, Hermann Hesse, Gabriel Garcia Marquez, Beckett, vagy éppen Szolzsenyicin, és ezek után feltételeznék, hogy a bizottságot legelsősorban mégiscsak a művészi teljesítmény, nem pedig a politikai, ideológiai szempontok vezérlik.

Csakhogy már a díj megalapítása óta léteznek politikai megfontolások is annak odaítélésében, és egy kiemelkedő nagyságra legalább két, ma már jóformán ismeretlen jutalmazott esik. Igaz, a hibahatár régebben mintha kisebb lett volna... Hogy mennyire átpolitizált volt már régebben is ez a díj, annak jelzésére megemlítem, hogy például Winston Churchill és Bertrand Russell is megkapták a díjat, akiknek irodalmi, illetve filozófiai tevékenysége mellett a politikai sem volt éppen elhanyagolható...

Ugyanúgy, ahogy a béke-Nobel-díj esetében, az irodalmi díj esetében is nem egyszer a kitüntetett személyét körüllengő szimbolikus üzenetet lehet felfedezni a Nobel-bizottság választásában. Herta Müller kapcsán szerintem találó az, amit Horia Roman Patapievici, a Román Kulturális Intézet vezetője mondott: az ő díjazásával a Nobel-bizottság a kelet-európai rendszerváltás húszéves évfordulójára kívánta felhívni a figyelmet. Ha figyelembe vesszük azt, hogy Herta Müller irodalmi munkásságának középpontjában a romániai totalitárius elnyomórendszer és a szovjetúnióbeli gulág leírása szerepel, akkor ez a feltételezés igencsak valószínűnek tűnik. És még mindig nem beszéltünk irodalomról.

Mert előtte meg kell említeni az irodalmi Nobel-díj odaítélésében tapasztalható másik, politikailag erősen korrekt tendenciát is, vagyis azt, hogy az elmúlt évtizedekben a nők sokkal gyakrabban részesülnek ebben az elismerésben az azt megelőző korszakokhoz képest. A Nobel-díj közel száztíz éves történetében ugyanis összesen tizenkét nő kapott irodalmi Nobel-díjat, közülük hatan az elmúlt húsz évben.

A szinte felmérhetetlen méretű kortárs világirodalom, és egyes személyiségek szimbolikus kiaknázhatósága mellett van egy harmadik szempont is, ami a társadalmilag közérthetőbb politikai szempont felé billenti el a mérleget, ez pedig a választás kötelezettsége, és az ebből származó esetleges kockázatok. A választás ugyanis mindenkor egyfajta kirekesztés is, tehát a kiválasztott olyasvalaki kell hogy legyen, aki valamilyen szempontból feddhetetlen, hogy azok, akik kimaradtak, de magukat méltónak tartanák e díjra, elfogadják a díjazottat.

És mint ahogy már említettem, mivel az irodalmi érték rendkívül képlékeny dolog, ezért marad a biztosabbnak tűnő megoldás, vagyis azokat az írókat, költőket díjazni, akiknek üzenete, hozzáállása remélhetőleg minden korban vállalható lesz, azaz az elnyomással szembeni ellenállás, a szeretet, a béke hirdetői bármikor nyerők lehetnek az ítészek szemében. Herta Müller ilyen  író.

A tapasztalat pedig azt mutatja, különösen az elmúlt évszázadot figyelembe véve, hogy egy korszakalkotó író értékét legtöbbször csak halála után mérik fel. A példa kedvéért: a huszadik században a világirodalom alakulására legnagyobb befolyással lévők közül talán csak Beckett az egyetlen, aki megkapta a Nobelt, míg Proust, Kafka, Joyce, Borges, Bulgakov, Pessoa nem. (A sort mindenki kedve szerint bővítse.)

Mindezekkel (is) magyarázható Herta Müller idei sikere, aki Romániában kedvelt író, sokszor, sokat közöltek tőle különböző kulturális, irodalmi folyóiratokban, valamint irodalmi műveit is rendszeresen fordítják románra. Fontos író, aki húsba vágó problémákkal szembesíti az olvasót, prózája pontos, egyszerű, könnyen érthető, de nem árad műveiből az írásművészet megrendítően zseniális megjelenítő ereje. Érdemes Herta Müllert olvasni, még ha  teljesítménye irodalmi értékben nem is mérhető a fentebb felsorolt „titánok” alkotásaihoz.

Szerző: Pap István
 

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!

Ezek is érdekelhetik

A rovat további cikkei