Határtalan nyelvezettel határtalan dimenziókba

– A képzőművészet mindenekelőtt hivatás, küldetés, nem annyira választott mesterség. És bármennyire is taníthatók, megtanulhatók a művészet fogásai, a veleszületett tehetség nélkül igazán soha nem fog tudni egyetlen alkotó sem kiteljesedni, vagyis már gyerekkorban körvonalazódik a későbbi életpálya. Így volt ez Jakobovits Márta esetében is? Amikor az ismerősök megkérdezték az egykori kislányt, mi lesz, ha nagy lesz, gondolkodás nélkül rávágta-e, hogy keramikus?

– A kérdésben közöltekkel egyetértek, mégsem tudok határozott igennel válaszolni. Azt semmiképpen sem mondhatom, hogy keramikusnak készültem, de a képzőművészetbe tulajdonképpen beleszülettem. Édesanyám ugyanis a híres nagybányai festőiskola utolsó nemzedékének volt a tanítványa két éven át, rajzolt, festett. A parókia falain nagybányai mesterek képeit és édesanyám műveit nézegettem, kisgyerekként belenőttem a művek hangulatába. Négyen vagyunk testvérek, de csak engem foglalkoztatott a képzőművészet, bár konkrétan még akkor nem fogalmaztam meg az életcélomat.

Jakobovits Márta

1944. szeptember 22-én született a Szatmár megyei Tasnádszántón, lelkészcsaládban. Nagykárolyban kezdte az iskolát, Nagyszalontán érettségizett. 1965 és 1971 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem hallgatója, 2006-ban Budapesten doktorált. Tanított a nagyváradi Művészeti Líceumban, a Partiumi Keresztény Egyetemen és a Temesvári Egyetemen. 1994-ben a Barabás Miklós Céh alapító tagja, 1997-től a Keresztény Művészek Szövetségének, 2002-től az Európai Kulturális és Művészeti Akadémiának, 2004-től a Magyar Művészeti Akadémiának tagja. Pályája során számos elismerést és kitüntetést kapott, legutóbb Ferenczy Noémi-díjat (2011-ben) és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét (2013-ban). A 2012-ben elhunyt Jakobovits Miklós Munkácsy Mihály-díjas festőművész özvegye.

„Közönséges\" – nem művészeti – iskolába jártam, Nagykárolyban kezdtem, de mivel édesapámat áthelyezték, Szalontán fejeztem be. Még az érettségi táján is inkább a kémia és a fizika érdekelt, aztán egyszer csak elhatároztam, hogy képzőművészetire megyek. Karancsi Sándor tanított rajzolni, kritikusom pedig édesanyám volt. Kicsit túl szigorúan is ítélt meg: egy alkalommal nagy virág-csendéletet festettem, édesanyám nézte, közben témát, mélységet, távlatot emlegetett.

Igazságtalannak éreztem, mert a szomszéd nénik „elájultak\" a műélvezettől, úgyhogy felköltöztem a padlásra, ott rendeztem be egy festőkuckót. Karancsi mondogatta, hogy tanulmányokat kellene rajzolnom, görög szobrokba elmélyednem, na de hol voltak görög szobrok?! Karancsi hozott egy Lenin-szobrot, abból aztán készítettem egy egész sorozatot. Erre is megkaptam a kritikát: nem sorozatot kell készíteni, elég egy tanulmány, de azon látszódjék az elmélyülés. Rövidre fogva: készülgettem ugyan a felvételire, de nem voltam igazán felkészülve, nem csoda hát, hogy elsőre nem sikerült.

Akkoriban indult Nagyváradon a műépítészeti technikum, oda bejutottam, majd beiratkoztam a népi művészeti iskolába is, ahol Mottl Román tanított. A második évben édesapám átvitt Kolozsvárra, ahol Pop-Silaghi tanította a grafikát. Mindkét iskolában nagyon jó közösségekbe kerültem: mindenki komolyan vette, amit csinál és így egymást is lendíthettük előre. Édesapám ragaszkodott ahhoz, hogy közben dolgozzam is: így kerültem Zilahra építészeti technikusként. Ott találkoztam Pa­lotás Judittal, aki szintén a képzőművészetit célozta meg, együtt műtermet béreltünk, modelleket fogadtunk, nagyon elszántan készültünk.

A felvételi előtt azt nézegettük, milyen szakra jelentkezzünk, hol vannak esetleg kevesebben, így jött be a kerámia, ahol „csak\" nyolcan voltunk egy helyre, a többi szakon tízen-tizenketten. Szerencsés választás volt. Nemcsak azért, mert bejutottam, de a tanáraim – Ana Lupaş és Mircea Spătaru – módszere és odafigyelése nagyon sokat segített. Harmadév után egyre érdekesebbnek találtam már a kerámia világát, nem akartam átmenni más szakra, pedig régebben nagyon szerettem festeni.

Azóta is folyamatosan erősödik az érdeklődésem a különböző anyagokban rejlő formai lehetőségek iránt, nem is beszélve a régi kémiaszeretet visszatértéről, hiszen ez elengedhetetlen a máz készítésénél. A kerámiához emellett komoly felszereltség is szükséges, ami ha esetleg kedvemet szegte volna, mindig Balaskó Nándor tanárom szavaira gondoltam, miszerint nincs mire várni, soha nem szabad abbahagyni. És ugye máig sem „sikerült\" abbahagynom.

– Az egyetem elvégzése óta ezek szerint a státusa főállású keramikus?

– Nem, dehogy. A nagyváradi mű­vészeti líceumba kerültem, és mondhatni ezzel kezdődött a kerámia mellett életem másik szenvedélye, a tanítás. Az egyetemről hozott szellemet vittem tovább: csodálatos volt látni, ahogy szárba szökkennek és teremni kezdenek a középiskolások képzelőtehetségébe hintett magok. Az iskolában megteremtettük a magunk kis kerámiaműhelyét: építettünk egy kemencét, iszapolót rendeztünk be, korongokat és akkor kapható anyagokat vettünk, a mázhoz szükséges oxidok egy része is kapható volt – egyszóval semmi nem akadályozta a munkát.

A gyerekekre szinte ráragadt a kerámiázás szenvedélye. Nagyon szeretem a tanítást, pályám során foglalkoztam minden korosztállyal, a kicsi gyerekektől kezdve az egyetemre készülőkkel, illetve a felnőttekkel, akiknek szellemi kaland bekapcsolódni a közös foglalkozásokba, elfogadni az élet felkínálta kihívást, lehetőséget. Később a Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam merített papírtechnikát, illetve színhatásokkal kapcsolatos ismereteket, majd a Temesvári Egyetemen kerámiát, mivel időközben Budapesten doktoráltam.

Örülök, hogy átadhattam, amit tudok, és hogy jó diákjaim voltak. Mostanában gyakran tartok külföldön különböző témájú kurzusokat: Hollandiában és Németországban, a Keresztény Művészek Európai Szövetségének évi szemináriumain. 1997-től vagyok a szövetség tagja, a vezetőségbe is beválasztottak, ez természetesen nagyon örvendetes és megtisztelő, de számomra a legjobb érzés azt tudni, hogy igénylik a jelenlétemet, a munkámat.

– A zene és a tánc mellett a képzőművészet az a művészeti ág, ami nyelven felülinek mondható. Szokott-e arra gondolni, milyen előnyben vannak a keramikusok például a költőkkel vagy a színészekkel szemben?

– Ha nem is beszélnék konkrétan előnyről, de valóban szoktam arra gondolni, külön örülni annak, hogy szavak nélkül, pusztán az alkotásainkon keresztül a nemzetközi kiállításokon abszolút jó köztünk a kommunikáció. Sőt, továbbmegyek: öt-hatezer éves szobrocskák is folyamatosan szólnak hozzám, s az én válaszom egy-egy művem. Valószínűleg ezért is szenvedélyem a kerámia, mert határtalan nyelvezettel határtalan dimenziókba vezet be.

Sokszor egy múltbeli alkotás esetleg jobban megszólít, mint a későbbiek vagy akár egy kortárs. De majdnem így vagyok a természettel is: anyagok, tárgyak, élőlények, jelenségek meg­szólítanak, és én alkotásokkal válaszolok. Az agyag egyébként érzékenyen válaszoló anyag, más dimenzióba lehet kerülni általa, különleges élményeket képes nyújtani. Nagyon gazdag a megmódolás technológiája is, olyannyira, hogy egy élet nem is elég egy keramikusnak az agyagban rejlő különböző utak végigjárásához. Egyet kell kiválasztani és azon az úton menni végig.

– Ahogy a kerámiáról beszél, az nemcsak egyszerűen a „jól érzem magam munka közben\" fílingje – ez már igazi szenvedély.

– Nem utasítom el a megállapítást, inkább kiegészíteném, hogy nemcsak foglalkozni szeretek a kerámiával, de olvasni róla, nézni, egyszerűen rágondolni, az is mind öröm. Amikor külső okok miatt nem kerámiázhattam, akkor kollázsokat készítettem, merítettpapír-művészettel foglalkoztam, mert ami ezekkel az anyagokkal történik, az hasonlít a kerámiában zajló folyamatokhoz. A papírral is lehet síkban is, térben is dolgozni, munkáim között párhuzamosan ez is megjelent. Több ilyen jellegű kiállításom volt és tanítottam is. A kerámiától tanultam meg az anyagokhoz való viszonyulást: bizonyos természeti anyagok vonzanak, mások ellenérzést váltanak ki. Például egyes műanyagok, műanyagszínek. Nem is tudnám pontosan megmagyarázni ezt a sajátos vonzást-taszítást.

– Érdekes, hogy egész beszélgetésünk alatt most mondott először valamiféle negatívumot. Jó érzés ennyire pozitív gondolkodású alkotóval találkozni, hisz mostanában mintha divat volna a folytonos panaszkodás, bűnbakkeresés. Hogy sikerült mindvégig megőriznie a derűjét, életörömét?

– Nem akarok nagy szavakat használni és életfilozófiáról beszélni, de mindig is azt tartottam, hogy önmagunk elleni vétek, ha pozitív dolgok helyett mindig a bajt, a hibát keressük. Annyi csodálatraméltót látni szűkebb és tágabb környezetünkben, miért figyelnénk a negatívumokra?! Lehet, ezért is vagyunk olyan jó viszonyban a kollégákkal, az itthoniakkal, kolozsváriakkal, bukarestiekkel, örülünk egymásnak, egymás másságának, elfogadjuk azt. Ugyanakkor örvendünk a közös látásmódnak, annak, hogy közösen tudunk rácsodálkozni: ebben a teremtett világunkban ilyen sokfélék vagyunk, lehetünk. És ez alkalomról alkalomra mindig megnyilvánul, a kiállításokon csakúgy, mint a táborokban.

Nagyon jól sikerült az idei bukaresti Metamorphosis – Mimesis című önálló kiállításom, és nagyon jólesett az a meglepetésszerű kollegiális gesztus, hogy néhányan pársoros rövid esszében írták meg benyomásaikat, elsősorban azt, mit jelentett számukra kiállításom. De a magyarországi Koordináták című kollázskiállításom után is nagyon jó reakciók voltak, és ami túlmutat a kötelező udvariaskodásokon: a galéria vezetője azzal búcsúzott tőlem, hogy két év múlva ugyanitt rendezzem a következő kiállításomat. Két táborban is voltam az idén: Lugoson és a Prahova völgyében, mindkettő nagyon kellemes, jó hangulatú összejövetel volt. Ez utóbbi olyan értelemben alkotótábor is volt, hogy a japán rakutechnikát, amit pár éve Magyarországon elsajátítottam, most közösen próbálgattuk az úgynevezett rakumaratonon. Nem mennék bele a részletekbe, a raku lényege a forró megdolgozás, ami nagyon sajátos felület- és színvariációkat eredményez.

– Talán fölösleges is megkérdeznem egy szakterületét ennyire szenvedélyesen szerető művésztől, ajánlaná-e egy most induló fiatalnak, hogy a kerámiát válassza életcéljául?

– Ajánlanám, hogyne ajánlanám, de azonnal hozzátenném azt is, hogy megélni belőle nem biztos, hogy sikerül. Én sem ebből éltem: számomra mindig ott volt a tanítás, egy időben fantáziaruhákat terveztem, de van olyan kolléga, aki családi kisvállalkozásban megrendelésre dolgozik. Arról még nem is beszéltünk, hogy a közös képzőművészeti, jelesül kerámiával való foglalkozás nagyon jó terápiás módszer, a problémás emberekkel törődés szép eredményeket hoz. Tudok olyan művészekről is, akik bejárnak a kórházba, és részt vesznek a gyógyító munkában. Ilyesmire is gondolhatna az a bizonyos életbe induló fiatal.

Ugyanakkor van egy olyan érzésem, mintha mi volnánk az utolsó mohikánok, a fiatalok pragmatikusabbak, többet gondolnak a megélhetési lehetőségekre. A művészeti nevelés is egyre satnyul, háttérbe szorul, holott sokkal nagyobb súlyt kellene kapnia. Hollandiában, Németországban járva veszem észre, hogy az esztétikusabb környezet kihat az élet minden vonatkozására, különösen az egyéniségfejlődésre, a lelki egyensúly megteremtésére. Mifelénk sajnos nem igazán van igényük az ilyesmire azoknak, akiktől függ, azt pedig, hogy a szépre, a kreativitásra való nevelés egy életre szóló örömforrás, azt nem lehet megmagyarázni egy olyannak, aki nem érti, miről beszélek.

– Körvonalazódnak már a közelebbi-távolabbi tervei?

– Természetesen: alig várom a kolozsvári biennálét, ami nemcsak országosan, de nemzetközileg is jegyzett esemény. Különböző tematikus kiállítások lesznek – fiatal keramikusok művei, népi kerámiák, országos tárlat, nemzetközi vendégek műveinek bemutatása. Második alkalommal kerül rá sor, az első is nagy siker volt, én valahogy úgy éreztem, hogy ez a Lupaş–Spătaru- szellem, vagy ha tetszik iskola továbbvitele, a folytonos kísérletezés, az újszerű megoldások keresése.

Gondolom, elég, ha annyit mondok, hogy nem csupán tárlatsorozat a biennálé, de az egész várost, az egész keramikus társadalmat mozgósítja – nem véletlen, hogy komoly nemzetközi zsűri fogja a műveket értékelni. Novemberben Essenbe vagyok hivatalos, a kortárs művészetek pavilonjába, és Rómában is lesz kiállítás ugyancsak novemberben – s már vége is az évnek. Egy kicsit túlzsúfolt volt ez az esztendő, alig maradt időm dolgozni, ezért határoztam úgy, hogy jövőre kevesebbet lennék a világ szeme előtt és többet a barlangomban, hogy nyugodtan dolgozhassam.