Három évforduló – közös tükörben

Csak úgy bukkanhat rá, hogy az emlékezés és önelemzés maga a művészet érzéki beteljesülésévé válik, s voltaképp akkor tudja meg, hogy mire akart emlékezni, hogy mit akart magáról kideríteni, mikor verse már elkészült. Így két szakadék között mozgott. (...) Művészete vallássá mélyült. Minden sorában a létezés tragikumát kereste. Fájdalma más, mint az előző századok fájdalma, melyben többnyire van valami nem zárt, valami esetleges, ami egy és más ok miatt egyszerre kinyílhat, tárgytalanná válhat. (...) Az új hang először a váli erdőben szólalt meg, ott, hol a váli erdő remetéje eltévedt, s nem találta az igazi utat. Múltunkat a jelenünkkel éppúgy áthidalja ez a nagy ős, mint ahogy az olasz középkor és az olasz reneszánsz között híd Dante, a Divina Commedia nagy költője. A váli erdő a mi szent erdőnk, mert itt kezdődik a modern magyar költészet isteni színjátéka. Mindenki, aki utána jött, bolyongott ebben az erdőben, ismerte ijedelmes éjszakáját, számtalanszor elkiáltotta ezt a kérdést, anélkül, hogy választ kapott volna rá, s igyekezett járni azon a meredek ösvényen, amely a sötétségből kivezet a csillagokhoz.”

Vajda János születésének 100. évfordulóján, 1927. május 8-án írta Kosztolányi az Új Időkben saját nemzedékének tudatosan vállalt elődjéről a fenti sorokat, és hiába telt el azóta újabb kilenc évtized, halálának – január 18-ai – 120. évfordulóján is ugyanolyan helytálló minden kijelentése, mint kilencven esztendővel ezelőtt. Igen, Vajda János összekapcsolja egymással Petőfi és Ady nemzedékét. Petőfinél több mint négy évvel fiatalabb, ami ifjúkorban nagy idő: már-már mesterének tekinti, legalábbis formában és tartalomban követni szeretné. Teljesen különböző természetük viszont nem tette lehetővé, hogy mélyebb barátság alakuljon ki közöttük. 1858-ban, a cenzúrát kijátszva emlékszik meg fájdalmasan korán eltűnt költőtársáról a Petőfi olvasásakor versben: „Elő-elő veszem / S olvasom versedet. / Belőle búsulok, / Belőle nevetek. // Az pedig csak hagyján / Amikor búsulok: / Akárhogy fáj, azért / Könnyet nem hullatok. // Hanemha jó kedved / Szikráin nevetek: / Ellőttem a szép múlt – / S könnyeim peregnek.”

A költő csillagmagánya

Költőink közül talán Vajda Jánost emlegetik legtöbbször úgy, mint a boldogtalanságba belefásult, belekomorult, a hozzá közeledni akarókat inkább elutasító, remete hajlamú alkotót. Ez nem utólagos értékelés, hisz Az üstökös című versében a konkrét csillagászati jelenség látványából kiindulva (felesége feljegyzéseiből tudjuk, milyen nagy hatással volt rá a kertjükben látott üstökös), maga alkotja meg, saját méreteire átszabva, a késő romantika csillagmagányról szóló párhuzamát: „Az égen fényes üstökös; uszálya / Az ég felétől le a földre ér. / Mondják, ez ama „nagy”, melynek pályája / Egyenes; vissza hát sohase tér. // Csillagvilágok fénylő táborán át / A végtelenséggel versenyt rohan. / Forogni körbe nem tud, nem akar, hát / Örökké társtalan, boldogtalan! // Imádja más a változékony holdat, / A kacéron keringő csillagot; / Fenséges Niobéja az égboltnak, / Lobogó gyász, én neked hódolok. // Szomorú csillag, életátkom képe, / Sugár ecset, mely festi végzetem, / Akárhová mégysz a mérhetlen égbe, / Te mindenütt egyetlen, idegen!”

Kratochwill Georgina iránti boldogtalan szerelme mondhatni irodalmunk legismertebb történeteinek egyike, hiszen sok Gina-verse közül a Húsz év múlva és a Harminc év után az első szerelem boldogságát vagy csalódását éppen átélő középiskolás diákoknak mai napig a kedvencei közé tartoznak. Természetesen nem véletlenül és nem is azért, mert sokszor összekötik Ady Endre Találkozás Gina költőjével versének a mai divatos thrillereket idéző borzongató hangulatával. Volt Vajda Jánosnak még egy nagy fájdalma: nem tudta elfogadni az osztrákokkal történt 1867-es kiegyezést. Úgy érezte, Deák Ferencnek és gróf Andrássy Gyulának a vérbefojtás, majd a kegyetlen önkényuralom „értelmi szerzőjével”, Ferenc Józseffel megkötött paktuma a ’48–49-es szabadságeszmék, konkrétan – talán – Petőfi elárulása, megtagadása. Nemsokára, március 20-án lesz 150 éve az eseménynek, amit június 8-án követ Ferenc József magyar királlyá koronázása, majd pedig július 28-án a magyar törvények szentesítése és a paritáselvű alkotmányos monarchiának – Osztrák–Magyar Monarchia néven – a létrehozása.

A „haza bölcsének” bírálata

A történészek tiszte részletesen elemezni az esemény pró és kontra vetületeit, előzményeit és következményeit, én irodalmárként csak azt a fellendülést említeném, ami az egész birodalom területén beindult, és amit még mai napig is „boldog békeidőknek” neveznek sokan. Kossuth az emigrációból elküldi Deák Ferencnek címzett nyílt levelét, melyet május 26-án előbb a Magyar Újság, majd 28-án a Magyarország című kormánypárti lap közöl. Éles hangon bírálja a kiegyezést, az alábbi mondatokkal fejezve be a Cassandra-levélként emlegetett írást: „Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának. Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!” (idézet a Wikipédia- szócikkből.) Deák március 28-ei képviselőházi beszédében elhárítja Kossuth aggályait és vádjait, az általános közhangulat pedig Deákot igazolta: „mellékneve” máig „a haza bölcse”.

Vajda János Kossuth véleményét osztja, sőt még sarkítottabban igyekszik fogalmazni Luzitán dal című, illetve Midőn vezéreik a rómaiaknak meghódoltak alcímű versében. „Hazám, hazám, minő úton jársz? / Mit tartsak immár felüled? / Szeresselek-e ezután is? / Megengedi a becsület? // Szerettelek gyász-napjaidban, / Amíg szerencsétlen valál. / El nem riasztott oldaladtól, / Bár rémített börtön, halál. (...) Becsületed-e legfőbb kincsed, / Mit vissza nem hoz semmi sem! – / Eszeveszetten odadobtad / A szabadulás perciben! // Legjobbjaid hiába kértek, / Hogy várakozz még keveset: / „Nincs veszve semmi sors alatt az, / Ki soha el nem csüggedett. (...) Oh honfi, csak bolygj hontalan, / S ti koporsótlan szellemek, / Ha már elég nagy átkotok, / Még vissza se tekintsetek. // Ne lássatok nagyobbat itt: / A megőrült becsületet, / Mit a helóta ivadék / Gúnykacaja közé temet...!”

Ezt az elkeseredésében gyalázkodó hangvételt foghatnánk ugyan az események hevében született érzésekre, de húsz év elteltével is nagyjából ugyanígy érez. Credo című verse tulajdonképpen egy hatalmas tiráda: Vörösmarty A Gutenberg-albumba és Petőfi A XIX. század költői című versek mintáját követi, részletesen elsorolja, mi mindennek kellene megváltoznia a Széchenyi megálmodta boldogság eléréséhez. A befejező részt idézem: „Eltűnt s új díszbe öltözött a puszta, / Szebb délibáb – jólét fényébe úszva, / Kínvallató pandúr s futó betyár / Helyén sűrűn a mozdony griffje jár: // Ha németek hozzánk tanulni járnak, / Magyar leányt keresnek gouvernantenak, / Csikós mulat vasárnap frakkot öltve, / Utolsó antisémita kitömve / Nadrágszíj, csáti bot, cigányok sátra, / Nemesség bibliája: ferbli kártya, / És – tisztesség nem eshetik kimondva – / Rojtos gatya... kerülnek múzeumba: / Akkor telik be jós igéd, Széchenyi! / Dicsőség, boldogság lesz itten élni...”

Mikszáth finom, zsigeri humora

Ha a Petőfi és Vajda közti négy évről azt mondtam, hogy fiatalkorban sok, akkor a húsz akár egy nemzedéknyi különbséget is jelenthetne: Mikszáth Kálmán 1847. január 16-án született, ’48-as emlékei tehát nincsenek, nem is lehetnek, a kiegyezéskor pedig az életbe induló húszéves fiatalember. Mikszáth a kiegyezés korának az írója, hisz 1910. május 28-ai halála előtt még semmi nem volt érezhető a négy év múlva kezdődő, világot sarkaiból kifordító változásból. A polgárosodás, városiasodás folyamatába nőtt bele, felismerte a polgárság feltörekvésének erényeit, mindenképpen értékelte is azokat a semmittevés, vagyonherdálás „gondjával” elfoglalt dzsentri réteggel szemben (A Noszty-fiú esete Tóth Marival), de nagyon hamar meglátta a kapzsiság, tisztességtelen vagyonszerzési vágy felülkerekedésének romboló erejét is az igazi, belső értékek fölött (A fekete város). Országgyűlési képviselőként első kézből értesül olyan esetekről, amikor egyházi méltóságok rangjukhoz méltatlan ügyletekbe keverednek: ennek a megismerésnek a terméke lesz a Fekete gyémántok regényben Jókai által elindított főpapi bírálatvonalat kiteljesítő regénye, a Különös házasság.

Ugyan saját korának a polgári társadalom diadala felé menetelése fontos szerepet játszik Mikszáth írásaiban, de épp ennek a pénz bűvöletében történő csörtetésnek az ellentételezésére a régi szokásokat megőrző, hagyományos vidéki életet bemutató elbeszélései őrizték meg az erkölcsi tisztaság minden más szempontot legyőző katartikus hatását. Az országos hírnevet számára egy csapásra meghozó két első kötetében, a Tót atyafiakban és A jó palócokban szereplő írásai mai napig a morális kitartást példázó remekművek. A fentiek mellett külön hangsúly illeti azt a sajátságos vonást, ami Mikszáthot talán minden prózaírónknál jobban jellemzi: a finom, zsigeri humort. Nyoma sincs harsányságnak, különösen nem bohóckodásnak vagy komoly problémák elviccelésének, nem, ahogy azt később Karinthy magáról mondta, Mikszáthra is ugyanúgy illik: a humorban nem ismert tréfát.

Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlap 1928 decemberi Emlékköny­vében ezzel kapcsolatban a következőket írta: „A magyar szellemet bölcseleti, költői formában sokáig nem fejezték ki összefogóan, csak nagyszerű útmutatásokat kaptunk néhány művészünktől, mert irodalmunk – akár az orosz – még nem alakított ki egységes szellemet. Legtöbbet abból a szellemből, mely csak a miénk, Arany és Mikszáth fejezhetett ki. Ahogy Arany öregkori lírai verseiben kesernyésen mosolyogva évődik, ahogy Mikszáth szinte magára feledkezve ír le egy tájat, egy alakot, az kiáltóan s jellegzetesen magyar. Valami sajátos humor nyilatkozik itt meg, mely hasonlatos a szlávokéhoz, de mégsem azonos vele, nem hangulat és érzelmesség, hanem életbölcsesség, nem elmésség, hanem alázat minden dologgal szemben, mélységes tartalom. Aki ismeri népünket, az tudja, hogy az is ilyen. Magyar paraszttal öt percig sem lehet beszélnünk anélkül, hogy ne hallanánk valami csúfondáros vagy fanyar megjegyzést, mellyel önmagát vagy a világot seprűzi. (...) Ezzel pedig korántsem akar elméskedni, csak a dolgok viszonylagosságát hangsúlyozza, mely minden humor alapja.”