Hanyatló divatszakma – éledő hagyományápolás?

– Akkor végezte el az informatika szakot, amikor az divatszakmaként meredeken ívelt felfelé. Nem is volt katedragondja, Nagyvárad egyik elit iskolájában alig látszott ki a munkából – váratlanul mégis új területen, a villamosközlekedés terén kezdett el kutatni. Önmaga számára is váratlan volt ez az érdeklődésváltás, vagy csak a kívülálló számára?

– Én semmiképpen sem lepődtem meg magamon, mivel már gyermekkorom óta nagyon érdekeltek a régi villamoskocsik, az egész várost behálózó sínek, sőt még most is megvan az a saját felvételekkel teleragasztott füzetem, amihez különböző megjegyzéseket, magyarázatokat fűztem. Ez volt a hobbim. Aztán később valamelyest háttérbe szorult, mert ha jól emlékszem, mi voltunk az Adyban az első informatika osztály, úgy is mondhatnám, hogy elkezdődött nálunk is az infó hőskora. Érdekes módon aránylag rövid idő alatt csúcsra futott, és megindult a hanyatlás.

Nagy István

1975. július 13-án született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Nagyváradi Egyetem matematika–informatika szakán végzett 1998-ban. Azóta informatikát tanít, 2000 óta a Mihai Eminescu Főgimnáziumban, ahol egyben rendszergazda is. 2006 óta foglalkozik közlekedéstörténettel, mindenekelőtt Nagyvárad villamoshálózatának történetével.

Nemrég egy szakmai továbbképzőre írtam is egy anyagot Az informatikaoktatás tündöklése és a közeljövőben várható csúfos bukása címen.

Lehet, hogy kissé elhamarkodtam ennek a „csúfos bukásnak” a beharangozását, tény viszont, hogy ma már nemcsak minden középiskolában van ilyen szakosztály, de lassan kezdik is megszüntetni őket, mivel a kontraszelekció értelmében olyanok jelentkeznek ezekbe az osztályokba, akiket a szüleik azzal biztatnak: oda menj, gyerekem, mert ott csak a gombokat kell majd nyomogatnod, egyéb dolgod sem lesz. Ez persze így nem állja meg a helyét, de a természettudomány osztályokba sokkal nehezebb bekerülni, mint az informatikára.

– Visszatérve az újraélesztett gyermekkori hobbira, a nagyváradi villamosközlekedés kutatására, esetleg a divatszakma hanyatlásának megérzése miatt vette fel újra a fonalat, vagy talán „időutazásos” kollégájának, dr. Károly József Irenaeus premontrei rendi pap tanárnak köszönhetően, aki a huszadik század elején szorgalmazta a város villamosítását és a villamosközlekedést?

– Érdekes kérdés, de egyértelműen egyik részére sem tudok határozott igennel válaszolni. Az iskolában semmiképpen sem panaszkodhattam arra, hogy csökkentek volna a szakmai feladataim, épp ellenkezőleg: nőtt az informatika osztályok száma, és az, hogy a rendszergazda is én vagyok, mai napig sok olyan munkát jelent, ami nem is föltétlenül az informatikus dolga volna, sok esetben egy villanyszerelő is megoldaná mondjuk egy kattintással, de még villanyszerelői képesítésre sem nagyon lenne szükség.

Nem panaszkodni akarok, sosem menekültem a munka elől. Otthon sem unatkozhatok, nem szeretném, ha a családom, a két kislányom úgy érezné, hogy rájuk már nem futja az időmből – maradjunk hát inkább abban, hogy lappangva bár, de továbbra is érdekelt gyerekkori hobbim. A száz évvel ezelőtti fizikus „kolléga” hatása pedig?!

Károly Irén – a 19. század végén, a keresztnevek magyaros használatának, Verne Gyula, May Károly, Rezső trónörökös idején így használta ő is a szerzetesnevét, sokszor élcelődött is önmagán, hogy női neve van, holott férfi – s erről még csak annyit, hogy 1940 és 1944 között a régi Kapucinus utca az ő nevét viselte, mégpedig Károly Irén formában, szóval ő volt az, aki Rimler Károly polgármester szaktanácsadójaként szorgalmazni kezdte a város villamosítását.

Úgy vélték – jogosan –, hogy Nagyvárad lemaradt ezen a téren más városok, például Temesvár mögött, ahol az 1880-as években már beindult a villamosközlekedés is. Váradon viszont a gázvilágítás dívott, épp akkoriban kellett volna megújítani a gázgyárral a szerződést, de Károly Irén szorgalmazása nyomán úgy döntöttek, hogy villamosítják a várost. 1903 decemberében elkészült a villanytelep, 1906. április 25-én pedig megindult a villamosközlekedés.

Elnézést a kitérőért, de nagyon szép gesztusnak tartom, hogy a nagy hírű pap tanár temetésekor tisztelgésként kivilágították az egész várost. 2001-ben kezdtem el foglalkozni a villamosközlekedés történetével, akkor vezették be az iskolába az internetet, gondoltam, készítek egy értelmes honlapot, a előbbiekben elmondottakat is belevéve, keresgélni kezdtem az adatokat, de jóformán semmi információt nem találtam. Annyit viszont megtudtam, hogy Budapesten Németh Zoltán Ádám foglalkozik a BKV történetének kutatásával, írtam neki, jeleztem, hogy vannak régi felvételeim, pár óra elteltével meg is érkezett a válasza, a régi képek nagyon érdeklik és biztatott, hogy érdemes ezzel foglalkozni.

A honlap alapján talált aztán rám Wolfgang Richter német és Fullin Giovanni olasz kutató, mindkettőjükkel angolul boldogultunk el valahogy. Például Richtertől tud­tam meg, hogy a Váradon va­laha teherszállításra használt, máig három megmaradt kismozdony közül egyiket a Majna-parti Bingen közlekedési vállalatában készítették 1906-ban, majd second hand áruként az 1920-as években került Nagyváradra. A másik kettő mindig is Váradon volt 1906 óta. Később a bingeni kisvállalat megszűnt, a mozdonyok afféle mitikus tárgyakká lettek. A Váradon megmaradt három szerencsére „túlélte” a régiségek megsemmisítését, az ócskavasgyűjtést, az egyéni vagy intézményi nemtörődömséget.

Sokat beszélgettünk Hochhauser Ronald ipartörténésszel is ezekről a problémákról, megmutatta a villamosközlekedés 90. évfordulóján megjelent múzeumi kiadványt, én viszont „eldicsekedtem” saját relikviámmal, a ’90 előtti helyi lapban, a Fáklyában jelent meg 1978-as nagyobb terjedelmű cikkel. Akkor még minden idevágó dokumentum megvolt a közlekedési vállalat saját irattárában, de aztán kidobálták őket. Kénytelen voltam másodlagos adatokra hagyatkozni akkor, amikor Makai Zoltán mérnök felkeresett, hogy a centenáriumra készítsek el egy anyagot. A 2006-os Varadinumra el is készült a Nagyvárad villamosközlekedését bemutató – Páll Józseffel és Zsíros Attilával közös, Makai Zoltán koordinálta kötetünk, nagy érdeklődéssel fogadták a váradiak.

A közlekedési vállalat zokon vette, illetve amolyan partizánakcióként kezelte, a vállalat mostani vezetősége viszont tervez egy bővített kiadást a 110 éves évfordulóra, és feltehetőleg meg is lesz, hiszen Csuzi István vezérigazgatónak ez volt a doktori értekezése témája. Egyébként neki köszönhető az is, hogy 2008-ban sikerült ipari műemlékként levédetni a hajdani kocsiszínt és így megmenteni a nagy modernizálási hajrától. Föltétlenül szeretném még azt is elmondani, hogy nagy örömömre szolgált, amikor a szentendrei BKV-múzeumban Lovász Istvánnal találkozhattam, aki a szó nemes értelmében mániákusan kutatja a történelmi Magyarország villamoshálózatának történetét, s aki megmentett mindent, amit csak tudott.

Az ő adatai egyeztek a mi adatainkkal, és nem mellékes az sem, hogy ő kavarta ki azt a jellegzetes sárga színt, amilyenre a régi magyar villamosokat festették. Így aztán itthon mi is lefesthettük a villamoskocsinkat. A Magyar Országos Levéltárban is kutattam, körülbelül százdoboznyi anyaguk van a váradi közlekedésről. Megható volt az az igazi professzionális bürokrácia, ahogy ott dolgoznak, kezdve azzal, hogy második alkalommal felismertek, tudták, mi érdekel, hozták a dobozokat, sok mindent lefényképezhettem, fénymásolhattam, most már nekik köszönhetően vannak régi villamosrajzaink, motorrajzok és a teljes vonalhálózat. 2001-től fent vannak a honlapon a tehervontatás, 2007-től pedig külön honlapon a villamosközlekedésre vonatkozó adatok.

– Végszóként azért még szeretnék visszakanyarodni az informatikatanításhoz, mert számomra nagyon szomorú, hogy ilyen hamar lefutott ez az igazi boldogulással kecsegtető szak. Valójában annyira sötét volna a jövő, vagy még reménykedhetnek a fiatal nemzedékhez tartozók?

– Igen, ahogy azt már mondtam, csökkentik ugyan a középiskolák informatika osztályainak számát, az úgynevezett intenzív in­fót, elsősorban számítógép-kezelést taní­tunk, magyarán gombnyomkodást, programozást egyre kevesebbet. Kétségtelen, hogy valamivel könnyebb így, hisz az intenzív infón a heti hét óra nagyon kimerítő, a programozás pedig nagy küzdelem: igazi alkotómunka, aminek során ott hagyunk magunkból valamit a kész „termékben”.

A gombnyomkodásnak van létjogosultsága, mivel az élet minden területén jelen van már az informatika, a piaci igények szerint viszont programozóra is nagy szükség van, s aki ezt választja, annak nem elég csak az egyetemen elkezdeni a programozás tanulását. Véleményem szerint ez az a reménysugár, ami nem kedvetleníti el végképp azokat, akik – ha most már nem is divatból, de ennek a nagyon szép szakmának akarják szentelni magukat.