Gomorrától a Camorráig

Az abban bemutatott Nápoly, a hiperrealisztikusan elénk tárt brutális történetek nyomán egyértelművé válik: a maffiafertőzött délolasz társadalomra nem is lehet más jelzőt találni, mint a bibliai mítosz szerint borzalmas bűnei miatt az Úr által elpusztított város nevét.A nézőt már a nyitójelenet sokkolja, a turbószoláriumban néhány percnyi szívélyes kvaterkázás után hidegvérrel kivégzett nehézfiúk nyúlfarknyi sztorija üti le az alaphangot, és jelzi, mire számíthatunk a következő több mint két órában.

Hogy a filmben bemutatott történetek keménysége, embertelensége mennyire nem légből kapott, kizárólag a néző sokkolására szánt szerzői fogás, azt a Camorra, azaz a nápolyi maffia reakciója is jelzi. A leleplező kötet 2006-os megjelenését követően halálra ítélte az akkor mindössze 27 éves Savianót, aki azóta hatósági védőőrizetben él, és végül még szülőhazáját is el kellett hagynia. A Nápolyban, illetve Campania tartományban nem Camorrának, hanem Rendszernek nevezett maffia ugyanúgy nem tűri a kritikát, a valós társadalmi helyzet bemutatását, mint a diktatórikus politikai rendszerek, és ugyanolyan brutális elnyomással válaszol rá.

Amúgy a filmből valóban az tűnik ki, hogy a helyi megnevezés fedi igazán a maffia lényegét: az ugyanis mindent behálóz, kiskorútól nyugdíjasig, bolti eladótól üzletemberig mindenki része a gépezetnek, amelynek egyetlen és legfőbb célja a profittermelés, mindegy, milyen áron, aki pedig a rendszer útjába áll, azt habozás nélkül kivégzik. Aki viszont kiáll mellette, arról gondoskodik: özvegyi apanázstól kezdve nyugdíjjárulékig minden formában segíti azokat, akik személyesen vagy valamelyik hozzátartozójuk révén közel kerültek a szervezethez.

Öt történet

A segélyezés formája az is, hogy alapvető fogyasztási cikkekből álló csomagot küldenek azon nőknek, akiknek férje meghalt, vagy börtönbe került a hatóságokkal lezajlott összecsapások nyomán. Ilyen csomagok kézbesítésével foglalkozik a 13 éves Totó is, aki a Gomorrában bemutatott öt, konkrétan össze nem függő, de egymást mozaikszerűen mégis kiegészítő történet egyikének főszereplője. Totó sztorija hátborzongató beavatási történet, azt mutatja be, hogyan válik valaki Nápoly lerobbant külvárosában már kiskorától kezdve a rendszer részévé. Miközben karitatív tevékenységben segédkezik, érdeklődve figyeli, ahogy a szomszédos gangon egy csoport ugyanúgy szolgálja ki kis zacskókból a drogosokat, ahogy ő szállítja házhoz műanyag bevásárlószatyrokban a tésztát és az öblítőt.

A rendőri razziát követően gondolkodás nélkül gyűjti be az eldobott fegyvert és drogot, hogy visszavigye „jogos” tulajdonosának, ezzel is bizonyítva elkötelezettségét. Az igazi próba azonban ennél jóval sokkolóbb: golyóálló mellényben el kell viselnie, hogy rálőnek. Ha kibírja – és természetesen kibírja – valóban részévé válik a bandának, a golyónyom pedig háborús sérüléssé nemesül, amelyre ugyanúgy büszke, mintha kitüntetés lenne. A fiú immár teljes joggal vesz részt a filmet keretbe fogó bandaháborúban.

Fiatal srácok történetét meséli el Marco és Ciro sztorija is. Ők már beavatottak, ám úgy döntenek, egyik oldalhoz sem csatlakoznak, inkább a saját szakállukra tevékenykednek. Ellopják hát az egyik klán fegyverkészletét, hogy olyan menők legyenek, mint példaképük, Tony Montana a Sebhelyesarcú című filmből. A film egyik legerősebb jelenete, amikor a két vézna kamasz egy szál fürdőnadrágban rohangál a folyóparton, miközben vadul lövöldözve tesztelik a lopott fegyvereket. Az utalás világos: a bűn olyannyira az életük természetes részévé vált, hogy már csupán játéknak tekintik. Ez a játék azonban halálos: ők sem úszhatják meg büntetlenül a meglopott klán bosszúját.

A harmadik sztori egy egyszerű emberé, aki azonban kulcspozíciót tölt be a rendszerben: Ciro a postás, aki kézbesíti az arra jogosultaknak a maffiától járó apanázst, ő a rendszer arca, akivel perlekedni lehet, ha keveslik a juttatást, de aki hajlandó megfogni a partvisnyelet is, ha segíteni kell valamelyik maffiaözvegynek a konyhapadló felmosásában. A két tűz közé került kisember figurája, aki csupán csavar a gépezetben, ezért még arra sem méltó, hogy a nagy leszámolásban áldozattá váljon.

Egyszerű karakter a negyedik történet főszereplője is: a szabómester, aki látástól vakulásig dolgozik, míg a kínai maffia föl nem keresi, hogy tanítsa be az általa üzemeltetett varroda – természetesen illegálisan Olaszországba csempészett kínai – alkalmazottait. Bár kapva kap az alkalmon és a váratlanul jött megbecsülésen, öröme nem tarthat soká, hisz a Rendszer nem tűri a versenytársat, ezért hamar leszámol vele.

Az ötödik főszereplő már jóval dörzsöltebb: öltönyös-nyakkendős üzletember, aki a napjainkban leggyümölcsözőbb üzletágban, az illegális szemétszállításban utazik. Száztonnaszám hordja az északi régió veszélyes hulladékát a Camorra által megkaparintott déli szeméttelepekre, de az sem gond, ha valahol, a természet egy eldugott zugában kell megszabadulni a kellemetlen tehertől – csak a pénz folyjon.

Ez a rész sem marad megdöbbentő jelenet nélkül: szinte már tragikomikus, amikor az egyik teherautóvezető balesete miatt a többiek nem vállalnak több feketefuvart, a dörzsölt üzletembernek azonban erre is van megoldása: tizenkét év körüli fiúkat hoz, akik fenekük alatt párnával rutinosan vezetik el a veszélyes hulladékkal megrakott kamionokat.

Állam az államban, Rendszer a rendszerben

Garrone filmje, Saviano története torokszorító valósághűséggel mutatja be a Camorra által irányított nápolyi társadalom mindennapjait. Saviano az oknyomozó újságírók fanatikus eltökéltségével járta Nápoly utcáit, hogy anyagot gyűjtsön könyvéhez, és a lehető legmélyebben beleásta magát a Rendszer bugyraiba. Ezért aztán itt nincs meg a Mario Puzo Keresztapájából megismert Cosa Nostra eleganciája és sármja, ami valamelyest oldotta a történet brutalitását. Helyette szürke, Kelet-Európát idéző, lerobbant panelkülváros van, amelynek falanszterszerű folyosóin baltaarcú figurák közlekednek, akik egytől egyig olyanok, mintha valamely rendőrségi nyilvántartás képei elevenedtek volna meg. Nincsenek öltönyös gengszterek, csupán ujjnyi vastag fukszot viselő, izompólós bandatagok, akik habozás nélkül lőnek, ha kell.

A film realisztikus hatását a minimalista stílus is erősíti. A hosszú, nagy műgonddal megkomponált beállítások helyett remegő kézikamerával felvett jelenetek váltják egymást pörögve, ami szinte már dokumentumfilm jelleget kölcsönöz a Gomorrának. Ezt erősíti a zene, jobban mondva annak hiánya is. A filmnek ugyanis nincs külön megkomponált muzsikája: zene csupán akkor csendül fel, amikor valamelyik szereplő rádiót vagy magnót hallgat, a klasszikus zenekar vagy a modernebb elektronikus zene helyett pedig ilyenkor igazi külvárosi zene csendül fel: a magyar lakodalmas rockhoz vagy a román maneléhez hasonlatos tucc-tucc, amelynek ritmusára éles hang nyekergi a gejl szerelmes dalokat.

A dokumentarista vonalat erősíti a szereplők kiválasztása és játéka is, az arcok, illetve a keresetlen, szinte már spontánnak, improvizatívnak tűnő színészi munka nyomán gyakran megfeledkezünk arról, hogy megírt forgatókönyv is van. Erre játszik rá a film az igazi nápolyi tájszólás használatával, amely egyetlen ismert nyelvhez sem hasonlít, még az irodalmi olaszhoz sem túlzottan, és amely tovább erősíti azt az érzést, hogy a Camorra hazájában járunk, egy olyan, különálló országban, amelyben sajátos

Rendszer működik, amelynek egyetlen célja a profitszerzés mellett, hogy önmagát, valamint a táptalajául szolgáló mocskot és szennyet folyamatosan újratermelje. Egy olyan rendszer, amely gondoskodik ugyan alattvalóiról, de cserében feltétlen odaadást vár. Aki nem hajlandó szolgálni, azt vagy elpusztítják, vagy – Saviano példája alapján – menekülnie kell. Nyomasztó film, nyomasztó képsorokkal és a háttérben ott vibráló nyomasztó felismeréssel. A Rendszer minden embertelensége ellenére – vagy tán éppen azért – él, virul, és egyelőre nagyon úgy néz ki: ez a Gomorra elpusztíthatatlan.