2010. március 12., 10:292010. március 12., 10:29
Háromszéken a forradalom kezdetét az 1848. április 2-án Alsócsernátonban tartott nemzeti gyűlés jelentette, április 11-12-én Sepsiszentgyörgyön elhatározták a határőrlakosság szolgálati kötelezettségeinek rendezését, az úrbéri viszonyok kárpótlással történő eltörlését, a törvények előtti egyenlőséget, a közös teherviselést. Az önvédelmi harc legelszántabb hívei az úgynevezett Kiskomitéba egyesültek Gál Dániellel az élen. A kolozsvári országgyűlés május 29-én kimondta a Magyarországgal való egyesülést, az uniót, eltörölte a jobbágyságot, megszüntette a rendi törvényeket, elfogadta a törvény előtti egyenlőséget és a közös teherviselést, egy napra rá pedig az alsócsernátoni népgyűlésen kinyilvánították a jobbágyterhek megszüntetését. Az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlésen október 16-18-án elhatározták a Székelyföld védelmét, főparancsnoknak Sombori Sándor huszár ezredest választották meg. Novemberben viszont a császári csapatok megszállták Udvarhelyszéket és Csíkszéket, a Barcaságban is ellenséges csapatok állomásoztak.
Ebben a kiélezett helyzetben Háromszéken a fő kérdés a harc vagy a megadás volt. Az önvédelmi harc felvétele szempontjából óriási jelentőségű volt Gábor Áron lelkes szabadságharcos magatartása, aki az 1848. november 1516-i székgyűlésen bejelentette ágyúöntési törekvéseit. Ennek hatására is 1848. november 28-án Sepsiszentgyörgyön elhatározták a fegyveres önvédelem felvállalását. A forradalom kezdeti szakaszában Gábor Áron mint szabadságharcos és ágyúöntő tűnt ki, később a hadiipar vezetőjeként s mérnökeként, valamint a székely tüzérség megteremtőjeként alkotott maradandót. 1849 júniusában a tömösi, majd törcsvári csatavesztés után az ellenség elfoglalta Brassót, és elhatározta a háromszéki ellenállási góc megsemmisítését. A döntő ütközetre június 23-án Kökösnél került sor, a túlerővel szemben a helyi csapatok meghátráltak. A csata főhőse a tüzérség volt, megteremtőjét és főparancsnokát, Gábor Áront itt érte a halál.
Kézdivásárhelyen Gábor Áron vezetése alatt Turóczi Mózes rézöntő műhelyében 1849. január közepe és június 25-e között 64 három- és hatfontos ágyú készült. A forradalom és szabadságharc leverése után a megmaradt ágyúkat a honvédek elásták, hogy ne kerüljenek az ellenség kezébe. Egyes feljegyzések, legendák az Olt, Maros medrében, a Vöröstoronyi-, a Tömösi-szorosban és más csatahelyeken elásott ágyúkról regélnek, de eddig egyetlen eredeti ágyúcső került elő. 1906. augusztus 18-án délután 3 óra körül a Rudolf Kórház udvarán - az egykori kapitányi szállás és kerekesműhely közelében - az épület utcai részének belső végétől tizenhárom méter távolságra a Jakobovits József kolozsvári vízvezeték-szerelő irányításával dolgozó földmunkások bukkantak az ágyúcsőre, amelynek legmélyebben fekvő része a föld színe alatt ötvenöt centiméterre volt. Tekintve, hogy az udvart időközben még feltöltötték, megállapítható, hogy az elrejtése idején az ágyút alig tíz centiméteres földréteg borította. Gábor Áron 1849. június 14-én a hadügyminiszternek címzett jelentésében megemlíti: ,,Munkán áll még 10 ágyú.” Valószínű, hogy a megtalált ágyúcső ezek egyike, amelyet nem is szereltek fel, hiszen a cári csapatok június 25-én vonultak be Kézdivásárhelyre, és feldúlták az ágyúöntő- és kerekesműhelyt.
László Ferenc, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársának részletes korabeli leírása a következőkről árulkodik: ,,Az elásás óta lefolyt 57 esztendő alatt a minden részében teljesen ép ágyút felületének minden pontján haragoszöld patina vonta be. A hengeres ágyúcső egész hossza 156 cm, űrmérete (kalibere) 90 mm. A cső elejétől mérve 3, 20, 67, 93, 124, 137 cm távolságra a cső egész hosszát 6 gyűrű díszíti, melyek közül az első, harmadik, negyedik és hatodik lapos, s mindkétfelől 3 mm széles másodgyűrűvel van övezve; a második és ötödik gyűrű hármasan osztva domború. A hatodik gyűrűt elöl három, hátul egy másodgyűrű övezi. Innen kúp alakban vékonyodik, s legvégén 10 cm átmérőjű gömbbé megy át. A cső vastagsága szájánál 14,5, az első gyűrűnél 22, az első és második gyűrű közt (hol legvékonyabb) 17 cm, a hatodik gyűrű átmérője 26 cm. A harmadik és negyedik gyűrű közt van alul az ágyúcső tengelye, melynek hossza 41 cm, átmérője 9 cm, a cső két oldalán kiálló része 14,5 cm. Súlya hozzávetőleges becslés szerint meghaladja a 400 kilogrammot. A cső felső részén, a tengely felett, a negyedik gyűrűhöz közelebb emelkedik ki az ágyúnak 22 mm vastagságú két füle. A cső elejétől 130 cm távolságra van felül a 20 mm átmérőjű gyújtólyuk. A cső egész hosszában alul és felül is jól látszik a forradás helye; különben felületének más részén is lehet érdes mezőket látni. Az üreg felülete szintén érdes. Az üreget nem fúrógéppel fúrták, hanem „öntötték”. Éppen ez a körülmény, valamint a találás helye kétségtelenné teszi, hogy igazi Gábor Áron-ágyúval van dolgunk. De a valódiság mellett még ezeknél is lényegesebb bizonyítékok szólnak. Nagy Sándor tüzér főhadnagy és hadsegéd, később hídvégi református lelkész Bodola Lajos és Szabó Sámuel tüzér főhadnagyok szakértő és hiteles leírása után közli az ágyúöntés egész műveletét. Legnagyobb gondot okozott, hogy fúrógép nem lévén, az ágyút lyukasan kellett önteni. A forma két egymásra fektetett ládában agyagból volt mintázva. A forma közepén, éppen a tengelyben, agyaggal bekent, karvastagságú rudat nyújtottak végig, melyet öntéskor az olvadt érc körülfogott. Lényeges dolog volt, hogy a kalibernek megfelelő rúd pontosan centrális fekvésű legyen. Az ágyúcső szája felől a rudat könnyen megerősíthették; nehezebb feladat volt az ágyú feneke felől is megtámasztani. Beleerősítettek ezen a helyen a formába alulról egy villa vagy karikás végű vasdarabot, melynek nyele alul meg volt támasztva. Arról lehet tehát pontosan megismerni Turóczy uramék minden ágyúját, hogy az ágyú feneke táján ezt a beleöntött vasdarabot meg lehet találni, mely letisztogatás után kívülről is jól látszott. Kerestük tehát ezt a beleöntött vasdarabot. Az ágyúcső jobb oldalán, a végétől 28 cm távolságra meg is találtuk. A cső felületéből mintegy fél cm-re emelkedik ki, s a forradásos hely átmérője 24 mm.”
A megtalált ágyúcsövet még abban az esztendőben - 1906-ban - Kossuth Lajos neve napján, augusztus 25-én lovasbandérium-kísérettel a városházára, a mai Céhtörténeti Múzeum épületébe vitték. A korabeli sajtó beszámolói szerint nagy ünnepség volt, az ereklyevivő kocsit feldíszítették, és virágokkal írták ki a két oldalára: „Ne bántsd a magyart!” és „Ha még egyszer azt üzeni”. Az ágyúcsövet hatalmas tömeg kísérte, zúgtak a harangok, a tűzoltózenekar forradalmi indulókat játszott. Az ünnepi beszédek elhangzása után a még élő \'48-as nemzetőrök régi zászlójukkal tisztelegtek. Az ágyút, amelyhez időközben talpat is készítettek, a városházán tartották, majd Gábor Áron egyetlen megtalált ágyúja 1923-ban a mai Székely Nemzeti Múzeumba került, oda, ahol Bem tábornok által a céhes városnak adományozott tábori nyomda is látható. A két város közötti, éppen az ágyú birtoklása fölött kirobbant vitát Bukarestben döntötték el 1970-ben, amikor az eredeti ágyút mint a \'48-as román forradalom ereklyéjét, az alakuló Országos Történeti Múzeumba vitték. Néhány hónap után az ágyú a múzeum pincéjébe került, és bár 1989 után történtek próbálkozások az ágyú Háromszékre való visszaszállítására, de a történelmi pillanat csak most érkezett el.
1969 júliusában az egykori ágyúöntő műhely helyén álló Turóczi-házban két teremben emlékkiállítás nyílt, az egyikben 1848-as, a másikban pedig céhes emlékekből. Néhai Incze László történész vezetésével elkezdődött a gyűjtés. A volt városháza épületében 1972. március 3-án avatták fel a Céhtörténeti Múzeumot, Incze László és Sylvester Lajos kezdeményezésére Gábor Áron ágyújának hű mása is elkészült. 1971 nyarán az Iprofil helyi kisipari vállalat munkaközössége ágyúöntésbe kezdett, amit réz- és bronzgyűjtés előzött meg. Az ágyú hasonmásának elkészítése Bartók Jenő műszaki rajzolónak, László József öntőmesternek, Dobolyi Árpád esztergályosnak, Gábor Áron kerekesmesternek, Gergely András kovácsmesternek, Váradi Bélának, Fazakas Lajosnak, az asztalosműhely vezetőjének, id. Vinkler Rudolfnak, a vasrészleg mesterének és Sárkány Lajos vállalatvezetőnek köszönhető, Váradi Béla lakatos pedig az ágyú régies patináját adta meg. Az újkori ágyúöntők közül már csak Fazakas Lajos és id. Vinkler Rudolf él, utóbbi így emlékezik az újkori ágyúöntésre: „A legnagyobb segítséget Király Károly akkori megyei első titkártól kaptuk. Az ő ajánlásával utaztam 1971 nyarán Bartók Jenővel együtt Bukarestbe, ahol előbb a kommunista párt központi bizottságához mentünk, majd az ott kapott engedéllyel a történelmi múzeumba. Az ágyú egy pincében volt, ahová egy őrnagy kísért. Bartók Jenő részletes és pontos rajzot készített az ágyúról, majd itthon fából készítettük el kicsinyített mását. A nyersanyagot a vállalat biztosította, de a tanulók is gyűjtöttek rezet. Őszre elkészült az ágyú hasonmása, amelyet a \'48-as teremben állítottak ki. A talapzatot a volt téesz kerekesműhelyében készítette Gábor Áron kerekesmester. Az általunk készített ágyú ma a kézdivásárhelyi múzeum udvarán látható, és ugyanannyit nyom, mint az eredeti, 397 kilót. A következő évben felkérésre újabb hasonmás ágyút öntöttünk, az látható jelenleg a Székely Nemzeti Múzeum \'48-as termében.” Egy ágyúmásolat a berecki Gábor Áron-múzeum udvarán is látható, amelyet Mosonmagyaróváron öntöttek.
Az eredeti ágyú március 5-én érkezett Sepsiszentgyörgyre, húsz önkéntes cipelte be a műkincset tartalmazó ládát. Miután talapzatára került, valaki egy piros és egy fehér tulipánt szúrt a zöld patinájú ágyúcsőbe...
(Forrás: Sylvester Lajos, Székely Nemzeti Múzeum)
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok