Felfedett Elbow-titkok

Adott egy ötösfogat, melynek a muzsikáját valahol Peter Gabriel, a Talk Talk, a Radiohead, a Tindersticks és Leonard Cohen művészetének a metszéspontján kell elképzelni, egy zenekar, mely sosem tartozott az egyslágeres, egylemezes együttesek szekértáborába. Tulajdonképpen egy albumcentrikus zenekarról van szó, melynek minden nagylemeze jobb volt, mint az előző.

Az Elbow 2001-ben mutatkozott be egy nagyigényű, intelligens, gondosan hangszerelt, apró megoldásokkal feldíszített popalbummal (Asleep In The Back). A „recept” két év múlva sem változott: egy még jobban sikerült anyaggal folytatták (Cast Of Thousands), majd 2005-ben (Leaders Of The Free World) sikerült túlszárnyalni mindent, amit eddig produkáltak. Mindezt úgy, hogy a siker messze elkerülte Guy Garveyék zenekarát. Visszatekintve teljesen érthetetlen, hogy tíz évvel ezelőtt a Coldplay (akiket már rég a hátán hordoz az arénák, stadionok közönsége) még az Elbow előzenekara volt, mára pedig a szerepek cserélődtek.

Ez pedig úgy történhetett meg, hogy  a 2008-as Elbow-album, a Mercury Prize-nyertes és kereskedelmileg is igen sikeres The Seldom Seen Kid dupla platina sikerlemez lett, mi több, a lemezről két szám is megkapta a legjobb dalszerzői teljesítményt jutalmazó Ivor Novello-kitüntetést (One Day Like This, Grounds for Divorce). A folytatás sem volt rosszabb: a szokás szerint kimunkált, komoly és őszinte Build a Rocket Boys! (2011) is gyönyörű lett, az Elbow a minőség tekintetében is tartotta a megszokott szintet.

A néhány napja megjelent Dead in the Boot című új kiadványuk tulajdonképpen nem is számít friss lemeznek, mivel az Elbow tagjai a nagylemezekről lehagyott, kislemezek B-oldalain már megjelentetett dalok közül gyűjtöttek 13-at egy csokorékba. Nagy vívmány, hogy mára eljutottak odáig, hogy megengedjék maguknak ezt a luxust – ez is csak azt bizonyítja, hogy az Elbow most már beletartozik a stabil rajongói bázissal rendelkező, kereskedelmi szempontok alapján is kifejezetten jól működő zenekarok táborába –, ami viszont ennél is fontosabb, hogy a Dead in the Boot önálló albumként is lazán megállja a helyét az Elbow-életműben.

Ehhez nyilván jó dalok kellenek: a kiadványra beválogatott szerzemények viszont egytől egyig lenyűgözőek. Az egyetlen koncepció a válogatás mögött talán az lehet, hogy mindegyik dal késő éjszakai, intim hangulatot áraszt. Kivétel talán a Long War Shuffle című, meglepő hangszerelésű, kiváló bluesos szerzemény.

A legszebb talán a zongorás, lebegős Waving from Windows és a puha, humánus Buffalo Ghosts, az elvontabb, kísérletezőbb hangvételű dalok közül pedig a Whisper Grass és az Every Bit the Little Girl  érdemel kiemelést. Kifinomult, elegáns, visszafogottságában is izgalmas, középtempós popzene ez, melyhez intimen kitárulkozó, szellemes dalszövegek társulnak, és egy olyan énekhang, melyet nehéz elfelejteni. Bárkinek ajánlott, aki fogékony az ilyesmire.

Elbow: Dead in the Boot (2012) – Fiction Records. Értékelés az 1–10-es skálán: 9