Évtizedek óta a magyar kultúra szolgálatában

– Ön még a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végzett. Milyen volt ott akkoriban egyetemistának lenni?
– A történet ott kezdődik, hogy 1950-ben, érettségi után úgy terveztem, elvégzem a magyar–francia szakot, mivel annak ellenére, hogy matematikából voltam kitűnő tanuló, a humán tárgyakhoz vonzódtam. Ám éppen abban az évben szüntették meg a kettős képzést, és csak monoszakra felvételizhettem, így a magyart választottam. Akkortájt nagyon sok időt töltöttünk az egyetemen, heti 36-38 óránk volt.

A magyaron kívül állandó tárgy volt a heti négy román és négy orosz nyelvóra, ám ezeket nem ismerték el második szakként. Bár abban az időben még megvolt az önálló magyar egyetem, meglehetősen erős osztályharc uralta az ottani életet. Például az öltözködés tekintetében is megszabták a „divatot”, nem volt szabad polgári vagy, ahogy akkoriban nevezték: burzsoá stílusú ruhadarabot ölteni. Nemhogy mi, de még a tanáraink sem járhattak például kalapban, „Jó napot!”-on kívül másképpen nem köszönhettünk. A hölgyeknek, tanárnőknek sem volt szabad „Kezét csókolom!”-ot mondani, mert az polgári maradványnak számított.

– Miben nyilvánult még meg ez a bizonyos osztályharc?
– Mikor harmadévesek lettünk, nagyon sok hallgatót kizártak az egyetemről, mert kiderítettek róluk ezt-azt. Például arra hivatkoztak, hogy középparaszti családból származnak, és bármikor kulákká fejlődhetnek. Emellett az előadásokat is ellenőrizték. A tanárok csak azt adhatták elő, amit előzetesen leírtak és a rektori hivatalban cenzúráztattak. Azaz fel kellett olvasniuk az előre megírt előadás szövegét, és nem beszélhettek szabadon.

Voltak persze, akik nem vették ezt a rendeletet betű szerint, de el lehet képzelni, milyen gondot okozott az előadóknak, hogy úgymond megpolitizálják az irodalmat, mikor azt elvárták tőlük. Elsőéven tanárom volt Nagy István író is. Vele kapcsolatban érdekes volt, hogy előtte nem lehetett más íróra dicsérő szót szólni, mert számára saját maga volt az egyedüli és jó. A tanárokkal kapcsolatban még el kell mondanom, hogy megtisztelő volt olyan irodalmároktól tanulni, mint Antal Árpád, Jancsó Elemér, Szabédi László, vagy olyan nyelvészektől, mint Szabó T. Attila, Márton Gyula és Gálffy Mózes. Tanáraink az adott osztályharcos szellem mellett is megpróbálták igényességre oktatni hallgatóikat.

– Az egyetemi idegennyelv-oktatás mennyire bizonyult eredményesnek?
– Azt kell mondanom, nekünk nem úgy tanították a románt, mint azt később az iskolákban láthattuk. Amellett, hogy olyan szövegekkel kellett foglalkoznunk, mint Sztálin akkoriban megjelent nyelvbrosúrája, amelyet orosz és román nyelven is tanulmányoztunk heti négy órában, a tanárok arra törekedtek, hogy hallgatóiknak a beszélt nyelvet adják át. Helylyel-közzel megtanítottak minket románul és oroszul beszélni, úgy, hogy ezeket a nyelveket a mindennapi életben is használni tudjuk, és ez még a székelyföldi kollégáknak is sikerült, akik amúgy eléggé nyelvtörő módon kezelték a románt. A korszak sajátossága volt, hogy akkor még nem éleződtek az etnikai konfliktusok. Nem együtt, hanem egymás mellett, mondhatni fele-fele arányban voltunk Kolozsvárott, és mindenki jóban volt mindenkivel, nem voltak ellentétek. Tudományos és egyetemi szinten sem jelentkezett az a nyílt nacionalizmus, amely aztán a későbbiekben felerősödött.

– Egyetemi évek alatt kellett elvégeznie a katonaságot is. Hogyan lehetett ezt megoldani?
– Abban az időben vezették be a katonai oktatást, amely kétéves időtartamú képzés volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy három éven át, minden péntek elméleti oktatással telt. Nyaranta, másod- és negyedév után, gyakorlaton vettünk részt. A gyakorlati kiképzés második hónapjában, az úgynevezett záróvizsgára Caracalra vittek. Teljesen román vidéken állomásozott az egész bolyais, magyarul beszélő zászlóalj. Kiképzőtisztjeink román anyanyelvűek voltak, és volt köztük egy ókirályságbeli, aki valahonnan ismerte és megszerette a magyar katonanótákat.

Ebből az lett, hogy a zászlóalj a román város utcáin menetelve magyarul is énekelt. A történet ott ért véget, amikor a szakaszparancsnokunk Bukarestben feljelentette a zászlóaljunk vezetőjét, amiért katonáit magyarul énekelteti. A hadsereg politikai felügyelete megvizsgálta a kérdést, és úgy határozott, hogy lehet magyarul énekelni, de úgy, ha román és orosz nótát is dalolunk mellette. Így attól kezdve az első nóta román, a második magyar, a harmadik pedig orosz volt, hiszen mindannyian beszéltük mindhárom nyelvet.

– Az egyetemi munka szakmai részéből mit emelne ki?
– Negyedéves végzősként részt vettem egy grandiózus kutatóprogramban. A dolog érdekessége, hogy akadémiai léptékű tervet valósítottunk meg, ugyanis több tízen, tanárok és diákok, románok, magyarok vegyesen kivonultunk Moldvába gyűjteni. Mindenkinek megvolt a saját feladata, amelyet meg kellett oldania. Együtt dolgoztak ott a nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók, mintegy 30 fős csoportban. Ez 1953 őszén volt, amikor még meg lehetett valósítani ilyen méretű, közös terveket, ahol együtt dolgozhatott a két etnikum. Később aztán leállítottak minden hasonló kezdeményezést, valószínűleg az időközben módosult politikai ideológia hatására, és ennek a kutatásnak az anyaga sem jelent meg sohasem közös kötetben, mindenki egyénileg hasznosította az eredményeit.

Később e kutatás eredményeként jelent meg például A moldvai csángó nyelvjárás atlasza is. Az államvizsga után kineveztek gyakornoknak a nyelvészeti tanszékre. 1955 márciusában letartóztattak, egy és negyed évet ültem a kolozsvári titkosrendőrség vizsgálati fogságában. A vád államellenes szervezkedés volt, amellyel a vádirat szerint indirekt módon megsértettük a munkásosztály önérzetét. Engem és két kollégámat 6 évre ítéltek, mert még egy tiltólistán lévő könyvet is találtak nálunk. A könyv birtoklása ötéves büntetést vont maga után. Végül a másfél év fogság után újratárgyalták az ügyünket és kiengedtek. Azt gondolom, nagy szerencsénk volt, mert jó időben vittek el. Ha ezt egy évvel később teszik, akkor valószínűleg a Duna-deltába kerülök.

– A tanügyben folytatta tovább, és a tudományos munkát sem hagyta abba. Mit érdemes tudni az újrakezdésről?
– A büntetés után nyilvánvaló volt, hogy az egyetemi pályát nem folytathatom, így hazajöttem. Az akkori tartományi tanfelügyelőség Nagybányán volt, ott választottam magamnak helyet és kerültem ki Mezőpetribe magyartanárnak. Közben folyamatosan kutattam, dolgoztam a tudományos munkáimon, és pályázatokat is nyertem. Idővel aztán bekerültem Szatmárnémetibe, ahol románt, franciát majd magyart oktattam. Emellett folyamatosan közöltem különböző lapokban, és évekig saját rovataim is voltak. Gyűjtöttem a térség szólás-, közmondás- és helynévanyagát.

Egyik alkalommal szakinspekcióban voltam Szilágylelén és Bogdándszérben. A két település között szekérrel szállítottak, és ott hallottam az arra az időszakra jellemző közmondásokat, például: „A kollektív aranybánya, aki nem lop, mind megbánja” vagy „A kollektív aranykincs, aki nem lop, annak nincs”. Néprajzi, nyelvészeti és később hely-, iskola- és egyháztörténeti munkákkal, falumonográfiával foglalkoztam. A rendszer újra megvádolt, hogy azért írok nyelvművelő és néprajzi írásokat, mert ezzel azt akarom bizonyítani, Erdély a magyaroké, és nem a románoké. Ma sem tudom elhinni, hogy aki annak idején ezt leírta, az komolyan is gondolta.

– És mit hozott a rendszerváltás?
– Engem ’89 után megválasztottak az akkori román–magyar vegyes tannyelvű líceum, a későbbi Kölcsey igazgatójává. Nem sokkal később megalapítottuk a református és római katolikus gimnáziumokat, amelyek szintén a Kölcsey épületében tevékenykedtek, és egy ideig ezeket is én vezettem. 1998-ban sikerült kihelyezni Szatmárra a BBTE tanítóképző főiskoláját, amelynek néhány évre tanulmányi igazgatója lettem. Jelenleg betanítok az azóta egyetemmé fejlődött tanítóképzőbe, és számos munkám van kész vagy félkész állapotban. Több területen is vannak még olyan elvégzendő feladatok, amelyeket a közeljövőben szeretnék megvalósítani. Mindig adódik új cél, amelyet kitűzhetek magam elé.

– A tudományosság mellett hobbija a kertészet. Vannak saját vívmányai ezen a területen?
– Évek óta oltok fákat, cserjéket. Régóta termesztek magas törzsű köszmétét, amely egyméteres magasságúra nő, így nem kell hajolgatni az egyébként bokorként ismert növény terméséért. Emellett jostát is termesztek, amely a fekete ribizli és a köszméte keveréke; riszke néven ismert. Permetezni már nem szoktam, így biokertészetem van, de a fára még magam mászom.