Eredendő kíváncsiság nélkül, tiszta ünneplőben

A búcsúzkodási ceremónia minden körítése és eleme ott lebeg ebben a készülődésben, és az ehhez kapcsolódó szavak röpködnek hetek-hónapok óta a lakásban. Batyu, bankett, bankettruha, fényképezkedés az osztállyal, csoportkép, közös kép a legjobb barátokkal, hogy majd emlékezzenek egymásra.

Hosszú selyemszalag, amire pár szavas szöveget írnak az osztálytársak, sőt a tanárok is. Központi szerepet tölt be a nyolcadikos életében a ballagásra való készülődés – úgy tűnik, most inkább van súlya a ceremónia hangsúlyozta változásnak, a volt osztálytársaktól való esetleges elválásnak, mint az ovis vagy negyedikes búcsúzáskor. Hiszen évekkel ezelőtt már gyakorolták a rituálét: ovis korukban is kaptak batyut, énekeltek, megölelte őket az óvó néni, azzal ballagtak bele vidáman a nyári játszótér porába, összekoszolni az ünnepi fehér ingecskét.

Aztán negyedik osztály végén is, akkor a cukrászda hűvösébe ballagtak bele egy vigaszkrémesre, hónuk alatt a jutalomkönyvvel, miután összemaszatolták könnyeikkel fehér ingecskéjüket meg a tanító néni csipkés blúzát. Sírt mindenki, és ígérgette, hogy nem, nem felejtik el egymást, hiszen jövőre is ugyanebben az épületben maradnak, és nagyszünetben visszaszaladnak majd a tancihoz.

És most ismét ballag. Nem gye­rek már és nem felnőtt még. Azazhogy jaj, de nagyon is gyerek még, és jaj, de felnőttesen tud gondolkozni már olykor-olykor. Ballag bele most is az ismerős ismeretlenbe ünneplő ruhában, viszi magával az összes eddigi búcsúzás emlékét, gyakorlott ballagó – és valószínűleg vigyázni fog a fehér blúzára, hogy ezúttal ne maszatolja össze. Viszont szembetűnően gyakorlatlan a vizsgákra való felkészülésben, mintha nem abból állt volna eddigi nyolc iskolai éve, hogy felmérő, felmérő, felelés, félévi dolgozat, és aztán ismét felmérő, felmérő...

Hiszen ezek a gyakorta ismétlődő aprócska vagy esetenként nagyobb lélegzetű év közbeni megmérettetések is arra hivatottak elméletileg, hogy megtanítsák összpontosítani, hozzászoktassák ahhoz, miként rendszerezze, összegezze mindazt, amit meg kellett tanulnia és reprodukálnia kell. De most mégis meglepően gyakorlatlannak tűnik, vagy pedig nem méri fel, hogy ez nem csupán egy közönséges felmérő. Nem méri fel, hogy most őt nagyon szigorúan felmérik, és ha ne adj\'isten, nem sikerül a vizsgája, akkor ki tudja, hova kerül – talán beleballag a valóban ismeretlenbe.

Ha nem sikerül a vizsga, és más iskolába kerül, akkor viszont elszakad attól a közösségtől, ahol immár nyolc éve annyira jól érzi magát, és ahol pár ritka esettől eltekintve felhőtlenül boldog volt. És akkor ki tudja, mi lesz vele, és akkor majd megnézheti magát, úgyhogy most kell összpontosítani, erőt megfeszíteni, tanulni – ez a riadt fenyegetés hallatszik a képzeletbeli mutatópálca suhogtatása közben, amelyet a kétségbeesett szülő lenget a gyerek feje fölött, miközben észérvekkel győzködi, aztán könyörgőre fogja: tanulj, tanulj, kérlek, tedd oda magad...

A szülőben pedig akaratlanul is felvillannak egyetemi szessziók emlékei, amikor teljesen természetes volt hegy alatt abrakolni, és az a szlogen röpködött a könyvtár olvasótermének hűvös csöndjében, hogy „két nap alatt az isten anyagát is meg lehet tanulni\". De a nyolcadikos ezt nem tudja sajnos (vagy hál\'istennek), úgyhogy ímmel-ámmal oda is ül a leckéhez pótolni a hézagokat. Gyakorta derül ki ugyanis, hogy alapvető ismeretek helyén fehér foltok éktelenkednek, amiket pedig valahogy most pótolni kell, legalábbis annyira, amennyire lehet. Nemcsak ünneplő ruhában vonulva énekelni és felnőttes bankettruhában megilletődni kell, de gondolatban visszafelé ballagni is.

Vissza egészen a hangtanig, a részleges hasonulásig, ami ugye ötödikes tananyag – még térdzoknis korában tanulta – és amit jaj, de elfelejtett, hiszen annyi minden adódott útközben, ami sokkal érdekesebbnek tűnt.

Ímmel-ámmal odaül, de legyint, ásít, és valahogy látszik a válla tartásán, hogy mindez kényszer számára, szükséges rossz, amin át kell esni, mint a macska a kerítésen. Hogy kamasz, és elkalandozik immár évek óta a figyelme? Hát persze. Hogy túlterhelt és fáradt, napi 7 óra suli és több óra délutáni tanulás után? Természetesen. Hogy nem tanult meg kellőképpen összpontosítani, szintetizálni, rendszerezni a tananyagot, mert tulajdonképpen nem is tanítja meg erre a gyereket az oktatási rendszer? Ez is igaz. Hogy lelke mélyén nem érdekli az, amiből most megmérettetik – sem a csonka gúla, sem a névutó és határozószó közti különbség? Sajnos nem érdekli.

És akkor jó lenne gondolatban visszafelé ballagni, egészen az első iskolás évekig, és onnan errefelé araszolva megkeresni, hol is veszett el útközben az eredendő kíváncsiság. Ami miatt elemiben még csillogó szemmel vette elő a könyvet, és ami arra ösztönözte, hogy negyedórákig daráljon lelkesen valami olyasmiről, amit épp aznap tudott meg az iskolában. Merthogy a tudásvágyból eredő kíváncsiságnak útközben nyoma veszett, ez bizonyos.

Maradt helyette a tanulás mint kényszerhelyzet, a vizsgázószerep mint ráerőszakolt uniformis. Szóval hát ballag. Kicsit mégiscsak kíváncsian, hogy mi is lesz majd ezután. Ballag össze nem maszatolt ünneplőben, vállán a batyu, meghatottan énekel, emlékeiben a korábbi búcsúzások, a csonka gúla és a részleges hasonulás, fejében képletek, definíciófoszlányok és hiányok térképe.