Hiánypótló kötettel rukkolt elõ az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján a kolozsvári Polis könyvkiadó: elkészült és a napokban kerül piacra a forradalom vérbefojtását követõ megtorlás során börtönbe vetett, kivégzett, illetve más módon meghurcolt erdélyiek életrajzi adatait tartalmazó elsõ adattár. Az 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címû, bõ négyszáz oldalas könyv az életrajzi adatok mellett a kiadó igazgatója, a kötet szerkesztõje, Dávid Gyula irodalomtörténész és egykori politikai elítélt bevezetõ tanulmányával vázolja fel a magyar forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásait. Ezen belül a szerzõ 1956 tulajdonképpeni romániai eseményeit összegzi, és a forradalom romániai utóéletét is summázza.
Az életrajzi lexikon több mint 1400 egykori meghurcolt legfontosabb adatait tartalmazza. Arra vonatkozó információk szerepelnek a könyvben, hogy milyen csoportok, illetve a Szekuritáté által „létrehozott” szervezetek alakultak, melyiknek milyen elképzelései voltak, illetve mit tettek ténylegesen 1956 õszén.
A Krónika kérdésére Dávid Gyula áttörésként értékelte a kötet megjelenését, de hozzátette: „ez a kiadvány egyáltalán nem tisztázza teljes mértékben azt ami – és akikkel – történt”. Tudniillik az anyaggyûjtésnek és az adatok jelenlegi hozzáférhetõségének körülményei nem is teszik lehetõvé a teljességre való törekvést. Az adatgyûjtés gyökerei Csiha Kálmán nyugalmazott erdélyi református püspökhöz vezetnek. Õ volt az, aki az 1990-es évek elején több volt elítélt lelkésztársával és volt bajtársával gyûjtõívet indított. A néhány év alatt összegyûlt íveket az akkor szervezõdõ Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság elnöke, Kacsó Tibor volt politikai elítélt vette át, az õ halála után a közben lényegesen kibõvült anyag visszakerült a Polis kiadóhoz. Dávid Gyula 2005 októberében a Krónika hasábjain cikkezett az ’56-os fontosabb politikai perek áldozatairól. Dávid Gyula szerint erre az anyagra figyelhetett fel Szili Katalin, a magyar országgyûlés elnöke, aki Szentpéteri István kolozsvári magyar konzul révén üzent: nagyon szívesen támogatna egy olyan munkát, amely az ’56 után Erdélyben elítélteknek egy teljesebb számbavételérõl szól. Ennek következtében alakult az Erdélyi Múzeum-Egyesület keretében az a munkacsoport, amelyik 2005 decemberében–2006 januárjában ténylegesen munkához látott. „Az lett volna az igazi, ha hozzáférünk a katonai törvényszéki iratokhoz, és legalább a katonai törvényszékek ítéleteit áttanulmányozhatjuk, illetve, ha be tudunk tekinteni a Szekuritáté irattárába, de ez sajnos még ma is utópia” – mondta lapunknak Dávid Gyula. Bár arra a felvetésre, hogy talán inkább azzal van a baj, hogy Erdélyben még mindig alig-alig mutatkozik 1956-os forráskutatás, elismerte: bizonyára errõl is szó van. „Bukarestben legalább 3-4 olyan munkatársra lett volna szükség, akik ott élnek, és akik naponta nyolc órán át kutatják a levéltári forrásokat. Ilyent azonban nem találtunk. Az egyetlen nagy levéltári anyag, amihez hozzáfértünk, az a magyar autonóm tartomány katonai ügyészségének az iratanyaga, ami az 1954 és 1965 közötti idõszakot öleli fel. Bár ez sem száz százalékban teljes, de ebbõl az anyagból áll a kötetben szereplõ 1400 volt elítélt adatainak több mint a fele” – magyarázta Dávid Gyula, hozzátéve: a marosvásárhelyi anyagnak a felkutatása és feldolgozása Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltárosnak köszönhetõ. A gyûjtés során meglehetõsen sok adatlappal együtt érkezett más természetû dokumentum, mint például szabadulólevél, ítéleteknek a másolata, rehabilitációs ítéleteknek a másolatai, egy-két esetben a beküldõ részletesen leírta életének a történetét. A teljes anyagot az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél helyezték letétbe, és bárki által kutatható.
„Arra vállalkoztunk, hogy a legfontosabb életrajzi adatokat, valamint az ítéleteknek és a börtönéveknek a legfontosabb adatait, illetve akiknél lehetett, a börtön utáni életének néhány adatát is rögzítsük. Hiszen a volt elítéltek története a börtönbõl való szabadulás után nem járt le, hanem utána is súlyos következményei voltak az ítéleteknek” – mondta Dávid Gyula, hozzátéve, hogy a lexikonnak ez utóbbi adatait fõleg személyes kapcsolatok révén gyûjthették öszsze, és ebbe a munkába bevonták az egyházakat is. Néhányan jelezték: nem óhajtanak szerepelni az adattárban, és olyanok is voltak, akik üzentek, hogy a családtagjaikra való tekintettel nem mernek adatokkal szolgálni.
A lexikon kétségtelen érdeme, hogy túl a személyes adatokon, lehetõséget teremt az összefüggésrendszer tanulmányozására: hogy mûködött a szeku, hogy mûködött a pártapparátus, hogyan és milyen döntések születtek, hiszen az, ami a könyvben szereplõkkel történt, annak az ellentmondásos rendszernek a „végterméke, amelyik 1945-tõl kezdõdõen 1989-ig védte az államot a saját lakossága ellen”. A kiegészítések, a pontatlanságok helyreállítása minden kétséget kizáróan a katonai törvényszékek irattárából, valamint a Szekuritáté levéltárából fog kikerülni. Minden attól függ, hogy lesz-e rá kutatócsapat, illetve pénz az igen nehéz és költséges munkára – véli Dávid Gyula, hozzátéve: „Nagyon bízom abban, hogy ez a kötet és ez a kutatás, ami a forradalom 50. évfordulója kapcsán bekövetkezett, nem a vége, hanem a kezdete valaminek”.
Látogatottsági adatok