Elhallgattatottak: a romániai magyar társadalom néma csoportjai

Az elhallgattatott (az angol eredetiben muted groupsként ismert, ezért akár hallgatásra ítéltnek is fordíthatnánk) csoportok fogalmát Edwin Ardner határozta meg valamikor a 80-as évek derekán. Elhallgattatottnak Ardner olyan csoportokat nevez, amelyek nem jelennek meg a nyilvánosságban, azaz nem hallható a hangjuk, vagy ha mégis, a „médiacsinálók” és/vagy a médiaszereplők beszélnek helyettük; az USA-ban ilyenek a nők, a gyerekek, az idősek, a színes bőrű bevándorlók, a szexuális kisebbségek. Itthon pedig...

Hát persze, hogy az etnicitás
Az elhallgattatott csoportok számbavétele kezdődjék az etnikai csoportokkal. Ami a romániai magyar kisebbséget illeti, itt a reprezentációmennyiségre nem lehet panasz, hiszen ők-mi a nyilvánosság favoritjai. Nem azért tartom elhallgattatottnak, mert nem esik szó róla, hanem mert – néhány átpolitizálható identitásformától eltekintve – a nyilvánosság homogénnek tekinti. A leggyakrabban felvázolt kép szerint csak egy magyar, azaz „a magyar” létezik, aki a népzenét jobban szereti a hip-hopnál, etnikai identitása pedig édes kötelesség, állandó próbatétel, és nem egyszerűen csak van. E képpel, melyet sokan és sokféleképpen bíráltak már a sajtóban, nem az a legnagyobb probléma, hogy a 19. századi nemzetépítés fennkölt mítoszait használja, hogy az etnicitást irracionális vérségi kötelékként tételezi, hogy tragizáló és humortalan, hiszen egyrészt elképzelhető, hogy sokan így élik meg magyarságukat, másrészt a fentiek mindössze tudományos és esztétikai kategóriák. Inkább az a gond, hogy az „ünnepmagyar” reprezentációja kizáró, és valóban elhallgatja az identitásukat másként megélőket, illetve szó szoros értelemben a nevükben nyilatkozik, hiszen az etnikai vállalkozók mindig első személyt (és gyakran egyes számot) használnak: „mi magyarok”, a „romániai magyarságunk érdeke”, mondják.
Hogy egy etnikai diskurzus kizárólag a nyelvre, a történelemre és a magaskultúrára épít, és az identitás szempontjából piszlicsáré dolgoknak tekinti mondjuk a fogyasztási szokásokat, például a Túró Rudit vagy a Pompom meséit, nem önmagában, hanem mindenekelőtt azok számára probléma, akiknek reprezentációját felvállalja. Ezek az elfelejtett, lenullázott identitástartalmak és különbségek okozzák például a Magyarországra kivándorolt „határon túliak” elkeseredéssel vegyes döbbenetét: honnan tudja az ottani, hogy nem vagyok odavaló?
Az elhallgattatott etnikai identitások kapcsán szólnunk kell arról is, hogyan jelennek meg a nyilvánosságban a romák. Szociofotók, újságok fényképeinek állandó szereplője a lepusztult vályogházak mellett üldögélő sokgyerekes roma család, melynek tagjai a riportban, tudósításban csakis szegénységtörténeteket mesélnek, pedig a Bánffyhunyad környéki bádogtetős neokeleti cigányok lakta palotacsodák ellentmondanak a „csak szegény” romaképnek. Az underclass (itt és most jelentse ez a kategória a „csak szegényeket”) mellett két másik romareprezentáció létezik: az emberjogi, amely romákat kizárólag jogfosztott, állandóan diszkriminált csoportként állítja be, valamint a kolonizáló, amely a modernitás nagy értékeit, például az iskolázottságot vagy a magántulajdont próbálja körültekintés nélkül ráerőltetni erre az etnikai csoportra, miközben nyíltan vagy rejtetten ejnye-bejnyézik, ha ez nem sikerül. A romareprezentáció kapcsán számos kérdés vethető fel, de itt és most csak néhány megjegyzésre szorítkozunk. Az underclass diskurzusának problémája, hogy nem teszi szimpatikusabbá a romákat, azaz növeli az amúgy is nagy társadalmi távolságot köztük és a fehérek között (kérdőíves felmérések szerint ma Romániában a fehér–cigány társadalmi távolság nagyobb, mint a román–magyar, egyszerűbben szólva a romániai románok és magyarok szívesebben teremtenek kapcsolatot egy magyarral/románnal, mint egy romával.) Az emberjogi diskurzus fogyatékosságait jól példázza a hadrévi eset, ahol persze nem a jóvátétellel, a kárpótlással vagy az igazságszolgáltatás jogosságával van gond, hanem azzal, hogy a döntéshozók szemében és fejében a cigányok kizárólag jogfosztott csoportként jelentek meg, és egyszerűen kiemelték a helyi roma társadalmat abból a lokális térből és kapcsolati hálóból, ahova tartozott, azaz nem figyeltek arra, hogyan fogadja majd a helyi nem roma lakosság, hogy kártérítést kaptak a cigányok. A kolonizáló logika és a ráépülő közpolitikák fonákságait illusztrálandó, elevenítsük fel azt a 90-es évek közepére datálható magyarországi esetet, amikor néhány roma tüzet rakott a számukra kiutalt vadonatúj szociális lakások ajtó- és ablakkereteivel. Ez valószínűleg azért fordulhatott elő, mert a közpolitikák kidolgozói nem figyeltek oda a romák és nem romák közötti kulturális különbségekre, ez esetben arra, hogy számukra a magántulajdonnak és a személyes térnek egészen más jelentése van.

Egy elfelejtett nagy rendszer
Jóllehet a romániai magyar társadalom politikai és ideológiai törésvonalai nem kerülik el a médiacsinálók figyelmét, a társadalmi határokról, a társadalmi szerkezetről mint hierarchikusan szerveződő rétegek és osztályok rendszeréről kevés szó esik. A társadalmi kategóriák közül általában kettő jelenik meg a nyilvánosságban: a nagyon szegények és a nagyon gazdagok, ez utóbbiak általában korrupciós botrányok hősei, akikről mindenki egészen biztosan sejti, hogy vagyonukat nem tisztességes úton szerezték, vagy ha mégis, nem tudják, ki volt Odüsszeusz. A felső középosztály kultúrájáról, fogyasztási szokásairól, mondjuk arról, hogy szoktak-e golfozni, milyen klubokba járnak, és honnan öltöznek, jótékonyan hallgat a puritán honi média. De hallgat a középosztályról is: a jócskán létminimum fölött élő, filléres gondokkal nem küszködő, de BMW-t sem vásárló csoportról is. Az orvost például nem is láthatjuk másként, mint az amerikai szappanoperák későmodern hőseként, vagy a társadalmi igazságtalanságot egy vastag borítékkal kiigazító, lelketlen korruptként. Persze mondhatnánk, az osztály- és rétegkülönbségek érzékeléséhez a munkaerőpiac és a fogyasztói társadalom kialakulása kellene, és ez ügyben a nyilvánosság keveset tehet, én mégis azt hiszem, a médiának vannak, lehetnének eszközei: például a társadalmi kategóriák, életstílusok, kulturális identitások megmutatását lelkesen vállaló bulvárlapok. Félretéve az esztétikai érveknek álcázott nevelői szándékot, ami maga is a hatalom bizonyítéka, szükség lenne az itthoni bulvársajtóra, amely értelemszerűen elsősorban itthoni eseményekkel és szereplőkkel foglalkozna, hiszen ez a műfaj találja ki a társadalmi különbözőség diskurzusait, éppen azáltal, amit a honi, gyakran magát értelmiséginek mondó csoport döbbenten fogad: hogy megmondja, mi a trendi, melyik a legjobb vendéglő, hol lehet szórakozni, és hova járhatunk nyaralni.
A leginkább elhallgattatottak mindenképpen a munkások. A róluk szóló vázlatos kép szerint ők a privatizáció vesztesei és egyszersmind kerékkötői, akik a médiában az elbocsátások, átszervezések egyszerű alanyaivá, hogy ne mondjuk, tárgyaivá válnak. Ha valakikre, rájuk még inkább illik, amit Henrietta Moore a nőkről ír: nem igaz, hogy nincs hangjuk, egyszerűen csak nem hallhatóak. Nem ismerjük a munkássztorikat, a rendszerváltás történetét „alulnézetből”: kinek, miért, hogyan kellett megválnia a gyártól, ahol addig dolgozott, mik voltak az elbocsátás szabályai, és hogyan közölték velük a döntést? Nem tudjuk azt sem, mit jelentett számukra a váltás: megszakadtak-e a társadalmi kapcsolataik, marginálisnak gondolják-e magukat, és ami a legfontosabb, mi történt azután, hogy a vállalatvezetés kimondta a boldogtalanító nemet?

A másik, aki ugyanaz vagy rosszabb
Az elhallgattatott csoportok számbevétele folytatódjék néhány kulturálisidentitás-lehetőség felsorolásával. Talán ők a legkevésbé láthatóak és hallhatóak, mert a romániai magyar nyilvánosság nem válik lelkessé, ha azt észleli, hogy valaki kulturálisan más. Képzeljük csak el, ha a következőkben a szexuális kisebbségekről beszélnék mint elhallgattatott csoportokról, egyébként teljesen a témához illően. Gyanítom, ha ez valóban megtörténne, néhányan enyhe nyomást éreznének a gyomruk táján, és azt is megkockáztatom, nem is kevesen. Vagy ott vannak a testi fogyatékkal élők, akiket egyesek, szintén nem kevesen, egyenesen „rusnyának” tartanak, a nyilvánosság pedig, ha beszél róluk, különbözőségüket hangsúlyozza (túl).
A kulturális különbségek iránti érzéketlenség jele, hogy a nyilvánosság alig tematizálja a gendert, vagyis a társadalmi nemet. Persze arról, hogy ez a szó a feminizmus szinonimája, és mint ilyen, kelet-európai tájainkon szitokszónak számít, sokan tehetnek. Egyrészt a konzervatív média, másrészt néhány, a társadalmi nemről szóló diskurzust harsányan képviselő, a gyengébb nemhez tartozó aktivista, aki általában agresszívan érvel – akadémiai feminizmus által régen meghaladott – női kirekesztettség ellen. Amikor arról beszélek, hogy a társadalmi nemet elhallgatjuk, nemcsak a nőkre gondolok, és rájuk sem úgy, mint a hímsovinizmus áldozataira. A társadalmi nem számomra azt jelenti, hogy érzékeljük, és meg is jelenítjük a nők és férfiak közötti kulturális különbségeket. De ez nem jelenti azt, hogy a nőknek csak a nőiességről és a férfiaknak csak a férfiasságról kellene számot adniuk, és azt sem, hogy ezek jól meghatározott, előre rögzíthető kategóriák volnának, ahogy az a női és férfimagazinokban megjelenik. A bulvárlapok reprezentációi ugyanis leszűkítik a társadalmi nemről szóló beszéd regisztereit: nő az, aki trendi kiskosztümben jár, ismeri a figyelemfelkeltő smink trükkjeit, szerelmes regényeket olvas, napirenden van a sztárok magánéletével. Férfi pedig az, aki imádja az autókat meg mindenféle sportos és vad dolgokat, és ezzel e magazinok elmondtak mindent, amit a két nemről tudni érdemes. A női és férfiújságok által megrajzolt képpel az a másik probléma, hogy ezek a reprezentációk egyes társadalmi osztályok számára hozzáférhetetlenek.
Az elhallgattatott kulturális identitások között előkelő helyet foglalnak el a kisegyházak, más néven szekták, akiket a nyilvánosság démoni erőként ábrázol, jótékonyan elhallgatva, hogy ezek a csoportok gyakran sikeresen integrálják a vallási közösséghez tartozó romákat.

Minek, minek, minek ....?
E töprengés végére érve az Olvasó jogosan kérdezheti, mi szükség minderre, mi változik, ha megszólaltatjuk a „némákat”? És miért fontos a reprezentáció politikájával bíbelődni, azzal, hogy ki, hogyan jelenik meg a nyilvánosságban? Mert a társadalom tagoltsága, a rétegek, csoportok, szubkultúrák megmutatása hozzátartozik ahhoz, amit egy térség „modernizációja” jelent. Ez ellen pedig – tudtommal – nem szokás tiltakozni minálunk.
(A szerző szociológus) Plainer Zsuzsa