Elfelejtett „dominókocka” (1.)

A két évszám nemcsak a kiválasztott időszakaszt határolja be, de utal – bár áttételesen – a Trianon utáni nagy menekülthullámokra is, főként a két világháború nyomán bekövetkezett nagyarányú népesség-mozgásokra is.

A budapesti Gondolat Kiadó félezer oldalas könyvújdonságának szerénykedő alcíme (Út a menekültkérdés tagadásától az 1951. évi genfi menekültügyi egyezményhez való csatlakozásig) újabb behatárolódást sejtet – szerencsére még sincs ez így.

Azt, hogy netalán egy külügyi-diplomáciai aktus tudományosan módszeres körüljárásáról lenne szó csupán, nem pedig az egész kelet-európai rendszerváltás egyik korai, de a nyolcvankilences „dominóhullás” algoritmusába szervesen beilleszkedő, mi több, beletartozó, hosszabb ideje tartó folyamatáról.

És itt engedtessék meg egy rövid kitérő, hogy megérthessük, miről is lenne szó.

Amikor a kelet-európai rendszerváltó folyamatok 1989 nyarára Mihail Gorbacsov szovjet peresztrojkájának a hátszelében felgyorsultak, a szovjet vezető homályos elképzeléseit Lengyelországban és Magyarországon már messze túlhaladták. Varsóban és Budapesten szinte párhuzamosan, tettekben szökkentek szárba a hatalomváltás kulcsszavai: demokratikus többpártrendszer, emberi jogok, piacgazdaság.

A keleti tömb ezzel lényegében kétfelé is szakadt: a Német Demokratikus Köztársaság (NDK), Csehszlovákia, Románia és Bulgária elöregedett, betokosodott, sztálinista vezetői struccpolitikával próbálták a status quót fenntartani. A hatalmához görcsösen ragaszkodó Nicolae Ceauşescu román és To­dor Zsivkov bolgár főtitkár a kommunista eszmék megkopott nimbuszát a történelmi ellentétek és a nemzeti indulatok felszításával próbálta helyettesíteni. Előbbi az erdélyi magyarság, utóbbi a török kisebbség felszámolásával igyekezett a többségi nemzetet valamivel „kárpótolni”, rendszerének az anyagi-szellemi csődjét elpalástolni.

Így indult el itt is, ott is a menekültek áradata. A menekültek áradata régi Achilles-sarka volt az NDK-nak is, csakhogy a Balkántól eltérően itt mint „belnémet” feszültséggóc jelentkezett. Ezért épült meg – védekezésképpen – a berlini fal, Kelet és Nyugat közé ezért húztak vasfüggönyt a Baltikumtól közel az Adriáig. ’89 nyarán a vasfüggönyt az osztrák–magyar határon felszámolták, de ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy félezernél több NDK-menekült Sopron melleti határáttörése nyomán további ezrek is, immár hivatalosan, Ausztrián át a Német Szövetségi Köztársaságba (NSZK) távozhassanak. Ehhez kellett a magyar-NDK határvédelmi egyezmény felmondása, ami már az 1951. évi menekültügyi egyezményhez való csatlakozás után amúgyis tárgyalanná vált. A csatlakozás az esztendő tavaszán megtörtént, de hatályba csak nyár elején lépett. De már akkor elég volt arra, hogy a magyarországi szabadságra készülődő keletnémetek számára igazi „meghívót” jelentsen.

Ami ezután történt, azt tudjuk. Helmut Kohl kancellár szerint a berlini falból a páneurópai pikniken esett ki az első tégla. Amiről viszont nemcsak a világ, de mi magunk, az érintettek is hajlamosak vagyunk megfeledkezni, az az, hogy a genfi egyezményhez Magyarország nem a keletnémet menekültek kedvéért, hanem saját, bajba jutott erdélyi nemzettársai megsegítéséért folyamodott. És itt érkeztünk el az erdélyi menekültekhez, ahhoz a „dominókockához”, ami nélkül persze a kelet-európai rendszerváltozás úgyis megtörtént volna, csak nem ilyen váratlanul gyorsan és valamilyen másik útvonal mentén. (Folytatás a következő Szempontban)

Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015

Cikkünk szerzője kolozsvári közíró, tanár