Élete szimbóluma a hangszere

Ezek a mesék egy eltűnt világról szóltak: háború volt, az emberek menekültek, elveszítettek mindent, és elszakadtak azok a szálak, azok a kötődések, amelyek a szülőföldhöz kapcsolnak. Nagyanyám másként beszélt, mint a szegediek, és az a nyelvezet nagyon kedvessé, bensőségessé vált számomra. Kialakult egyfajta Erdély-képem, ezért 1989 után el kellett látogatnom nagyanyám szülővárosába, mert kíváncsi voltam arra helyre, amelyről annyi mesét hallottam – és kíváncsi voltam azokra az emberekre is, akik úgy beszélnek, mint a nagymamám.
– Vannak a városban rokonai, vagy csak a nagymama emléke köti ide?
– 1989–90-ben próbáltam felvenni a kapcsolatot a szétszóródott családom itthon maradt tagjaival, Lázár Jánosék válaszoltak is a Svájcból írt levelemre. Hogylétük felől érdeklődtem, és a segítségemet ajánlottam. Erre az a válasz érkezett, hogy Gyergyószentmiklóst nem érintették a rendszerváltás körüli szörnyű események, anyagiakban sem szenvednek hiányt, engem azonban szeretnének látni. Meglátogattam, majd meghívtam őket Svájcba. Akkor hozták el nekem a dédanyám briliánsgyűrűjét, ami családi ereklye, és ez azért jelentős számomra, mert ezáltal bebizonyosodott, hogy az itthon maradt családom számon tart.
– Van egy különleges hegedűje, amely szintén Gyergyóból származik...
– A hegedűm története szintén „a táguló köreimhez” fűződik, ugyanis a megtalált Lázár rokonaimon keresztül ismertem meg György Antal fafaragót, akivel kopjafát készíttettem Veress Sándor kolozsvári származású, de élete nagy részét Bernben leélő zeneszerző emlékére. Veress Sándor – akit mesteremnek tekintek – Bartók Béla és Kodály Zoltán szellemi utódja, aki szintén gyűjtött Moldvában és a Gyimesekben. Amikor György Antallal megbeszéltük a kopjafa tervét, kiderült, hogy a padláson van egy hangzó fája, amit nekem ajándékozna. Ez egy legendás fa, a Súgó-barlang fölött nőtt, és talán már a népvándorlás idején ott volt. Ezt a fát ismerhette a nagyapám is, aki erdőmérnök volt, és járt azon a részen. György Antal megmutatta a szobrot is, amelyet ennek a fának a törzséből mintázott: a Csodaszarvas legendáját örökítette meg. A Csodaszarvas legendája Bartókhoz kötődik, a Cantata profana pedig sokat jelent számomra. Egy hátizsákban vittem el a még kérges, mohás fadarabot, és ebből készítette el egy svájci barátom a hegedűmet, amely bármilyen koncertpódiumon, bármelyik zenekarral vagy szólóban játszva, gyönyörű hangzásával betölti a teret. Nekem mindig arról a helyről zenél, ahol ő állt, ahol a gyökereivel a sziklába kapaszkodott, ahol a szél fújta, és a vizek mosták. A hegedűm az egész életem szimbóluma. Amikor elkészült, a készítő mesterével elmentünk megkeresni azt a helyet, ahol a hangzó fa nőtt. Vaslábtól kimentünk az erdei úton autóval ameddig csak lehetett, de nem találtuk meg a helyet a sötétedés miatt. Nem folytattuk az utat, hanem a patak partján kicsomagoltam a hegedűt, és játszottam egy kis Bachot, Székely himnuszt, Csillagok, csillagokat. Ezzel köszöntük meg a fának, hogy van, mert itt találkozik az emberekkel a zene értelme, amely öszszeköt téren és időn keresztül.
– Ön számára mi a zene értelme?
– Bartók jelmondatát idézném: csak tiszta forrásból! Ebben a jelmondatban rejlik a zene igazi értelme. Bartók innen származott, itt gyűjtött, és ezekből a népdalokból született az a zene, amit a világ összes pódiumain ismernek és játszanak mind a mai napig. Bartók modern formában komponált, zenéjének a harmonizálása, a ritmusa modern, az egész egy olyan szövevény, amelyhez zenei képzettség kell, hogy az ember megvalósítsa. Ugyanakkor tiszta, nyitott szív kell hozzá, hogy az ember megértse és szeresse. De a zene értelme számomra megfogalmazódhat egy matematikai képletben is. Utóbb Gyergyószentmiklóson játszottam Csíki Boldizsár művét Bolyai matematikai tételéről. A zenét számokban is ki lehet fejezni: a ritmusát, a hangközeit, a formáját. A számokból aztán hangokba vetítjük a képlet értelmét. Modernül hangzik, de ez egy érző lélek kifejeződése, nem spekuláció, nem hideg számítás, hanem a fantáziának az elmozdulása olyan irányba, ahová követni lehet érzelmileg a zenét.
– Ön nem kedveli a versenyeket, a különféle versenypódiumokon elért eredményeit sem hozza nyilvánosságra. Mi ennek az oka?
– Nem arról van szó, hogy nem kedvelem a versenyeket, csak vannak kifogásaim is. A versenyen a teljesítménynek mérhetőnek kell lennie, a verseny uniformizál. Hogyan játszhatunk biztonságosan, úgy, hogy közben mindenkivel összehasonlítanak? A kérdést másként is fel lehet tenni: hogyan játsszunk egyénien? Nem úgy, ahogyan senki más, hanem úgy, ahogy a saját fantáziánk bontakoztatja ki a zenei képletet. Ezáltal elismerem a másik művészt, nem azt mondom, hogy ebben én jobb vagyok, abban ő a jobb, hogyan is zenéljek, hogy lekörözzem. Az igazi kérdés, hogy mi a jó, mi az egyedi, mi az egyszeri, ami érzelmileg megérinti az embereket. Bachot például háromszáz éve játszszák, és tízmillió CD jelent meg a műveiből. Mégis az az igazi érték, ha úgy hallom Bachot, hogy közben az az érzésem, előttem születik a mű. Tudom, hogy ez igen magasztos ideál, amit nehezen lehet elérni, de érdemes keresni. Ezért tiltakozom a CD-k és az egyéb felvételek ellen, mert a stúdióban manipulált felvételek megváltoztatják az eredeti pillanatot. A hallgató rögtön összehasonlít, kiválaszt egy legjobbat – nekem ez tetszik –, a többi mínuszban marad. Ezért nincsenek például felvételeim, és ezért propagálom az élő zenét.
– Hogyan került a berni szimfonikus zenekarba?
– Szegeden nagyszerű zenei képzést kaptam, amiben nagy szerepe volt édesapámnak és a tanáraimnak. Ennek köszönhetően alakulhatott ki már nagyon fiatalon a zenéhez való kötődésem. Budapesten a képzés világszínvonalú: Kovács Dénes, Kroó György, Simon Albert és Újfalussy József tudatosította bennem mindazt, amit a zenéről tudni kell. Mert nem elég a hangszert ismerni, hogy az ember játszhasson. Amikor Svájcba kerültem, mindenfelé koncerteztem, és nem csak svájci viszonylatban gondolkodtam. Az életem azonban úgy alakult, hogy 1977-ben elváltam, két fiamat egyedül neveltem, ez kötöttséget jelentett. Gyermekeit egyedül nevelő anyaként otthont, biztonságot kellett teremtenem. El kellett döntenem, mennyit maradhatok távol a családomtól, hogy azért jelen legyek a gyermekeim életében is. Akkor választottam ezt az utat. Nagyszerű főnökeim voltak, és világhírű vendégkarmesterekkel dolgoztam. Kihívás volt számomra ilyen zenekarban játszani.
– Kik azok a világklasszisok, akikkel együtt dolgozott, és emlékezetessé vált a velük töltött időszak?
– Elsőként Dimitrij Kitajenkót említeném, aki fantasztikus muzsikus, és nagyszerű karmester. A repertoárja hallatlanul széles, és a zenekart olyanná nevelte, hogy nemzetközi szinten felveheti a versenyt a legjobbakkal. A számos nagy név közül, akiket felsorolhatnék, még a román származású Sergiu Celibidachét említeném. Ő is úgy vélekedett, hogy a felvétel konzerv, a koncert az igazi valóság.
– Hogyan éli meg, hogy az iskolák tanterveiben egyre kevesebb teret kap a zenei nevelés?
– Ez a mostani kor egyik legnagyobb problémája. Ha zenéről beszélünk, a lélekről, az érzelmekről, a gyökerekről szólunk. Bartók utolsó pillanatban gyűjtötte össze a népdalokat, egy olyan korszak kezdetén, amely után a sötétség és a kiszolgáltatottság uralma következett. Akkoriban még az emberek reggeltől estig énekeltek, eldalolták az életük minden jelentősebb mozzanatát a kelet-európai népzene hallatlanul gazdag ritmusaiban, hangnemeiben, melódiáiban. Ez Bartók révén megmaradt, de ott van a Kodály-módszer, amely anyanyelvként tanítja a zenét minden elemével. A közösen éneklés az egységes fejlődés eredménye. Minél kevesebb idő jut erre, annál kevésbé élik meg a gyermekek, hogy az ember az egész lényével képes muzsikálni. A zenei oktatás elsekélyesedése éppen a gyökereiktől szakítja el a fiatalokat.

Márffy Gabriella

A  1947. július 1-jén született Szegeden. 1965-ben végzett a szegedi Zeneművészeti Konzervatóriumban édesapja, Márffy János hegedűművész tanítványaként, majd Kovács Dénes tanítványa lett a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. 1970–77 között – miután mesterfokozati vizsgát tett az Accademia Chigianan Franco Gullinál – a luzerni Festival Strings kamarazenekar tagja, majd 2004-ig a berni szimfonikus zenekar szólamvezetője. 2004 után visszatelepült Szegedre, de továbbra is koncertezik. Számos karitatív célzatú koncert előadója és szervezője.