Elég legyen a ragtapaszkezelésből

Izrael egyik különleges sebezhetősége, illetve az erőszak ismétlődő oka a fogolyejtés. A palesztin és libanoni harcosok tudják, hogy egy foglyul ejtett izraeli katona, illetve civil vagy az erőszak oka, vagy az alku értékes eleme fogolycsere esetén. Ez a feltevés egy sor ilyen cserére alapul: 1985-ben 1150 arabot, többségükben palesztinokat cseréltek három izraelire, 1996-ban 123 libanonit cseréltek két izraeli katona földi maradványaira, 2004-ben pedig 433 palesztint és más nemzetiségű foglyot cseréltek egy izraeli üzletemberre és három katona holttestére.
Ez a módszer váltotta ki újra az erőszakot júniusban, amikor a palesztinok alagutat ástak a Gázát övező fal alatt, és megöltek két izraeli katonát, egyet pedig elraboltak. Ezután felajánlották, hogy visszaadják a foglyot, ha Izrael szabadon bocsát 95 nőt és 313 gyereket a közel tízezer, Izraelben raboskodó arab közül. Ámde Izrael visszautasította az ajánlatot, és betört a Gázai övezetbe, hogy kiszabadítsa a katonát, és véget vessen a rakétatámadásoknak. Az ezt követő rombolás hatására az egymással hadban álló palesztin csoportok öszszebékültek, és támogatást kaptak az arab világ minden részéből.
Aztán a Hezbollah harcosai Libanon déli részében három izraeli katonát megöltek, kettőt pedig foglyul ejtettek, és követelték Izrael kivonulását a vitatott területekről, illetve néhány fogoly szabadon bocsátását a pár ezer fogva tartott libanoni közül. Izrael amerikai támogatással bomba- és rakétazáport zúdított Libanonra. Nemsokára a Hezbollah Szíriától és Irántól kapott rakétái is hullani kezdtek Izrael északi részében.
Vitathatatlan, hogy Izraelnek jogában áll védekezni a polgárait érő támadások ellen, de embertelen és semmi jót nem eredményez a civil lakosság büntetése abban a minden logikát nélkülöző reményben ringatózva, hogy a civilek majd a Hamászt és a Hezbollaht hibáztatják a pusztító ellencsapásért. Ehelyett az történt, hogy ezek a csoportok széles körű támogatást kaptak az arab országokból és a világ más részeiből is, ezzel egyidejűleg felerősödött Izrael és az Egyesült Államok elítélése. Izrael késve bejelentett – de nem tartott be – egy kétnapos tűzszünetet, miután az egész világ elítélte a libanoni Kana falu elleni légicsapást, amely 57 civil halálát okozta, és ahol tíz évvel korábban 106 ember halt meg hasonló okokból. A bejelentést megelőzte a „mély sajnálat” kifejezése, az „azonnali vizsgálat” ígérete, valamint az a magyarázat, hogy a térségbeli családokat röpcédulákkal figyelmeztették otthonuk elhagyására.
Libanonban az a legsürgősebb, hogy Izrael hagyjon fel a támadásokkal, a libanoni reguláris hadsereg vegye át az ellenőrzést az ország déli részén, szűnjön meg a Hezbollah, mint különálló harcos szervezet, és történjenek lépések az Izrael elleni jövőbeli támadások megelőzésére. Izraelnek vissza kellene vonulnia a libanoni területekről, a Sheeba farmokat is beleértve, és szabadon kell bocsátania a libanoni foglyokat. Ehud Olmert miniszterelnök máris elutasított egy ilyen tűzszünetet.
Ezek nagyra törő remények, de még az is csak újabb ragtapaszkezelés lenne, és ideiglenes enyhülést hozna, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogadna és alkalmazna egy határozatot, amely ehhez hasonló megoldást eredményezne. Tragikus módon, a jelenlegi konfliktus része egy elkerülhetetlenül ismétlődő erőszakciklusnak, amely a közel-keleti átfogó berendezkedés hiányának eredménye, és amelyet az mérgesített el, hogy egy előzmény nélküli hatéves időszakban semmilyen reális kísérlet nem történt egy ilyen célkitűzés megvalósítására.
A vezetők mindkét oldalon figyelmen kívül hagyják a nagy többséget, amely békéért könyörög, és hozzájárulnak ahhoz, hogy az erőszak a szélsőségesekkel az élen megelőzzön minden alkalmat a politikai konszenzus kiépítésére. A traumatizált izraeliek abba a hamis reménybe kapaszkodnak, hogy életük biztonságosabb lesz a megszállt területekről való egyoldalú visszavonulás eredményeképpen, míg a palesztinok azt látják, hogy maradék területeik alig szemétdomb nagyságúra zsugorodnak, egy provokatív „biztonsági sorompó” mögött, amely feszélyezi Izrael barátait, és nem garantál biztonságot és stabilitást.
Egy hosszú távú kétoldalú megállapodás általános paraméterei jól ismertek. Ebben a zavaros térségben senki számára nem lesz tényleges és állandó béke, amíg Izrael megszegi az ENSZ kulcsfontosságú határozatait, a hivatalos amerikai politikát és a nemzetközi „békemenetrendet” azáltal, hogy arab területeket foglal el, és elnyomja a palesztinokat. A kölcsönösen elfogadott módosítások kivételével tiszteletben kell tartani Izrael 1967 előtti határait. Amint az előző adminisztrációknak Izrael létrehozása óta, az amerikai kormányzat vezetőinek ma is az elsők között kell fellépniük e régóta halasztgatott célkitűzés megvalósítására.
Az egyik fontos akadály az előrelépésben az amerikai kormányzatnak az a furcsa politikája, miszerint a vitás kérdésekről folyó párbeszéd csak a behódoló magatartásért járó jutalomként terjeszthető ki, de az Egyesült Államok álláspontjának elutasítói számára nem működhet. Közvetlenül tárgyalni kell a Palesztin Felszabadítási Szervezettel vagy a Palesztin Hatósággal és a damaszkuszi kormányzattal, ha a cél a helyzet megnyugtató rendezése. Ha nem sikerül megragadni a problémákat, és bevonni az érintett vezetőket, fennáll annak a veszélye, hogy még nagyobb instabilitás íve alakul ki Jeruzsálem, Bejrút, Damaszkusz, Bagdad és Teherán között.
A Közel-Kelet lakói békét és igazságosságot érdemelnek, mi, a nemzetközi közösség pedig erős irányítással és támogatással tartozunk nekik.

Jimmy Carter az Amerikai Egyesült Államok egykori elnöke, az atlantai Carter Center civil szervezet alapítója
Fordította: Fall Sándor
© Project Syndicate Jimmy Carter