Egy proligyerek intelmei barátjához

Evvan, proligyerek vagyok. De azé’ szeretek óvasni. Mer’ abba van az Erõ. Amit óvasó, abba, há’ hugyagyad van?! És ha óvasó, sonka, akkó lesz veled is. Ne szalaggyá’ mán, mer’ nem mindegy, mit óvasó, te pézsmatulok, te. (Na, a Brém megvan, góré vagyok, mi?) Olyat kell óvasni, hogy legyen benne az Erõ. Meg hogy a te fejedbe beszéjjen. Mer’ hiába óvasod Petrarkát a tulok agyaddal, az aztán nem fog a te fejedbe beszélni. Na. Ami a te fejedbe beszél, abba van az Erõ, s akkó, ha elóvasod, veled lesz. Érted mán, te tahó (ez is a Brémbõl van, ja), vagy szakíccsam le a vesédet? Na. Mondok én neked valamit, neked há, aki óvasni akarsz. Van itten egy könyv, szép könyv, jó könyv, kemény, fedeles. Aszongya, Robert Perisic írta, horvát. Há’ még asse tudod, mi a horvát? Na ja, ökör vagy te, kisapám, látod, nincs veled az Erõ. A könyvbõl kióvashatod, de utána kell menni. Ottan háború volt, érted? Tudod is te, mi az. Hogy a könyvbõl kiderül?! Én aztat nem t’om, de hogy betegek ottan is az agyak, az biztos. Aztat azonban a füles szövegbõl megtudtam, hogy ez a Robert valami fene nagy gyerek a mai horvát irodalomba. És ez nagy dolog. Aki nem fene nagy gyerek, az mehet az annyavalagába, így van ez az irodalomba is. Tisztára, mint a zélet. Meg aztán elóvastam az utolsó szót is, errõl az egészrõl. Hogy mér’? Hát micsálsz azzal a hüllõagyaddal? Azér’ óvastam el, hogy tuggyam, mit óvasok. Ha nincs Erõ a könyvbe, rakom bele, érted?! Majd szétröhögtem a fejem, valami Szerbhorváth nevû fazon írta. Ezek összetartanak, érted? Egy brancs. De jól mondja a Szerbhorváth, errõl a horvát Robert gyerekrõl. Ez nagyon erõs. És minimalista. Betûzzem? Ez aztat jelzi, hogy a fenegyerek nem szarozik, odaver. Ezér’ szeretem én eztet óvasni. Mer’ erõs ám ez a fene nagy minimalista gyerek. Na jó, az elsõ írás nem jött be. Pedig az a címe, hogy Hárd bojld. Ne min’ kérdezzél, kispofa, tanujjá’ nyelvet. Láttad a filmet Csaó Jan Fettel? Az is egy minimalista, nagyon érti az odaverést. Ezér’ szúrtam ki éppen azt. Abba is egy rendõrrõl van szó, de az nem erõs, még nem is Filip Márló (a Poárót meg a Miszmárplt ne óvasd, azok sznobok... én se t’om, mi az, de attól még sznobok, érted?!), szóval ez a rendõr, valami Ratkó, na, ez végigtrottyolja a zéletet, és még attól se pörög fel, hogy elkap egy körözöttet, de tisztára véletlenül, érted ezt, kicsi arc. Aztán már vágtam, hogy ezek a fazonok mind ilyenek. Mint mi. Nem jönnek sehonnan, és nem mennek sehova. Az anyjukba meximöm. Becsszó, leütlek, mint a taxiórát! Hogy én a piacról jövök. Nem úgy gondótam, te bikatök, te, hanem itt ni, a fejükbe. Mer a háború szétrobbantotta a fejüket ezeknek, érted? Bepónak is, Zérónak is, meg az egész szerbhorvát brancsnak a Robert gyerek könyvébe. Ahol vannak, ott. Mint nekünk, csak minket nem a háború kúrt agyba. És t’od mi benne a szép? Hogy ez a fene nagy Robert gyerek a mi nyelvünkön beszél. Mintha én beszélnék neked. A könyvbe. És az mindegy, hogy éppen Szerbhorvátiába vagy Kubába vagy hol a valagba van. Értem aztat, amit mondani akar. Ezér’ komálom ezt a minimalizmust. De azér’ tisztelem is a Robert gyereket, mer olyan szavakat is tud, hogy aszongya,
eg-zisz-ten-ci-a-liz-mus. Aztat mán nem értem, hogy mondja egy olyan krapek, mint én, ezeket a szavakat bele a mások fejibe, mer hogy õ honnan tudja, ha olyan, mint én, minden csontjába, de az is lehet, hogy ezek mán többet óvastak, és az Erõ nagyon velük van. Ezzel a Roberttel biztos.
Mer van ebben a könyvben azér’ olyan is, ami nem a mi nyelvünkön beszél. És hogy lásd, barátom, hogy engem nem a csatorna költött, vagyis hát az költött, de kikupáltam magam, értem én azt is. Hogy akkor az sznob? Drága öregem, már hogy lenne sznob, ugyanazzal az elemi energiával áramlik a szöveg, csak lekerül róla minden prolimáz, prolipóz. Két novellacímet csak, ha megengeded. Nálad minden a várakozás jegyében áll és A sajtkorong. Nem mesélem el, nem értenéd meg úgysem, mert, sajna, primitív vagy. De átérezni átérezheted a sors grand guignol fintorait, ha elolvasod Martina egy napját. És megérted, pontosabban, újra megérted – mert a kizökken(tet)t világ sorsjátékait minden húzás alkalmával megírják –, hogyan ürülnek ki az erkölcsi, esztétikai és egyéb kategóriák, mint a pálinkásüvegek, hogy neked szóló hasonlattal éljek. És akkor még annyit, így, emelkedetten, hogy Perisic meg a többi fenegyerek mind, akkor igazán az, ami, amikor nem az. Persze ezt megint nem érted. Tessék: te akkor vagy igazán te, ha levetkõzöl. Ha nincs rajtad a mez póza. Na, ezek az írások is akkor igazán azok, amik, erõsek, pokolköriek, ha lekerül róluk a dizõzi gönc.
Látom, én hülyére izzadok, neked meg fingod nincs, mit osztok itten. A levegõnek szarom a szót. Me’ek, szerkálok neked egy szótárat, de ha akkó se értel engemet, én szétverem vele a lepra agyadat. Aztán óvashatsz!

Robert Perisic:
Köpd le, aki rólunk kérdez.
Gondolat Kiadó, Budapest, 2004

----------