Egy visszaadott állampolgárságról

Szerintem mi, kisebbségiek örökre hálásak kell legyünk a Fidesznek a magyar állampolgárság megszerzéséhez nyújtott lehetőségért. Megemlíteném ezúttal azt is, hogy a Hargita megyeiek által „ma­radék-Magyarországnak” nevezett ország lakossága a 2004. december 5-ei „népszavazáson”, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök vezérlete alatt elutasította azt a javaslatot, hogy számunkra, határon túli magyarok számára megadják a lehetőséget, hogy a gyakorlatban is megszerezhessük a magyar állampolgárságot (elméletileg azelőtt is lehetett). A Gyurcsány Ferenc által vezérelt, magát anyaországinak nevezett „többségnek” akkor az volt a véleménye, hogy a kettős állampolgárság megadásának a lehetősége oda fog vezetni, miszerint mi, kisebbségben levők „megszálljuk” Magyarországot. Emlékszem egy Debrecen környékén élő szavazóra, aki akkoriban a magyar állami televízióban azt nyilatkozta, hogy az anyaországba „ne gyűjjék senki”, mert ők sem mennek sehova... Engedtessék meg, hogy megjegyezzem, hogy mi, határon túli magyarok igen sokszor jobban féltjük azt a lehetőségeitől megfosztott kis országot, mint a már említett „magyar szavazó”.
De most nem erről kívánok beszélni. Bevezető gondolatom folytatásaként meg szeretném említeni, hogy bármennyire fontos számunkra, kisebbségiek számára a kettős állampolgárság, a magyar miniszterelnöknek nemcsak a kisebbségieket, hanem a világ valamennyi, 15 millió magyarját kell képviselnie, úgy, ahogy ezt annak idején Antall József mondta. Őszinte leszek, és harmadszor is megismétlem, hogy hálásak vagyunk Orbán Viktornak és kormányának a kettős állampolgárságért. De ugyanakkor meg kell jegyeznem azt is, hogy Orbán Viktornak a rádióban és televízióban hetente elhangzó, a Fidesz pozitív eredményességére vonatkozó nyilatkozatai számomra minduntalan egy általunk, erdélyi magyarok által átélt időszakot juttatnak eszembe. Amikor szervezett gyűléseken és tévébeszédekben az akkori igen ismert román államfő állandóan „drága hazánkat” és önmagát dicsérte. (Elnézést, ha valakit sért, de én ettől a gondolattól nem tudok szabadulni, amikor a miniszterelnök úr heti „öndicsérő” nyilatkozatait hallom. Biztosan van arra lehetőség, hogy ugyanazt a gondolatot, Magyarország esetleges sikereit más módon is el lehessen mondani, mint ezekkel az öndicsérőnek ható nyilatkozatokkal.)
Most pedig térjünk rá Nágó Zsuzsa kijelentésére. E szerint nem jogszerű a magyar kormánynak az az intézkedése, hogy lezárja határait a hazájukból Magyarországra menekülő afgánok, szírek és mások előtt, és ez ellen ő erdélyiként azzal tiltakozik, hogy lemond a magyar állampolgárságáról. Első látásra igen nehezen vitatható ez az álláspont, sőt hozzátenném, hogy talán nem is vonható kétségbe Nágó Zsuzsának ez a joga. Ugyanakkor meg kell említsük, hogy nem is olyan régen mi, erdélyi magyarok is abban a helyzetben voltunk, hogy magyarságunk és a gazdasági nyomor miatt sokan közülünk kénytelenek voltak Magyarországra menekülni. Most az akkori erdélyi magyarokkal sok vonatkozásban hasonló helyzetben lévő szírek, afgánok és mások kénytelenek elmenekülni szülőhazájukból. A hazájukból a szó tágabb értelmében vett nyomorúság miatt elmenekültek száma több tízezerre rúg.
Az ENSZ 1948-as alapokmánya mindenki számára biztosítja azt a jogot, hogy bármely országot – tehát szülőhazáját is – elhagyhassa. Ebből a szempontból formálisan törvénytelennek tűnik az ennek a jognak a gyakorlását akadályozó magyar határzár (drótkerítés), és – szintén formálisan – jogosnak látszik Nágó Zsuzsa ezzel kapcsolatos tiltakozása is. De ennek a kérdésnek van egy másik oldala is, amitől nem szabad eltekinteni, éspedig a következő. Az általam fentebb már említett, és az amerikai magyarok által tételesen megfogalmazott, lehetőségeitől megfosztott kis ország kell legyen az, amelyik a saját és a magyarság problémáin kívül a világ összes megbántottjának és nyomorúságban élőnek a helyzetét meg kell oldania?! Erre a kérdésre viszont csak nemmel lehet válaszolni. Nem Magyarország kell eltartsa a világ összes szegényét. Sajnálom őket, egyetértek és együttérzek a menekültekkel abban, hogy meg szeretnének szabadulni a nyomortól, sőt azzal is egyetértek, hogy segíteni kell rajtuk. Amit viszont vitathatónak tartok, az az, hogy ezt a problémát Magyarországnak és nekünk, magyaroknak (egyedül) kellene megoldanunk, hiszen mi is segítségre szorulunk. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a mi nyomorúságunk megoldásában kiktől és milyen segítséget kapunk. Ha Nágó Zsuzsa tud ilyet, mondja meg nekem is, mert a számunkra nyújtott ilyen jellegű segítség nem jut eszembe).
Igen, a menekülteken segíteni kell, de szerintem alaptalan azért elítélni az anyaországot, mert meg akarja védeni a hátarait (meglehet, hogy vitatható eszközökkel), vagy azért elmarasztalni, mert ennek a világjelenségnek a megoldásához nincs elég ereje. Úgy vélem, a kérdést talán úgy lehetne megoldani, ha a menekülteket abban segítenék minden szempontból, hogy meg tudjanak élni a szülőföldjükön. Ezt azonban Magyarország egyedül nem tudja megoldani, és ezért én nem ítélem el. Viszont a világ gazdag országai vezetőinek például ez a lehetőség is eszükbe juthatna, ha úgy akarnák.

Rozsnyai Sándor

A szerző sepsiszentgyörgyi ügyvéd