Egy lírai alkatú jogász

Erőss Attila
1925. július 27-én, ősi lófő család sarjaként született Küküllőváron, az egykori Kis-Küküllő megyében. Az elemi osztályokat szülőfalujában és Dicsőszentmártonban, a középiskolát a marosvásárhelyi I. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnáziumban végezte. 1949-ben szerzett jogtudományi diplomát a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. 1947 és \'54 között újságíróként dolgozott Marosvásárhelyen, illetve az Igaz Szó irodalmi folyóirat egyik alapító szerkesztője volt. Miután meg kellett válnia a szerkesztői asztaltól, 1985-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig jogászként dolgozott, de mindvégig a sajtó külmunkatársa maradt. Fontosabb verseskötetei: Versek a fiókból, Remények bölcsője, álmok temetője, Legyen meg a te akaratod, Az idők zátonyán, Letörtek a zászlók. Regényei: Elsodort fellegek, Nincs kegyelem. Színművei és operettlibrettói: Zsákutca, Zenélő kút, Kétszoba összkomfort,  Bolygók, ha találkoznak, Tímár Zoltán igazsága, A pokol kapuja.

– Idestova tíz esztendeje hallom, hogy az éppen kiadott könyvét az utolsónak tartja. Aztán következik egy újabb utolsó, aztán megint egy újabb utolsó... Az idén már a második, úgymond utolsó kötetét készül megjelentetni a Garabontzia Kiadó. Ezek szerint nyolcvannyolc évesen sem lankadt a lendülete.

– Nem mondom, hogy az agyam cserben hagyott volna, de ami az idén napvilágot látott, illetve megjelenés előtt áll, nem új szerzemény. Sőt mondhatni, hogy a legújabb kötetrevalóm sok éven keresztül született anyagokból áll össze, olyanokból, amelyeknek közlését abban a korszakban még csak álmodni sem lehetett. Olyan témákhoz nyúltam, melyek összeegyeztethetetlenek voltak a múlt rendszer pártideológiájával. Nem is beszélve arról az ellenem folyó mocskos lejárató propagandáról, melyet egykori kollégám, Hajdu Győző indított a saját léte igazolására. Ennek a hullámai a mai napig visszaverődnek a partokról. Pedig a történet bő hat évtizeddel ezelőtt kezdődött. Az volt a bűnöm, hogy eredetileg nem őt, hanem engem szemeltek ki a Magyar Autonóm Tartományban akkor induló irodalmi folyóirat, az Igaz Szó főszerkesztői tisztségére. Mindemellett ő került vezetői beosztásba, mert sem én, sem Kovács György nem akartuk vállalni. Beláttam, hogy ez nem az én világom, hisz bűnügyi riporterként kerültem a sajtóba, mint harmadéves joghallgató. Akkoriban, a háború utáni első években még oly divatos volt a polgári újságírásban a bűnügyi és törvényszéki riport, hogy a két helyre csaknem harmincan jelentkeztünk a Szabad Szó versenyvizsgáján. Ez egy demokratikus napilap volt, amit később a kommunisták betiltottak. Mivel már akkor kacérkodtam a versírással, kis idő múlva a kultúrrovat vezetését is rám bízták. Innen már csak egy lépés volt az Igaz Szóhoz.

– A \'89-es rendszerváltástól máig Hajdu Győző neve kizárólag negatív kontextusban hangzik el. Ennek ugyan megvan a magyarázata, de kérdem én: ő lett volna az egyetlen „rossz magyar\" abban a letűnt korszakban? Azok közül, akik ma piedesztálon vannak, egyetlen bértollnok, talpnyaló sem volt?

– Hajdu Győző kitűnő szerkesztő volt. Szerkesztő, nem ember. Mert ő mint ember túllépett azon a határon, amit a jóérzés még valahogy elviselne. Hogy nem ő volt az egyetlen, aki önként hódolt be a hatalomnak, netán el is adta magát? Ez így igaz, de a talpnyalásban ő lényegesen tovább ment, mint azok, akik még ma is futnak a közéletben, vagy éppenséggel piedesztálon vannak, mint ahogy ön fogalmazott. Mert ezek között is vannak szekus besúgók vagy a kollektivizálás mellett kampányolók. Mit gondol, Sütő Andrásnak miért verték ki vezényszóra a szemét? Csak azért, mert magyar volt? Vagy azért, mert ő vezette 1990 elején a gyertyás tüntetést? Nem. Azért verték ki a szemét, mert negyven éven keresztül megadtak neki mindent, amit egy nem román értelmiséginek a hatalom megadhatott – gondolok a javadalmazásra, az állami kitüntetésekre, a külföldi utaztatásokra –, ő pedig egy idő után hátat fordított nekik. Az elvtársak úgy érezték, Sütő elárulta őket.

– Ha 1947-ben valósággal berobbant az újságírói szakmába és az irodalmi életbe, alig néhány év után miért váltott munkahelyet és szakmát?

– Nem tudtam elviselni, hogy Hajdu Győző szakmai féltékenységből hülyének nézzen. Pedig én elismertem, hogy főszerkesztőként sokkal alkalmasabb arra a tisztségre, mint amilyen én lennék. Azt viszont már nem tudtam elfogadni, hogy tehetségtelen jogásznak tekintsen, aki műkedvelői szinten forgatja a tollat, és dilettáns módon tolakodik az irodalmi életbe. Az, hogy felálltam az Igaz Szó asztalától, és átültem a törvényszék bírói asztalához, nem jelentette azt, hogy szakítottam volna az újságírással, a költészettel, az irodalommal. Az akkori napilapban, a Vörös Zászlóban hetente legalább egy művelődési cikket írtam – színházi produkciókról, moziról, hangversenyekről, könyvekről, tudományos előadásokról.

– Nem tartott attól, hogy az 50-es években, a koncepciós politikai perek „fénykorában\" még kegyetlenebb parancsot kell teljesítenie, mint amilyent egy újságírónak kiadnak?

– Én munkajogász voltam, jó ideig az egyetlen a térségben. Csak munkaügyi perekben bíráskodtam, polgáriakban nem. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem próbálkoztak bizonyos ítéletek meghozatalában befolyásolni. De a tét az volt, hogy kirúgnak valakit az állásából, vagy nem; kaphat nagyobb fizetést, vagy nem, ennyi szabadság jár neki vagy csak annyi. A politikai perek meg a katonai törvényszékre tartoztak. Mi, polgári bírók annyira megvetettük a katonai bírókat és ügyészeket, hogy szóba sem álltunk velük. Embertelen gaztetteik miatt minden valamire való jogász lenézte őket. Persze munkajogász bíróként is elmondhatom, hogy volt olyan eset, amikor az első titkár magához rendelt, mert igazat adtam az egyszerű munkásnak, és nem hagytam, hogy kidobják. „Dumneata ce păzeşti acolo?\" (Maga mit véd ott?) – szögezte nekem a kérdést. A törvényességet – válaszoltam, majd hozzátettem, hogy ha nem vagyok jó erre, veszem a kalapomat és továbbállok, hisz el tudok helyezkedni máshol is. Akkoriban nagy szükség volt a vállalati jogtanácsosokra, hisz a korábbi rendszerben polgári jog nem létezett, a munkaügyi pereknek semmiféle hagyománya nem volt.

– Nem gondolt arra, hogy bűnügyi regények írására használja az évek során felgyűlt törvényszéki tapasztalatait?

– Próbálkoztam. Mindkét kisregény, A szürke ametiszt, illetve a Bosszú algebrája újságban, sorozatban jelent meg. Utóbbit román nyelvre is lefordították. Ezek olyan regények, amelyeket bármikor ki lehetne adni könyv alakjában is. De ez már nem rajtam múlik.

– Szerzői portfóliójában szerepel egy operettlibrettó is. A huszadik század vége felé kevesen veselkedtek neki ennek a műfajnak.

– Én szívesen tettem. Szallai Magda vagy Duci, ahogy az intézményben szólították, az egykori híres Székely Színház karnagya kért fel, hogy írjam meg egy tudományos-fantasztikus témájú operett szövegkönyvét. Így született a Bolygók, ha találkoznak című nagyoperett, aminek zenéjét ő komponálta. Az anyagot bemutattuk Ion Daciannak, a bukaresti operettszínház akkori igazgatójának. A híres tenor csak arra kért, hogy a szöveget fordíttassuk le román nyelvre, ami meg is történt, csakhogy addig halogatta a darab műsorra tűzését, amíg megbetegedett és meghalt. Egy másik példányt Kiss Manyinak, a kiváló Kossuth-díjas szubrettnek adtunk át. Neki is elnyerte a tetszését, csakhogy két hónap múlva ő is távozott az élők sorából. A szövegkönyv harmadik példánya Ducihoz került, ő magával vitte Izraelbe, amikor kivándorolt. Ott Rónai András, az erdélyi származású színész és rendező állította színpadra 1973-ban Tel Avivban.

– Nyolcvannyolc esztendő távlatából visszatekintve, minek tartja magát: jogásznak, írónak, költőnek, újságírónak?

– Én egy lírai alkat vagyok, egyesek öreg jogásznak tekintenek, így is emlegetnek. Ilyen alapon Csehovot is lehetne öreg orvosnak nevezni, Németh Lászlót meg öreg fogásznak. Holott egy a végzettség, s más a tehetség, azaz a foglalkozás. Én ugyan jogot végeztem az akkori Bolyai Egyetemen, tanultam közgazdaságot és filozófiát is, de mégiscsak íróembernek tartom magam. Ha nem adódik az a konfliktus, amiről már szóltam, meg se gondolom, hogy a sajtót egyébre cseréljem. Meggyőződésem, hogy ha akkor maradok, szerkesztőként megyek nyugdíjba. Attól, hogy valaki lírai alkat még nem költő – ezzel mindig is tisztában voltam. De azt is tudom, hogy nincs költő lírai alkat nélkül. Lehet, hogy sokakat meglep, de én lényegében festő szerettem volna lenni. Gyermekkoromban egyformán festettem, rajzoltam, zenéltem, írtam. Helyesbítek: jobban festettem, rajzoltam és zenéltem, mint ahogy írtam. De amikor rájöttem, hogy mégsem vagyok annyira tehetséges, mint amennyire magamtól elvárnám, egyetlen alkotás, az apámról készített portré kivételével az összes festményemet összetéptem és eldobtam. Akkoriban úgy gondolkodtam: ha már nem lehetek Munkácsy, középszerű rajztanár sem leszek. Ez volt az egyik oka. A másik meg az volt, hogy amikor a budapesti képzőművészeti főiskolára kellett volna mennem, közbeszólt a háború. Tizennyolc évesen besoroztak és vittek. Amikor egy velem készült interjúban néhány évvel ezelőtt a Kossuth Rádióban szóvá tettem, hogy míg az anyaországban huszonegy esztendősen sorozták be a legényeket, nálunk meg tizennyolc évesen már vittek a magyar hadseregbe, egy pesti vitézi rendtől szemrehányó levelet kaptam. Holott ez volt az igazság: minket, erdélyi magyarokat nemcsak a románok nyomtak el, a magyarországi magyarok sem tekintettek egyenrangúnak. Aztán azt is felrótták nekem, hogy megrágalmaztam Horthy Miklóst. No, de visszatérve a kérdés lényegére: én elsősorban költőnek tekintem magam. Ha riportot írtam, akkor is költőként írtam azt. Ha egy recenziót készítettem, azt is a költő szemszögéből tettem. Oláh Tibor kiválónak tartotta az epikám, de megjegyezte, hogy egyikben sem lehet eltekinteni a lírai beállítottságomtól és a költői hangvételemtől.

– Mivel magyarázza azt a paradoxont, hogy Erdélyben lényegesen kevesebben ismerik, mint Magyarországon, ahol könyveit adják ki, irodalmi estekre hívják, verseit szavalják és zenésítik meg?

– Azok, akiket évtizedekkel ezelőtt ellenem hangoltak, azok ma is ellenem vannak. Azok, akik a távolság miatt befolyásolhatatlanok voltak, egészen másként tekintenek rám és munkáimra. A héten is a Kossuth Rádió hallgatói hallhatták a gondolataim majd a verseim, nem az itteni média fogyasztói. Az egyik jelentős országos hetilap szerzője Tamási Áron és Wass Albert után emleget egy maga állította erdélyi rangsorban.