Dragnea „engedékenysége”

Dragnea (képünkön) egyrészt csütörtökön beszélt arról, hogy elképzelhetőnek tartja a középrégió kettéosztását oly módon, hogy Hargita és Kovászna Brassó megyével alkosson három megyéből álló régiót, majd a hétvégén Bálványosra is elutazott, ahol a régiók témájában megrendezett fórumon szintén nem zárkózott el egy olyan régió létrehozásától, amelyben jelentősebb súlyt képviselnek a magyarok.
Könnyen elképzelhető ugyanakkor, hogy mindez nem volt több egyszerű kommunikációs fogásnál: a miniszterelnök-helyettes elutazott a székelyek közé, és részt vett a fórumon, így azok már nem mondhatják el, hogy őket hivatalosan meg sem kérdezték arról, hova, milyen régióba kívánnak tartozni. Viszont a kormánynak nem kötelessége meg is fogadni az elhangzott véleményeket, javaslatokat, a régiók végső határainak megvonásakor úgyis a kétharmados USL-többség mondja majd ki az utolsó szót.

A kabinet helyzetét valamivel kényesebbé teszi az a tény, hogy hatályos, Románia által is ratifikált nemzetközi egyezmények tiltják a kisebbségek lakta régiók etnikai arányainak mesterséges megváltoztatását. Azonban ez az érv sem számít adu ásznak, mivel a kormány nyugodtan védekezhet azzal, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye etnikai arányaiba semmilyen formában nem nyúl bele azáltal, hogy olyan régiókba kerülnek, amelyben összességében kisebbségben lesz a magyarság.

Ráadásul Dragnea látszólagos kompromisszumkészsége veszélyes is, hiszen az általa alternatívaként megfogalmazott lehetőség tulajdonképpen ugyanolyan káros. Hargita és Kovászna Brassó megye mellett még a másodhegedűsi szerepre is hiába ácsingózna egy olyan régióban, amelyet az ország egyik legfejlettebbjének számító egykori szász megye ural. (Az ugyanis nem tűnik reális forgatókönyvnek hogy ezen régió „fővárosa\" Csíkszereda vagy Sepsiszentgyörgy legyen.) A Maros megyei magyar közösség pedig szintén nem járna jobban Szebennel és Fehérrel „összezárva\". Ez a verzió elvágná egymástól a Székelyföld különböző régióit, és szinte garantálná, hogy a továbbiakban se fejlődhessenek a régió fejlettebb vidékeinek árnyékában.

A Dragnea által felvetett zászlótörvény is olyan ajándék, amitől azért nem árt egy kicsit óvakodni.
Egyfelől pozitívum, hogy a román fél úgy látja: nem érdemes hosszan tartó konfliktust bevállalnia egy olyan kérdésben, amely rossz fényt vethet rá, már csak azért is, mert nem csupán Európában, de még az ország románlakta régióiban is számtalan példa van arra, hogy a helyi közösségek saját szimbólumokat használnak. Ha tehát a kormány biztosítja a törvényes lehetőséget a székely zászló hivatalos használatára, azzal azt a képet sugallja magáról, hogy megérti és elfogadja a kisebbségek óhajait. Holott ez – mindamellett, hogy szimbolikus gesztusként értékelendő – még távolról sem elegendő.

A szimbólumok szabad használata csupán egy kis, bár fontos része a kisebbségi önrendelkezésnek. Hiába tűzhetik ki akár a városháza épületére is hivatalosan az arany-kék lobogót az önkormányzatok, ha egyéb, létfontosságú kérdésekben, az oktatás, a gazdaság vagy az anyanyelvhasználat terén továbbra sem lesz előrelépés. És ha a kormány továbbra is mindent megtesz annak érdekében, hogy ne a történelmi, gazdasági és kulturális hagyományokon alapuló régiók jöjjenek létre – csak azért, hogy a magyar közösségeket tovább gyengítse.

Az írás a Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport honlapján jelent meg: www.mensura.ro