Diplomataélet: itthonról haza

– Végzettségét tekintve közgazdász. Hogyan került kapcsolatba a diplomáciával, miért választotta ezt a pályát?
– A budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán végeztem – itt képezték ki a diplomatákat –, ez pedig már meghatározta azt az utat, amelyen a későbbiekben haladtam. Foglalkoztattak a nemzetközi kapcsolatok, az országok közötti viszonyok, érdekelt a történelem, sokáig a Kelet és Nyugat közti együttműködést kutattam, és ez az érdeklődési kör adta a diplomáciai pálya iránti vonzalmat. Merem állítani, ez érdekes pálya, persze a gyakorlat teszi az embert jó diplomatává. Egyébként hosszú diplomáciai pályafutáson keresztül vezetett az utam Csíkszeredába. Érdekes módon nekem mindig Románia jutott, korábban két különböző időszakban teljesítettem szolgálatot Bukarestben: 1987 és 1992 között, valamint 1996 és 2001 között.
– Románia két különböző „arcát” ismerhette meg, hiszen dolgozott itt a rendszerváltás előtt és után is. Mennyire volt nehéz dolga egy magyarországi diplomatának a rendszerváltás előtti Romániában?
– Akkor sokkal nehezebb volt. 1987-ben egy teljes mértékben idegen környezetben találtam magam, igen szűkös lehetőségekkel. A nyolcvanas évek második felében nem volt felhőtlen a magyar–román viszony, de a 90-es évektől gyökeresen átalakult a helyzet. Ekkor már hihetetlen kapcsolatépítés indult a két ország között, rendkívüli módon megnyíltak a távlatok, más értékrendek jelentek meg, az élet minden területén jelentős változások történtek. Persze az ember bizakodó volt, hogy nagyon hamar jó kapcsolatok alakulnak ki a magyar–román viszonyban is. Sokan mondták a rendszerváltás előtt, hogy egy diplomatának sokkal könnyebb az élete. Egy diplomatának biztosan könnyebb egy adott országban, de amikor Bukarestben nem volt víz, fűtés vagy villany, akkor ez mindenkit egyformán érintett a városban, nem volt különbség. Nyilván másként élte meg az ember a változás utáni éveket. 1996-tól már kiforrott, perspektíváiban is jól átlátható viszonyrendszer volt a két ország között, illetve az országon belüli magyar–román kapcsolatokban is. Hihetetlen gyorsan javultak az életfeltételek, mindjárt „könnyebb” volt a hazától távol élni. Jó volt személyesen is végigkísérni az átalakulás, a fejlődés folyamatát: egyrészt azt a változást, ami 1990– 1991-ben végbement, illetve a jelenlegi állapotokat, amikor az Európai Unió felé halad Románia. Ez új fejezet, és ezt újra személyesen tapasztalhatom meg.
– Az 1989-es forradalmat Bukarestben élte meg...
– Érdekes folyamat volt, az akkori időkben a magyar diplomatáknak már volt részük negatívumokban, a kolozsvári konzulátust akkor zárták be, különböző provokációk történtek, más értelemben voltak tartalmasak akkor a mindennapok. Érezni lehetett a feszültséget, a robbanásszerű elégedetlenséget – és egyszer csak működésbe lendült minden. Pótolhatatlan, katartikus élmény volt megélni az eseményeket, hallani a fegyverropogást – igaz, a családban volt, aki azt mondta, hogy ezt inkább kihagyta volna. Nagy dolog, ha egy ember életében megadatik, hogy egy forradalom kellős közepébe kerüljön. Jó érzés volt látni az emberek – egy egész nép – örömét, boldogságát, amikor a hadsereg melléjük állt, és győzött a forradalom. Felemelő érzés volt az is, hogy a forradalom napjaiban a románság és a magyarság vállvetve küzdött. A baj az, hogy ezután a politika valahol elronthatta a dolgot, különben nem történtek volna meg a marosvásárhelyi tragikus események.
– Bukaresti tartózkodása alatt, majd a Határon Túli Magyarok Hivatalánál betöltött tisztségei révén majdnem folyamatosan kapcsolatban volt a romániai, erdélyi magyarokkal. Főkonzuli kinevezését követően többször is úgy fogalmazott, hogy „hazatér” Csíkszeredába. Honnan ez a szoros érzelmi kötődés?
– 1987-ben, az akkori nélkülözéses világban, a sokkal jobb körülmények közül önként Romániába jönni – ezt az ember csak úgy tudja elfogadtatni saját magával és családjával, ha egyféle küldetéstudatot érez, és elhiszi, hogy rá itt szükség van. Akkor különösen érződött, hogy a romániai magyarságnak szüksége van ránk. Később érzelmileg is visszavonzottak az emberek, a táj. Jó érzéssel tértem vissza, hiszen nagyon sok barátot szerez egy ember tíz év alatt. Természetesen jól esett az a szeretet is, amivel fogadtak. Felejthetetlen élmény volt számomra a csíkszeredai külképviseleten a magyar zászló felvonása, és külön örülök, hogy ez nekem adatott meg. Egyébként egészen más miszszióvezetőnek lenni egy olyan helyen, ahol régóta várják a külképviselet megnyitását: érdekes kihívás, mert nem létezőből újat kell alkotni. Az új pedig nemcsak abból áll, hogy találjunk egy épületet, és azt tatarozzuk. Új feladatot jelent a kapcsolatrendszer kialakítása oly mértékben, hogy az elősegítse az adott régióban a két ország közötti kapcsolatot. Nemcsak vízumot kell osztani, hanem – ha lehetőség van – kulturális, gazdasági kapcsolatokat kell fejleszteni, rendezvényeket, konferenciákat támogatni. Hargita megyét már többnyire bejártam, év végéig szeretném végigjárni a főkonzulátushoz tartozó többi megyét is (Kovászna, Maros, Neamþ, Suceava, Botoºani, Bákó). Jóleső meghívásokat kaptam már több polgármestertől, és amennyiben az idő engedi, eleget próbálok tenni ezeknek. Fontos, hogy a moldvai megyék is érezzék: itt vagyunk, és tudunk közösen dolgozni.
– Közel fél éve létezik a csíkszeredai magyar főkonzulátus. Bebizonyosodott a létjogosultsága?
– Százas nagyságrendű a napi ügyfélforgalom, most elsősorban a munkavállalási vízum iránt nagy az érdeklődés, de egyre többen igénylik a nemzeti vízumot is. Más kérdés, hogy mi történik, ha Románia is EU-tag lesz. Nem kell majd vízum. A konzulátusoknak eddig sem kizárólag a vízumosztásra korlátozódott a szerepe. Ha csak a nyugat-európai országok viszonyát nézzük, láthatjuk: ugyanúgy megmaradt a konzuli hálózat, mint a csatlakozás előtt. Csak egy példát említsek: ha a magyar állampolgár ideutazik, az érdekvédelmét továbbra is biztosítani kell. Ugyanakkor sokkal több lehetőség lesz a kétoldalú kapcsolatépítésre, felértékelődik a konzulátus szerepe az adott régióban, továbbra is hasznos, értékes munkát tud végezni. Elfogulatlanul mondhatom tehát, hogy van jövője egy konzulátusnak – bárhol legyen – az uniós csatlakozás után is.
– Ismerve a korábbi és a jelenlegi állapotokat, hogyan látja az erdélyi magyarság jövőjét?
– Az erdélyi magyarság sorsa, és ezáltal a jövője is, folyamatosan változik. Nyilván van ebben egyfajta mindenkori alkalmazkodás az új helyzethez – persze nemcsak az országon belüli új helyzetre kell gondolni. Ha a magyarság felismeri a lehetőségeket, és él ezekkel, akkor önmaga is sokat tehet sorsa alakulásáért. Ma már komoly megtartóerőt jelent az anyanyelven való tanulás, és ha az itteni magyarság gazdaságilag is előre tud lépni, vállalkozni tud, biztosított a megélhetése, akkor itthon marad, hiszen nincs, amiért elmenjen.
– Ön talán bárkinél jobban szembesül az elvándorlási kényszerrel. Van ok aggodalomra?
– Én emberileg minden egyes család elvándorlását aggasztónak találom. Elszakadni a szülőföldtől, feladni a gyökereket, ha csak ideiglenesen is – fájdalmas ez az érzelmi szakítás. Magam is tudom, bármilyen szeretet is vesz itthon körül, mindig örömmel megyek haza. Sokakat késztet elvándorlásra a munkahely hiánya. A statisztika is azt mutatja, hogy Hargita és Kovászna megyében igen magas a munkanélküliség aránya. Úgy tűnik, Székelyföld még nem tudott idevonzani akkora befektetői tőkét, ami „kiváltaná” a régi, rossz iparszerkezetet. Ha önként nem jön a tőke, meg kell próbálni központi eszközöket is igénybe venni. Jelenleg komoly infrastrukturális fejlesztést tapasztalok, gondolok itt az útrehabilitációra, a gázvezetésre. Ismét jókor érkeztem, személyesen tanulmányozhatom a változásokat.
– Hivatástudatot emlegetett, úgy fogalmazott korábban, hogy itthonról megy haza. Mindezt hogyan éli meg egy diplomata családja?
– Az otthon ott van, ahol a család van. Mivel a lányom elsőéves egyetemista, ő most Magyarországon maradt, így személyesen is megélhetem azt, amikor a család egy tagja másik országban él. Hozzá lehet szokni a gondolathoz, de megszokni nem lehet.

Szabó Béla
1955. február 11-én született Debrecenben. A budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen szerzett közgazdász oklevelet. A 80-as évektől a Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának munkatársa. 1987 és 1992, valamint 1996 és 2001 között Magyarország bukaresti külképviseletén dolgozott, 2002-től a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökhelyettese, 2005-ben pedig megbízott elnöke volt. 2005 decemberében nevezték ki Csíkszeredába főkonzulnak.