Csoda az Egyesülésben

Degeszre tömött világoskék nejlonszatyrát a földre ejtette bámulatában (a hivatalból hazafele mindig bevásárol), talán még lélegezni is elfelejtett, annyira valószínűtlennek tűnt az egész. Háttérben a szelet ígérőn vöröslő júliusi égalja, aztán a kékre és pirosra csíkozott tömbházak, legelöl Szabóék málló vakolatú négyemeletese, majd a valamiféle kaján nyugalommal alászálló konyhaszekrény, a néhány éve ültetett nyeszlett, levéltelen fasor a járdaszélen és végül ő, Etelka, a szatyrok, és a kiborult spenótlevelek, melyeket finoman felkap, és elejt a néha megmozduló fuvallat.
A kredenc gúvadt szemű, tátott szájú papírsárkányra hasonlított röptében kinyílt eccájgosfiókjaival és széttárt ajtóival, de mégsem tűnt ijesztőnek, talán Szabóné fényesre sikált, a zuhanórepülés ellenére is mozdulatlan piros babos edényei mentették meg attól, hogy ördögi tulajdonságokkal ruházza fel az Egyesülés negyed lakóközössége. Így viszont a visszaemlékezésekre alapozva azt kell mondanunk, a szürkésfehér szekrény isteni nyugalmat sugárzón ért földet: fiókjait behúzva, ajtóit bezárva landolt a nyolc hónapos gyermekét karján tartó kövér Mariana mellett a betonon. Etelka, bár református volt, sűrű egymásutánban vetette a keresztet, majd úgy döntött, többé nem is néz oda, inkább összeszedegeti a spenótot, és hazarohan főzni, egyrészt, mert mindjárt este van, másrészt mert lehet, hogy jön a világvége. E hirtelen hozott döntése miatt sajnos meg kell válnunk tőle, pedig nagyon szerettük volna, hogy egy Kiss Etelka kaliberű nő legyen történetünk főhőse, dehát spenótot főzni nagyon unalmas, különösen akkor, ha röpködő konyhaszekrények tűnnek fel a júliusi láthatáron.
Szabóné eskü alatt állítja, hogy a kredencet nem Szabó dobta ki az erkélyről, hisz otthon sem volt akkortájt. Szabóné ugyan nem látta, mert ledőlt egy kicsit ebéd után, de egész biztos, hogy a bútordarab magától emelkedett fel, és surrant ki észrevétlen, mivel magyarázhatnánk egyébként, hogy nem esett semmi baja a repüléstől? Ráadásul a helyén a konyhában most moha nő, vastag mohaszőnyeg, rajta két mókus játszik, nagyon kedves mókusok. A kövér Mariana – most is rázza a hideg, ha visszagondol – hirtelen melegséget érzett a konyhaszekrény közeledtével, csöppet sem ijedt meg, inkább holmi álmatag nyugalom lett úrrá rajta, mintha a karján ülő gyermekkel kisuhant volna a csillagok közé, és egyesült volna a galaxissal. Akár évszázadot ölelt volna át ez az érzés, pedighát biztos, hogy valójában másodpercnyi volt csupán. Azóta csak fogy, egyre fogy, óránként olvadnak róla a centiméterek.
A csinosodó Mariana, a játékos mókusok és a buja moha Szabóné konyhájában – a konyhát naponta látogatók hada szállja meg –, valamint a roggyant kazánház előtti betonon túlvilági nyugalmat árasztó kredenc látványa egyértelműen meggyőzte az Egyesülés lakótelep közösségét, hogy minden kétséget kizáróan csoda történt. A szekrényt tehát – bár elzárja a forgalmat – meg sem mozdították helyéről, s arra sem volt mersze senkinek, hogy kipakolja belőle Szabóné stafírungját. Szabóné, mint kárvallott, úgy döntött tehát, hogy szimbolikus beléptidíj ellenében engedi be konyhájába a érdeklődőket, dehát mikor is lenne alkalmuk a kölkeknek mókusokkal játszani, mohát tapintani itt az Egyesülésben, na ugye, kis semmiség az az összeg. A szekrény környékét ikonok, szentképek és gyertyák garmadája borította el, és persze imát mormoló hívők, felekezetre való tekintet nélkül.
A csoda, mint a csodák általában, három napig tartott, az állat-egészségügyi szolgálat vetett véget neki egy hűvös hajnalon: a lakótelep néhány magánházánál tartott, influenzagyanús tyúkok ugyanis a kredenctetőn kerestek menedéket talán mintegy kollektív tiltakozásféleképpen a szárnyasbegyűjtés ellen. A védőruhába burkolt alkalmazottak egyike sem vállalta, hogy megközelíti, ezért a csoportvezető egymaga gyújtotta fel Szabóék konyhaszekrényét – a madarak állítólag mozdulatlanul merültek el a lángokban, s a tűz után nem maradt hamu. Szabóné konyhájában még aznap reggel kiszáradt a moha. A korán kelők két ugrabugra, cseverésző mókust láttak beleolvadni a láthatárt uraló hatalmas, narancsszín napkorongba.