Cseh Tamás titkos hadserege

Ez a fotó ugyan kissé megsárgult, gyűrődött lett, de őrzöm. Mindennek ma már nincs különösebb jelentősége, ő meg biztos rég elfelejtette, de muszáj jelezni valahogyan: abból a képkeretből azóta sem tudtam kilépni, az idén hatvanöt éves Cseh Tamás továbbra is ott áll számomra, ahol állt egykoron, miközben sok minden változott körülöttem és bennem. Nem érdekes, miért, hogyan, nem erről szól ez a történet.
A történet arról szól, hogy „Három hete derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a tüdőmben, és holnap elkezdődik egy kemoterápiás kezelés” – így indul ugyanis Bérczes László úgynevezett beszélgetőkönyve. Interjúalany: Cseh Tamás. Dátum: 2006. augusztus 27. Érdemes elmélázni egy kicsit ezen a műfajmegjelölésen, hogy „beszélgetőkönyv”. Ismerjük a nagy művészéletrajzokat és életútinterjúkat. A nagy pályaképeket. Mindig valami homályba vesző dátummal kezdődnek, a kezdő inasévektől a kiteljesedésen keresztül ívelnek a jelen elismeréstől övezett, kitüntetésekkel elhalmozott pillanatáig, bizonyítandó, hogy aki sztár, az sztár, de megdolgozott érte, így lett „híres ember”, ilyen rögös útvonalon jutott el oda, ahol most éppen van. Két lépés távolságból szemlélve vagy épp a rajongás hangján, de ilyenek ezek a pályaképek, és ez többé-kevésbé rendjén is van így. Cseh Tamás – azaz Bérczes László, azaz ki tudja, mert a könyv szoros együttműködés, együtt-dolgozás eredménye – nem innen kezdi, hanem onnan, hogy ő most éppen rákos, és lehetséges, hogy hamarosan meg fog halni. Nem szívderítő felütés, de kegyetlenül őszinte, és valóban megadja az alaphangot. Ehhez természetesen kell egy olyan partner, mint Bérczes László, aki nemcsak beszélgetőtárs, de útitárs és munkatárs is a Bárka Színháznál. Aki majdnem mindent tud a kortárs magyar kultúrának arról a jelenségértékű figurájáról, akit Cseh Tamásnak hívnak. Bérczes nem kérdez, hanem beszélget barátjával – töpreng, faggatózik, hozzáfűz, vívódik vele együtt, és néha átveszi a másik szerepét, átkerül az asztal túlsó oldalára (ilyenkor zavarba is jön némiképp): „Te hogy állsz a hittel, testvér?”, kérdez vissza az „alany”, miután katolicizmusról, gyónásról és a megtérés személyes élményéről beszél, a maga anekdotikus, szeszélyes-szertelen stílusában.
A személyesség szinte kötelező ebben a könyvvé alakuló beszélgetésfolyamban: Cseh Tamás privát „szűrőjén” folyik át az elmúlt négy-öt évtized, mindennek csak akkor van jelentősége, ha élménnyé, megélt-átélt-túlélt tapasztalattá nemesül. Így sorjáznak a tordasi gyermekkor, a pesti kamaszodás, a rajztanárkodás évei, albérletek sora, a Bereményi Gézával való sorsdöntő találkozás, a dalírás valószínűtlen, „tudatmódosult” állapota, a nagy és kevésbé nagy szerelmek, művészek, barátok, ivócimborák sokasága, köztük az elmúlt évtizedek olyan ikonikus figurái, mint Erdély Miklós, Baksa Soós János vagy Jancsó Miklós. Alkotótársak, az elmaradhatatlan Bereményi mellett Másik János, Csengey Dénes vagy Márta István. Mindezt el-elkalandozva, az emlékezés műveletét meg-megszakítva és folyton visszatérve oda, ahonnan a beszélgetés indult, és ami Cseh Tamás életében per pillanat a legfontosabb – élet-halál – kérdés: a tüdőrákhoz. Közben rá-rágyújt egy cigarettára, hiába kérleli a felesége, Éva, hiába figyelmezteti szelíden Bérczes, hogy ezt most (többé már) nem szabad. Ahogy telik a könyv „ideje”, fogynak a kezelés napjai – minden fejezet elején fel van tüntetve az aktuális beszéd elkészültének dátuma, és a körülményekre is bőségesen utalnak –, úgy ritkulnak ezek a cigarettás alkalmak, míg el nem érünk a teljes leszokáshoz, mert nem történhet másként, mert élni kell. Az időnként bizonytalankodó elbeszélés és a számadás néha pátoszos hangfekvésbe vált, de ezt sem érezzük bántóan fülsértőnek, és nem csak azért, mert egy súlyosan beteg ember szájából hangzanak el a mondatok. Cseh Tamást ugyanis csak ritkán hagyja el rezignált öniróniája: rákos vicceket mesél, és arra a kérdésre, hogy melyik testrészére a legbüszkébb, ezt válaszolja: „Például a tüdőmre mindig nagyon büszke voltam, gondold csak el, egy hosszútávfutónak, vívónak, lovasnak, énekesnek mire van igazán szüksége? Hát a tüdejére. Nem is hagyott cserben soha.”
Nos, Cseh Tamás nem csak a példa kedvéért nevezi meg a fentebbi kategóriákat, valóban futó, vívó, lovas ember volt világéletében, talán furcsának is tűnhet, hogy a művészi pálya mellett ilyen férfias és militáns elfoglaltságokat talált magának. Egy harcos lelkülete lakozik benne, olyan harcosé azonban, aki nem abszolutizálja saját világképéből eredő elfogultságait: „elkötelezetten jobboldali”, „erősen hazaszerető” emberként végtelen odaadással és szeretettel beszél másfajta nézeteket kultiváló (fele)barátairól. Egy szerteágazó, sokféle érdeklődésű és mindenekelőtt játékos kedvű embert ismerhetünk meg a könyv lapjairól. A dalírás, a „hírvivői” meggyőződéssel és a „hátat a falnak és megdögleni” Lee van Cleef-es elszántságával művelt éneklés mellett ott az Indián, a bakonyi rézbőrűsködés több évtizede űzött mániája; az imaginárius Neszambriai Királyság megalapítása, amelyet csak Bereményi „köztársaságpárti” rohama tör meg; vagy saját titkos hadserege, amelynek tábornokait, tisztjeit ő maga válogatja. Helyesen jegyzi meg Bérczes: „Túlzás, persze szereted a túlzásokat, a hatásos gesztusokat. A könyv is az árnyalatlan, látványos szélsőségek felé tuszkol bennünket: Cseh Tamás, »a magányos ember«, Cseh Tamás, a magányból kiszakadó, »sugárzó, társasági ember«... Ezeket a portrékat festjük, és hangsúlytalan az a mindennapos tény, amivel naponta találkozom: mindig rendezettségbe, egy rendben lévő családba érkezem...”
Ilyen ellentmondásos portrét rajzolgatnak ők ketten, türelemmel és bizakodással, soha nem feledkezve meg arról, hogy ebben a csehtamásos univerzumban minden az Ismert és Ismeretlen Dal körül forog, amellyel ez az ember beleénekelte magát a mai magyar (nemcsak zene)kultúrába és kortársainak önismeretébe. S aki végigolvassa ezt a rendhagyó és megrázó könyvet, talán azt is kapiskálni kezdi, hogyan lehetséges az, hogy túl a hetvenes és nyolcvanas éveken van olyan, aki ma is szeretne Cseh Tamás titkos hadseregének képzeletbeli, önkéntes katonája lenni – vagy fogadatlan prókátora, vagy valami efféle.

Cseh Tamás. Bérczes László beszélgetőkönyve. Palatinus, 2007