Csak a nagymama szuszog

Az öregasszony lélegzése annyira valószerűtlenül közeli volt, hogy néha kénytelen volt visszafogni a saját lélegzetét, hogy megbizonyosodhasson róla: a nagymama él és szuszog. A sötét is feneketlen volt, hiába meresztette a szemét, semmit sem látott, érzékszervei fokozatos elértéktelenedésével együtt süppedt egyre mélyebbre abba az álom közeli állapotba, amelyben egy idő után már nem tudni, mi szűrődik be a kinti valóságból, és mit tesz hozzá a kibomló álombéli szürreál.

Nem küzdött egyre nehezedő szempilláival, tudta, aludnia kell, másnap hosszú vezetés vár rá, sokkal jobb így, ha nem terheli fölös alkohollal amúgy is megpróbáltatások elé néző szervezetét. Jól van, nyugtatgatta magát, s már az is inkább csak valami hangtalan kuncogást fakasztott benne, hogy egy ágyban alszik egy nyolcvanesztendős nénivel. Előtte hosszasan volt kénytelen elviselni a haverok cikizését, amikor kiderült – mert természetesen kiderült –, hogy nincs más lehetőség: vagy befekszik a nagymama mellé, vagy reggelig bulizik. Csakhogy az autót délig vissza kell szolgáltatnia az apjának, ha azt akarja, hogy máskor is beleülhessen. Az öreg kék Dacia amúgy is szent tehén volt, emlékszik, amikor először jelent meg rajta az első elkerülhetetlen karcolás, apja könnyes szemmel fordult ki a garázsból. Nem beszélve a zsarvakról, akik tuti lefülelnék az alkoholos befolyásoltságú automobilt. Szóval így van jól, ahogy van, okos döntés volt, vigyorgott elégedetten saját, számára is meglepő módon felbukkanó érettségén.

A csöndet lányvisítás törte darabokra. Riadtan pillantott oldalra, vajon felébredt-e a nagymama, de megnyugodva látta, hogy meg se rezzent az éles hangtól. Az első vissantást újabbak követték, ami kizárta annak a lehetőségét, hogy valamelyik pár keresett volna csendes menedéket. Sokkal inkább olyan volt, mint amikor egy jól bemelegített társaság özönli el a kocsmát, s a bentlévők jól teszik, ha alkalmazkodnak hozzájuk. Az egyik hang – azonnal felismerte a gazdáját – azonban gyorsan rendet tett a csivitelésben, mint az ülésvezető, aki záros határidőn belül szeretné levezényelni a fontos döntésekre öszszehívott értekezletet.

Kiment az álom a szeméből, nem tudta, valahogy mégis érezte, mi következik. Olyan beszélgetésbe csöppent, aminek a létezéséről korábban álmodni sem merészelt. Férfiakról szólt, női szemszögből. Nem is: nőstényszemszögből. Merőben különbözött az általa ismert, lányokat kibeszélő férfitraccspartiktól, amelyek vaskossága ugyan esetenként a brancson belüli számára is elviselhetetlen, mégis ott húzódik benne a szemérem, amit az anyában, lánytestvérben megtestesülő vérségi nőrokoni kapcsolat diktál. Nem szerette ezeket a beszélgetéseket, ha lehet, igyekezett kihúzni magát belőle, persze nem mindig sikerrel, mert azért presztízs is van a világon, a lelkiismerettel pedig utólag is meg lehet beszélni a dolgot. Ilyenkor az volt a legrosszabb, amikor azon kapta magát, hogy titkon az előző napon „feltrancsírozott” lányt figyeli, vannak-e látható nyomai annak, amin hosszasan hüledeztek a haverokkal. Ilyenkor elpirult, vezeklésként pedig rövid ideig érdemein felül kezelte a kibeszélt lányt.

Ez viszont nem olyan volt. Vérszomjasságot érzett a szavakban, mélységes lenézést a vaskos kifejezésekben, megsemmisítő fölényt a felidézett esetekben. A félelem fokozatosan lopózott be a takaró alá, előbb csak libabőrös lett, aztán jéghideg a lába, s azon vette észre magát, hogy hangosan vacognak a fogai.

Ekkor került szóba ő. Szeretett volna megszűnni, felszívódni, a nagymama izzadt, öregszagú hátába bújt, kétségbeesetten próbált imádkozni, de nem ment. S hirtelen kristálytisztává vált előtte: csak percei vannak hátra. Odafigyelt, hogy mit mondanak róla. Nem érte meglepetés: kis senki, akinek semmihez sincs bátorsága, egyébként is mindenkinél alacsonyabb. Egyetlen hang vette a pártfogásába – talán anyai ösztöne pillanatnyi túltengésében –, hogy hagyjátok, annyira érzékeny, de nem az a hang, akitől hallani szerette volna.

Aztán csend lett, tikkasztó, vészjósló csend. Te, valaki hallgatózik a másik szobában, hangzott. Megyek, megnézem, válaszolt rá egy másik hang. Az ajtó nyikorogva nyílt ki, a félajtónyi résen beszüremlő fény épp az arcára esett. Ott feküdt kiszolgáltatva, öklömnyire nyílott szemmel. A lány szeme hosszú másodpercekig mélyült a tekintetébe, aztán behúzta maga mögött az ajtót. Senki, csak a nagymama szuszog odabenn, mondta.