Bosszúszimfónia, harmadik tétel

Az időnként a kifáradás jegyeit mutató európai művészfilm és a tucattermelő Hollywood esztétikájával elégedetlen cinefilek körében szinte közhelynek számít, hogy a mozgóképi megújulás szelei Japán, Hongkong és Dél-Korea irányából fújnak. Vigyázó tekintetünket vessük hát most az újhullámos koreai mozi – Kim Ki-duk mellett – nemzetközileg is leg(el)ismertebb alkotója, Park Chan-wook új filmjére.

Szimpátia Park Chan-wook úrral
Park Chan-wookot a 2004-es cannes-i Aranypálmáról méltatlanul lecsúszott filmje, az Oldboy repítette a népszerűség legmagasabb csúcsaira (bár a nagydíjat elnyerte, a Pálmát egy amerikai ripacs propagandafilmje vitte el). Az Oldboy a koreai direktor bosszútrilógiájának második darabja, melynek első „része” a Sympathy for Mr. Vengeance volt. A harmadik, befejezőnek tekinthető film, a Sympathy for Lady Vengeance (A bosszú asszonya) alapszituációja hasonló az Oldboyéhoz. A bűnét nem ismerő – tehát kvázi ártatlan – Oh Dae-su elrablásával és tizenöt évnyi törvénytelen elzárásával némiképp párhuzamba állítható a gyerekgyilkossággal vádolt (azt bevalló, de el nem követő, tehát szintén – a főbűnben – ártatlan) csinos lány, Geum-ja tizenhárom éves börtönfogsága és azt követő bosszúhadjárata. Eddig tehát ismerős a képlet. Az is stimmel, hogy a börtönből kikerülve a nő egyetlen vágya, hogy bosszút álljon azon a férfin (egykori tanárán), aki „bűnössé tette”, aki miatt börtönbe került. Geum-ja azonban pontosan tudja, miért szenvedett éveken keresztül, bosszújának határozott célpontja van. Az illető kisfiút ugyanis éppen a férfi, Baek tette el láb alól, és azzal zsarolva kényszerítette rá a lányra a beismerő vallomást, hogy különben megöli Geum-ja szerelemgyerekét, akinek gyaníthatóan épp ő az apja. A börtönben a lány megbánást, megtérést színlel, angyali jószívűsége mögött azonban feltartóztathatatlan bosszúvágy lappang, helyenként az önjelölt igazságosztó szerepét vállalja fel (mosolyogva teszi el láb alól legutálatosabb cellatársnőjét), és tizenhárom évnyi „kapcsolatépítését” terve szolgálatába állítja. A börtöntársakat – későbbi segítőtársait – rövid, lényegre törő expozíciókban ismerjük meg, s ez már eleve várakozásteljes légkört teremt.
A koreai rendező stílusa képi megoldások tekintetében (is) lenyűgöző. A filmtechnikát egy olyan vizuális világ megteremtésére használja, amely rendkívül hatásosan ellenpontozza a téma brutalitását. A helyenként majdhogynem Wong Kar-wai képvilágára emlékeztető esztétizáló-stilizáló díszletezés és a rendhagyó beállítások, kompozíciók (jelenetek egymásba „úsztatása”, szokatlan képmélység stb.) egy artba hajló melodrámát sejtetnek. A film színvilága pedig úgy fejezi ki a történet hangulatát és a drámai alapszituációt, hogy közben – kifinomultsága, „túlszépítettsége” miatt – el is távolít tőle. A börtönből kikerülve Geum-ja vörösre festi a szemhéját, és a bosszúhoz feketébe öltözik – hogy a végén lemossa a szemfestéket, és megegye a film elején durván elutasított, megtisztulást jelző, fehér színű eledelt, a tofut. A jelzésszerű történetépítkezés, mint a formai stilizáció tartalmi megfelelője, a film lényegi jellemzője (a nem lineáris időszerkezettel együtt). Amikor Geum-ja elindul megkeresni kislányát, akit egy ausztrál házaspár fogadott örökbe, a kislányt látjuk, amint felnéz az égre: a felhők a „You Have No Mother” (Nincs anyukád) mondatalakzatot rajzolják ki. Egyszer csak eltűnik a „No” szócska: ekkor jelenik meg a színen az anyja. A zene pedig barokkos/barokk: a végefőcímlistán – többek közt – Vivaldi nevét olvashatjuk, és ez már önmagában is elég lenne melankóliához és fenségességhez egyaránt.

Angyalokról és egyéb démonokról
A jelzésszerűség nemcsak a jelenetezésben nyilvánul meg. Ha, mondjuk, a japán Takashi Miike rendezte volna a végső boszszú jelenetét, a mészárlásnak bizonyára nem ily visszafogott prezentációját láthatnánk. A tartalom viszont maga az iszonyat; a probléma itt bomlik ki igazán. Ez az a pont, ahol a Lady Vengeance világosan elkülöníthető az Oldboy világától: utóbbi a görög tragédiák végzetszerűségét idézi, az előbbi pedig egyfajta pszeudo-dosztojevszkiji kérdésfeltevést. Mindkettő sorstragédia, persze. Geum-ja azonban – miközben tudatosan teljesíti be végzetét – sosem kerül abba a szinte vegetatív állatemberi állapotba, mint Oh Dae-su, mivel morális lényként reflektál a kiúttalan és visszavonhatatlan alaphelyzetre. „Ha bűnt követsz el, meg kell bűnhődnöd érte... Nagy bűnökért nagy bűnhődés, kis bűnökért kis bűnhődés” – mondja lányának. Ki a bűnös? Ki a nagyobb bűnös, és mit jelent a bűnhődése? Meddig lehet elmenni a kollektív önbíráskodásban, és mennyiben igazolja embertelen cselekedeteinket azok erkölcsi értelemben vett igazságtartalma? Nem a törvény, hanem önmagunk felé. Ezeket a kérdéseket veti fel az a váratlan – és egészen émelyítő – fordulat (a film dramaturgiai csúcspontja), amely a – mint kiderül – gyerek-sorozatgyilkos férfi leleplezését követi. Az angyal-motívum nyugtalanító ambivalenciája is ezt tükrözi. A gyönyörű Geum-ja igazi angyalként viselkedik, hogy kiderüljön róla, végig a legkegyetlenebb leszámolást tervezi. Aztán igazságosztó „fekete angyalként” jelenik meg, aki maga sem ártatlan – és egyre bűnösebbé válik –, ám egy még nagyobb bűnöst készül megbüntetni – olyan emberek közreműködésével, akiket mérhetetlen fájdalmuk és igazságérzetük tesz szövetségesévé. A kegyetlen (és törvénytelen) bosszút követő „zsúron” idéződik meg az a hiedelem, miszerint a beszélgetés szünetében, a hirtelen beálló csendben megjelenik egy angyal – és ez, kiváló vizuális megoldásokkal megtámogatva, szinte éterivé teszi a pillanatot. A hóhullásban viszont valóban megjelenik egy „angyal”: Geum-ja fehér hálóinges, mezítlábas kislánya, mindannak ellenpólusa, ami az anyját terheli. Megváltás viszont nem lehetséges, a bűnhődés ehhez nem elég – sugallja Park Chan-wook, hiába habzsolja be eszelősen Geum-ja a megtisztulás hófehér eledelét. A trilógia itt ér véget: nem azért, mert elkészült a harmadik darabja, hanem mert innen már nincs hová továbblépni.
És akkor szusszanjunk fel egy pillanatra. Tudjuk, ilyenkor mi történik.

A bosszú asszonya (Sympathy for Lady Vengeance/Chin-jeol-han Geum-ja-ssi), színes, dél-koreai, 2005, 112 perc. Rendező: Park Chan-wook. Operatőr: Chung Chung-hoon. Vágó: Kim Sang-bum, Kim Jae-bum. Zene: Choi Seung-hyun, Lee Ji-soo, Na Seok-joo. Szereplők: Lee Yeong-ae, Choi Min-sik, Kim Shi-hu, Nam II-woo, Kim Byeong-ok.