Bogdán Zsolt világirodalmi rejtvénye

Kérdem, követi-e a kortárs drámairodalom alakulását, mozgásait, vagy inkább csak a színpadon találkozik drámákkal. „Drámákat rég nem olvastam a munkámon kívül – mondja –, talán azóta, amióta nem tanítok már a színművészeti főiskolán. De a színház repertoárja elég változatos: kortárs és klasszikus darabokat egyaránt játszunk, így évente négy-öt darabbal is elég mélyrehatóan »találkozom«, és nem érzem, hogy hiányozna a drámairodalom az életemből” – mondja. Meséli, hogy főiskolás korában keresztül-kasul átolvasta a drámairodalmat, és a főiskola elvégzése után is gyakran olvasott drámákat, de mostanában kevés igazán jó kortárs darabbal találkozott. Ha színjátszó csoporttal dolgozik, beleássa magát a drámairodalomba, de gyakori, hogy két-három érdektelen jelenet után feladja. Régebben előszeretettel olvasott forgatókönyveket is, például Bergmant. Talán természetesnek tekinthető, hogy egy színésznek több alkalma van a drámai szövegekkel való találkozásra, de azért a versekkel, prózával is szoros a kapcsolata. „Gyakran találomra nyitok ki egy-egy kötetet, elolvasok pár verset, aztán hagyom, hogy belém olvadjanak a szavak. Így olvastam újra nemrég József Attila pár versét, a nyáron pedig Arany János kevésbé ismert költeményeit és levelezését – ez a kötet valóságos felüdülést jelentett számomra” – mondja a színész, aki egyébként szívesen lapozgatja Kovács András Ferenc, Ferenczes István versesköteteit is. És bár jobban szeret könyvből olvasni, mint képernyőről, időnként szövegeket böngész a világhálón: Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, Hatházi András, Gáspárik Attila bejegyzéseit, írásait. Legutóbbi olvasmányélménye, a nemrég megjelent Richard Wurmbrand-írás, a Mélységekben is járatta őket nagy hatással volt rá: az evangélikus lelkész szenvedéstörténete az 50-es, 60-as évek kommunista börtönterrorjáról szól, ugyanakkor célt tévesztett életekről, hitről, agymosásról és gyengeségről. „Egyik kedvenc könyvem címét nem árulom el, sőt a szerzőjét sem, hadd maradjon a játék része: ki kell találni, melyik könyvről van szó. Megpróbálom fejből idézni az első sorokat: »Mélységes mély a múltnak kútja, vagy ne mondjuk inkább feneketlennek, még akkor is és talán éppen akkor, amikor az ember az a rejtélyes lény, akinek múltjáról kérdés és szó esik; ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti gyönyörűséges és természetes nyomorúságos létének tartálya, s érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és omegája, s minden szavunkat hévvel és kíváncsisággal, s minden kérdésünket félelemmel telíti« – így kezdődik a világirodalom egyik legnagyszerűbb alkotása...”