Björk: Biophilia – Türelemjáték új hangszereken

Björk Guđmundsdóttir (Reykjavík, 1965. november 21.) már 5 évesen a zeneiskola padjait koptatta, s tanárai biztatására már 12 éves korában megjelent első szólólemeze, a Björk, ami hazájában platinalemez lett. A lemezeladásokból származó pénzen zongorát vett magának, és saját zenéket kezdett komponálni. A 80-as évek legelején már egyszerre állt a Spit and Snot punkbanda és az Exodus nevű fúziós dzsesszt játszó együttesben, később pedig a Tappi Tíkarrass, majd a The Sugarcubes együttessel több (odahaza kisebb-nagyobb sikereket elért) lemezt is készített. 1992-ben Björk Londonba költözött az akkor virágzásnak indult elektronikus zenei szcéna „hívására”, itt találkozott a Massive Attack körül is szorgoskodó Nellee Hooper producerrel, akivel elkészítette Debut című nagylemezét.

A lemez meglepő sikereket ért el Angliában és az Egyesült Államokban is, a New Musical Express zenei magazin például az év lemezének választotta a korongot, míg a Brit Awards-díjátadón a legjobb nemzetközi női előadó kategóriában nyert. Egy évvel később már megjelent a rendkívül eklektikus Post, később pedig a zseniális Homogenic című harmadik lemeze, melyen a művésznő kísérleti elektronikus zenei alapokat házasított klasszikus vonósnégyeshangzással. 1999-ben Björk megírta a Táncos a sötétben című Lars von Trier film teljes zenéjét (Selmasongs), majd elvállalta a főszerepet is.

A kísérletezés itt nem állt le: a 2001-ben megjelentetett Vespertine lemezen hősünk eszkimó kórussal és nagyzenekari kísérettel ötvözi a minimalista, kortárs elektronikus (experimentális hangmanipulációs) megszólalást. A Medúlla (2004) ennél is „nehezebb” lemez: a hangszeres (vagy gépekkel előállított) zene minimálisra csökkent, több teret adva a vokálnak és a kórusnak. 2007-ben a Volta a hagyományosabb dalstruktúrák, a popzene felé kanyarodik vissza. A lemez érdekessége az a két duett, amelyeket Björk Antony Hegartyvel (Antony and the Johnsons) énekel: az epikus The Dull Flame of Desire és az intim, folkos hangszerelésű ballada, a My Juvenile.

A keményebb Declare Independence techno-punk-indusztriál zenei alapja Mark Belltől származik. A dal a Feröer-szigeteknek és Grönlandnak szánt konkrét üzenet, amely saját személyiségünk és függetlenségünk kialakítására és megőrzésére hív fel. A dal politikai botrányokat is kavart, mert Björk Baszkföldnek, Koszovónak és Tibetnek ajánlotta koncertjein (Kínából például emiatt örökre kitiltották a művészt).

Az elmúlt év őszén megjelent lemezét, a Biophiliát eredetileg egy természeti jelenségekről és zenei fogalmakról szóló iPad app gyűjteménynek szánta, kiadója állítólag csak az utolsó pillanatban beszélte rá, hogy fizikailag is megjelentesse, így aztán simán el lehetett könyvelni, hogy ez sem lesz kontyalávaló. Ezúttal (is) izgalmas hangszereket hallhatunk: Björk egy izlandi orgonakészítő-mestertől, Björgvin Tómassontól rendelt egy számítógépen át megszólaltatható, MIDI vezérlésű kis orgonát, illetve egy százéves régi cselesztából kialakított hibrid instrumentumot, melyet úgy építettek át, hogy az indonéziai tradicionális gamelán hangzást is magában foglalja.

A Biophilia nyilván furán szól, nehezen enged közel magához, de ezt Björktől  azelőtt is megszokhattuk. Ettól függetlenül, többszöri meghallgatás után ez mindenképpen egy jó lemez. Vannak kiváló refrének (Cosmogony, Crystalline), meghatóan egyszerű szerelmes dalok (Virus) és kellőképp felzaklató pillanatok (Thunderbolt).

A megalomán izlandi énekesnőnek sikerül elérnie, hogy hol drámai hatással, hol visszafogott suttogással, hol az ártatlan kislányos attitűddel feloldja a furcsa hangszerek teremtette hangulatot. Őszinte, sötét tónusú, „törékeny” dalok sorjáznak a Biophilián, melyek – ha nem is érnek fel az első négy lemez kiváló dalaival – mindenképpen leköthetik a figyelmünket, ha kellő türelemmel, (Björk esetében kötelező) nyitottsággal közelítünk hozzájuk.

Björk: Biophilia – One Little Indian/Universal (2011). Értékelés az 1–10-es skálán: 8