Beszélgetés Koltai Róbert budapesti színész-rendezővel

2013. október 21., 17:35

A színpadon jóval fiatalabb vagyok a koromnál”

Húsz éve mutatták be a Sose halunk meg! című filmjét, de azt lehet mondani, hogy azóta is töretlen a sikere. Olvastam valahol egy-két éve, hogy a telefonján a csengőhang a film Dés László által szerzett Nagy utazás című dala, Önnek is meghatározó ez az alkotás. A szakma azonban nem díjazta: azon kívül, hogy 1994-ben ez a film képviselhette Magyarországot az Oscar-gálán, egyetlen hivatalos díjat sem kapott. Miért nézi le a szakma a vígjátékokat, és hol a helye a műfajnak?

Mindig azt hangsúlyozom, hogy vígjáték alatt azt a fajta komédiát értem, amiben mindenféle van, megy a történet, a mese. Van a színtiszta, felhőtlen vígjáték, annak is megvan a helye. Imádták az emberek A miniszter félrelép című filmemet, ami ilyen: bohózat, nevettetés, szerintem magas színvonalon, jobbnál jobb színészekkel, mint például Kállai Ferenc. A legkedvesebb filmjeim a sajátjaim közül azonban azok, amelyekben egyszerre van jelen a nevettetés és a dráma. Ilyen a Sose halunk meg! is: nemcsak a nevető izmokara utazik, hanem az agyat is igénybe kell venni egy kicsit és főleg a lelket. Ez volt a tervem, vagy nagy szóval az ars poeticám. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy ültem a szobámban, és pontosan megterveztem, hogy ez a rész a filmben legyen szívfacsaró, az meg nevettessen, hanem egyáltalán én így látom az életet, nekem így egész: egyszerre látni a színét meg a fonákját.

Látom, hogy nagyon fáradt. Viszont amikor felment a pódiumra a Filmtettfeszt kolozsvári közönségtalálkozóján, egyáltalán nem látszott a fáradtság, színészként volt jelen, nemcsak egy beszélgetés volt. A végén a Sose halunk meg!-ből készült musical egyik dalát is elénekelte kíséret nélkül, valami történt a teremben. Korábban azt is nyilatkozta, annak ellenére, hogy a filmek hozták meg önnek a nagy sikert és ismertséget, mégis a színház a legfontosabb. Mi történik a színpadon? És mi a forgatási helyszíneken?

A színház számomra a hazám. Az igazi hazám és a családom mellett a legfontosabb az életemben. Bármilyen rossz állapotban vagyok, fáradt, ingerült vagy elgyötört, bemegyek a színpadra, és ott megszűnik nekem minden, jóval fiatalabb leszek a koromnál, amikor játszhatok. A film egy nagyon nagy lehetőség volt, már nem fiatal korban. Én nem úgy voltam, mint például Kern András barátom, aki már tizenéves korában filmrendező akart lenni. Kiváló színész lett, de végül rendezett filmet is, együtt is rendeztünk. Nekem ezzel szemben a színház a mindenem, de hatalmas lehetőséget kaptam azzal, hogy saját történeteket mesélhettem el a filmvásznon, természetesen erős írói segédlettel, hogy aztán még én is hozzátegyek íróilag és poénok, gegek szintjén. És természetesen rendezőként is gondolatokban, meglátásokban, tudniillik én a közönségtől jövök. A színházi közönséggel való érzékeny kapcsolatomat és ennek tapasztalatait nagyon jól tudtam kamatoztatni a filmekben. Tudom, mi az a poén, és tudom, hogy ha például egy adott filmben elhangzik egy nagy poén, akkor három másodpercig nem szabad beszélni, hogy hadd nevessen a közönség, hadd érezze jól magát, és ne legyen az a benyomása, hogy közben lemarad valamiről. A fő dolog a mese. A színházban valakiknek a meséit próbálom átadni a saját színészi erőmmel, a rendezők segítségével, ahogy ők elképzelték, a filmben pedig a saját történeteimet lehet színezni még tovább az író barátok segítségével. Mindig kiváló írókkal dolgozhattam, többek között Nógrádi Gáborral, Vámos Miklóssal, Horváth Péterrel. Sőt volt olyan filmem, ahol Dés László zeneszerző barátomat kértem fel dramaturgnak, mert tudtam, hogy az ő rendszerező agya nagy segítségemre lesz a Világszám! című filmben, amelynek szintén ő volt a zeneszerzője is.

A kincses városi közönségtalálkozón is elmondta, hogy a Sose halunk meg! önéletrajzi ihletésű film, vállfaárus nagybátyja kamasz korában valóban elvitte magával egy néhány napos körútra. Hogyan élte meg forgatás közben, hogy a nagybátyja szerepét alakítja, miközben saját fiatalkori karakterét egy másik színész formálja meg?

Eleve nem az volt becélozva, hogy pont olyan legyek, mint Gyuszi bácsi. Ő egy hatalmas ember volt, legalább egy fejjel magasabb mint én, az elején fel se merült bennem, hogy én játsszam a szerepet, a producer kérése volt. Viszont attól kedve, hogy kiderült, én leszek a főszereplő is a filmbemben, magamra kellett húzni a dolgot, csak azt tartottam szem előtt, hogy én milyen Gyuszi bácsi lennék, vagy vagyok, ebben a rendszerben járt a fejem. Attól pedig már el tudtam vonatkoztatni, hogy a filmbéli Imike tulajdonképpen én vagyok. Aztán, hogy a lelkemnek könnyebb legyen forgatás közben, volt olyan figurája a filmnek, akit a valós életből emeltem be. Az a fogatlan öregember, aki a film elején mondja a lóverseny fogadóablaka előtt, hogy „Mi van, művész úr, ma nem játszik?”, ő tényleg egy lóversenyes öreg, Gyuszi bácsi haverja volt, ő még élt, amikor forgattuk a filmet, a nagybátyám már nem. Sőt ezt a figurát a Patika című filmembe is beletettem, és ott is jó lett. Vagy például mindegy lett volna, hogy hol van a Helyey Laci által csodálatosan megformált elzüllött focista lakása, ahol Gyuszi és Imike megszállnak egy éjszakára, de hogy a lelkemnek könnyebb legyen, abban a zuglói házban forgattunk, ahol Gyuszi bácsi egykor lakott.

Legutóbbi filmjében, a tavaly bemutatott Magic Boysban már olyan világsztárok is szerepelnek, mint Michael Madsen, Vinnie Jones vagy Jamelia Niela Davis.

Igen, ez egy nemzetközi történet volt, a film cselekménye Londonban játszódik, így nem lehetett csak magyar színészekkel dolgozni. Egyébként pedig óriási szerencsénk volt, hogy mindhárman ráértek, nagyon összebarátkoztunk, főleg Michael Madsennel. Vinnie Jones kicsit rigorózusabb, mogorvább.

Az szóba került, hogy mennyire ismerik a magyar filmet?

Annyit mondhatok, hogy a Sose halunk meg!-et Madsen megnézte a forgatási szünetekben és könnyezett rajta.

Magyar filmek esetében olykor szembesülünk azzal, hogy a színpadi játékra nevelt és ahhoz szokott színészek a kamera előtt is eltúlzott gesztusokat tesznek. Ön szerint szüksége lenne Magyarországnak egy kimondottan filmszínészeket nevelő intézményre?

Máshol vannak kimondottan filmes iskolák, talán Magyarországon is hasznos lenne, de ez egy kis ország. Nálunk inkább gyakorlatban tanulják meg a filmszínészetet és a rendezést, nem az iskola a legdöntőbb, bár nagyon fontos a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem. Viszont ez egy szabad pálya és nagyon sokszor nem a diploma miatt jó vagy rossz valaki.

A magyarországi művészeti támogatási rendszer egyáltalán, de a filmes támogatási struktúra is alaposan átalakult az utóbbi években, az Andy Vajna kormánybiztos és a Magyar Nemzeti Filmalap nevével fémjelzett időszakban. Filmrendezőként hogy látja, milyen az új rendszer?

Nem tudtam egészen a közelébe jutni, jósolni pedig nem tudok – jelenleg főként színházi munkáim vannak. Az új rendszerben mostmár elkészült egy film, Szász János A nagy füzet című alkotása, amely fontos nemzetközi díjakat nyert, ha így megy tovább, akkor majd igazolja magát az új felállás. Viszont tudom, hogy nem egyedüli az a fajta filmkészítés, ahogy én is dolgozom, hogy az utolsó pillanatban is kész vagyok változtatni, improvizálni. Amikor annak idején készült A miniszter félrelép, éppen Vajna volt a producerem, és mondtam neki, hogy én szeretek és tudok is rögtönözni, megkérdeztem, nála lehet-e ezt. A válasza az volt, hogy igen, de két hónappal a forgatás előtt. Én tudom, hogy egy kicsit drága mulatság, ha az ember forgatás közben rögtönözget, viszont a Sose halunk meg! nem lett volna ilyen, ha ebben a rendszerben készül, mert azt mondták volna, hogy a forgatókönyv szent. Közben pedig a film sok jó poénját utószinkronban találtam ki, és képen kívül vettük fel. Például amikor Imike a krémest eszi, képen kívül mondom, hogy „Ne csak rágj, nyelj is”, mindig leszakad a röhögéstől a mozi. Persze egyetértek azzal, hogy a forgatókönyvnek erősnek kell lenni, de azzal nem, hogy nem szabad rögtönözni. Nem tudom, Woody Allen filmjeivel mi lett volna így, hiszen köztudott, hogy ő rengeteget rögtönzött.

A színházra visszatérve: egyik legutóbbi önálló estje Móricz Zsigmondról szól, az ő naplójának részleteiből állt össze. Hogyan került képbe Móricz?

Nemrég játszottuk a 73. előadást, eddig egy kis stúdiószínházban ment, most visszük át a Tháliába. Már két éve megy, és kijelenthetem, hogy életem legfontosabb színházi produkciója. Móricz naplója őrjítően jó.

Móricz Kamaszok című befejezetlen regényéből egy filmterve is elkészült már.

Igen, erről is szó volt, de ez most háttérbe szorult, mert élből nem támogatta a Filmalap, bár furcsállom azt, hogy Móriczot felülbírálják. Viszont Móricz egy-egy regényéből csináltunk egy-egy előadást.

És ha már ilyen közel került önhöz az író alakja, arra nem gondolt, hogy róla készítsen egy filmet?

Nem. Viszont ha a Kamaszokból elkészülne a film, abban tulajdonképpen benne van Móricz alakja, és az első feleségéé is, aki öngyilkos lett. Minden regényébe beleírta saját magát és Jankát. Janka volt az ő alapvető ihletője, mint utólag kiderült. Élni nem lehetett vele, de nélküle nem volt már ugyanaz az ember. Szép történet.


Koltai Róbert
Budapesten született 1943. december 16-án. Jászai Mari-díjas színművész, filmrendező, érdemes művész. A budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett 1968-ban, pályáját a kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdte, de számos teátrumban játszott. Elsősorban filmszerepei, illetve filmrendezői munkásságga révén vált híressé széles körben. A Sose halunk meg! című nagysikerű első filmje képviselte Magyarországot 1994-ben a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjért folyó versenyben. Jelenleg szabadúszóként dolgozik, felesége Pogány Judit színművész. Számos elsimerés birtokosa, 2006-ban a Magyar Köztásrasági Érdemrend középkeresztjével jutalmazták.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb