Beszélgetés Hochhauser Ronald nagyváradi ipartörténésszel

– Életrajzi adatai alapján szembetűnő, hogy a pályaválasztástól eltekintve gyakorlatilag a gépészmérnöki mint szakma – vagy hivatás? – nem szerepel. Ezek szerint véletlen lett volna a választás, vagy valami más magyarázatot is találni?

– Tulajdonképpen matek-fizika tanárnak készültem mindig is, bátran mondhatom, hogy leginkább az oktatás vonzott. De amikor érettségiztem, még az előző rendszerben nagyon túlterheltek voltak ezek a szakok, úgy döntöttem hát, hogy gépészmérnökire megyek, mert azzal a végzettséggel végső soron bármikor taníthattam volna matematikát és fizikát, és a kihelyezés is nagyobb településekre történt. Csakhogy mire végeztem, már megszűnt a végzősök kinevezése, sőt szülővárosomban – akárcsak más nagyobb városokban – az addig meglévő ipari létesítményeknek is megkezdődött a „bomlasztása”. Harmadéven az egyetemen felvettem a pedagógiai szakképzést, úgyhogy amint lehetőség nyílt rá, levizsgáztam – így lettem 1991 decemberétől helyettes matek-fizika és mértanirajz-tanár az akkori 5-ös, ma Juhász Gyula Általános Iskolában; ’93 nyaráig dolgoztam ott. Közben a városban beindult a helyi kábeltévé-hálózat: a hírszerkesztésben dolgoztam majdnem két évig. Akkor jelent meg a múzeum hirdetése: mérnökembert kerestek. Jelentkeztem, felvettek, azóta ott dolgozom.

– A nagyváradi Körösvidéki Múzeumot művészeti, történelmi, néprajzi részlegeiről ismerik – ’90 utáni célkitűzésük volt a műszaki részleg felfejlesztése?

– Részlegről enyhén szólva túlzás volna beszélni, hiszen gyakorlatilag egyszemélyes részleg vagyok, viszont ’90 után gyarapodott a műszaki tárgyak kivitele, a kollégák ilyen irányban nem szakosodtak, ezért merült fel az igény egy szakemberre. Eleinte a Nemzeti Örökség Hivatalának keretében működtem, amikor ez feloszlott, áthelyeztek a néprajzi részlegre, 2011 januárjától pedig a történelmi részlegen dolgozom. Időközben Nagyváradon történelemből is elvégeztem a szakosodást, nem lett volna éppen kötelező, de a muzeográfus státushoz ajánlott – arról nem is beszélve, hogy engem is érdekelt.

– Az egyes tárgyak besorolása-felértékelése után, hogy kezdett ipartörténettel foglalkozni? Mennyire van hagyománya nálunk, illetve a világban ennek a szakterületnek?

– Azt semmiképpen sem mondhatjuk, hogy minden utcasarkon „terem” egy-egy ilyen jellegű múzeum vagy múzeumi részleg, de az sem volna igaz, ha egyedülállóként emlegetnők a nagyváradit. A világ legnagyobb technikai-természettudományi gyűjteménnyel rendelkező ipartörténeti múzeuma a müncheni, de van Bécsben, Budapesten, sőt Bukarestben is működik a Dimitrie Leonida Műszaki Múzeum, és gazdag gyűjteménye van a jászvásári ilyen jellegű intézménynek is. Lassan-lassan az emberek hozzászoknak, hogy az ipartörténet is része a történelemnek, a történelmünknek.

– A 19. század végétől Nagyvárad jelentős iparral rendelkezett, ami mostanra gyakorlatilag megszűnt. Olyannyira, hogy több gyárépületet le is bontottak, mások viszont ebek harmincadjára jutottak, rohamosan robbannak le. Bővülni fog-e az ipartörténettel foglalkozó részleg, illetve fel fogják-e vállalni a még menthető létesítmények közhasznú célra történő megóvását?

– A múzeumi bővítésről sajnos nem beszélhetek, nem igazán van arra kilátás, hogy a már említett egyszemélyesség megszűnjék. Ha nem is nevezném szélmalomharcnak, de nagyon távol nem áll tőle az, amit ilyen irányban folytatok. A legbeszédesebb példa, hogy amikor 2000 táján meghallottam a sörgyár lebontásának tervét, felkerestem a tulajdonost, hátha meg tudnánk menteni az épületet. Nagyon szívélyesen fogadott, de azzal kezdte a beszélgetést, hogyha a feje tetejére is áll az általam képviselt intézmény, az egykori Dreher–Hagenmacher sörgyárat akkor is lebontják. Az utóbbi időben viszont, amióta Csuzi István mérnök a helyi közszállítási vállalat vezetője, a tárgyi emlékek mentése kimozdult a holtpontról.

– Nemrég láttam én is az újonnan átalakított forgalmi csomópontban kiállított régi villamos mozdonyt. Nagyon jó ötletnek tartom.

– Összesen három ilyen van, az a bizonyos kiállított az úgynevezett szürke mozdony, a hasonló sárgát a villamosremíz udvarán állították ki, a harmadikkal pedig Csuzi úrnak merész tervei vannak: szeretné úgy felújíttatni, hogy nosztalgiavillamosként időnként bejárja a várost. Egyébként ezeket tehervontatásra használták, százévesnél idősebbek. Vagyis ha beltérben, a múzeum keretében egyelőre nincs kilátás bővítésre, kültérben vannak lehetőségek. A vasútállomáson is kiállítottunk egy gőzmozdonyt, a mozdonyremízben is van belőle kettő – az emberek szívesen nézegetik a hajdani közlekedési eszközöket. Ez az érdeklődés sarkallt arra, hogy a városvezetéssel közösen állandó ipartörténeti kiállítást rendezzünk be a városháza frissen felújított tornyában. A kiállítás „négyszintes”, az első szint a város történelmi központjának kialakulástörténetét mutatja be, a következő szinten toronyóra-kiállítás látható. Nyolc templom toronyóráját mutatjuk be képben és írásban, a bazilikáét, a biharpüspöki református templomét, a Barátok templomáét, a Szent László-templomét, a Szent Miklós görög katolikus székesegyházét, a Holdas-templomét, az Újvárosi, illetve az Olaszi református templomét. Ezek közül csak a bazilika órája működik az eredeti szerkezeti elv szerint, azaz súlyokkal, az Olaszi és biharpüspöki református és a Holdas-templomét elektromos szerkezet működteti, és ilyen a városháza órája is. A torony harmadik szintjén van a szorosan vett ipartörténeti kiállítás, a város üzemeinek, hídjainak és a vasútállomásnak a bemutatása. Az utolsó szint anyaga a városháza órájának a történetéről szól: az órásmester és elődjének tevékenységéről, a műhelyükről, sőt a kutatásaim során még a reklámjaiknak is nyomára akadtam. De vannak más kezdeményezések is a városban: Makkai Zoltán nyugalmazott mérnökkel közösen készítettük el a nagyváradi szolgáltató cégek történetének kiállítását, a vízmű, a villanytelep, a villamoshálózat, a hőerőmű története, tulajdonképpen – némi bővítéssel – száz évnek, az 1848–1948 közötti időszaknak nagyváradi ipartörténetéről van szó.

– Beszámolóját hallgatva egyre inkább úgy érzem, hogy azért nincs minden veszve. Ha az üresen hagyott épületeket is sikerülne valahogy megmenteni, akkor már dicsekedhetnénk is némi eredményekkel.

– A sörgyár lebontásáról már beszéltem, de szólhattam volna a lebontott szeszgyárról, tejgyárról, jéggyárról, bútorgyárról, szerszámgépgyárról… Szólhattam volna, helyesebben szólhatnék, de közbeszólna a jog. Ha ugyanis a tulajdonos, aki ez esetben nem az állam, nem akarja az épületet levédetni és műemlékké nyilváníttatni, senkinek nincs joga erre kötelezni. Megvan még néhány régi malom épülete – a László-malom, az Emília-malom, az Adria-malom, a Léderer-és Kálmán-malom –, a villamosművek kazánháza, a volt paprikagyár egyik épülete… Most van folyamatban néhány levédése és valamilyen tevékenységbe való bevonása. A volt szőrmegyárban például két szépművészeti kiállítás is volt. Nagy volt az érdeklődés, igazi sikerként könyvelhettük el a kiállítást. Elmondhatom, hogy más városokban is megkezdődött a régi gyárépületek valamilyen alternatív művészeti tevékenység céljára való „befogása”.

– Egy-egy kiállítást kivéve mennyire tartják a kapcsolatot a hazai, illetve más országokbeli ipartörténészekkel?

– Amit ma tudományosan ipari régészetnek neveznek, azzal 1955-ben Angliában kezdtek el foglalkozni, nálunk először 2001-ben volt ilyen szakmai összejövetel Bukarestben. A következő évben már nemzetközi szintű konferenciát, „műhelyt” rendeztek Resicabányán és Herkulesfürdőn, úgyhogy beindult a munka. Folyamatosan igyekszünk jelen lenni minden hazai tanácskozáson, beszámolni az eredményeinkről, gondjainkról. Dédelgetett álmom, hogy ipartörténeti bemutatókkal kellene megcélozni a kisiskolásokat, illetve a nagyiskolásokat is. A műszaki egyetemen, amikor még én jártam, nem tanítottak ipartörténetet, most már, illetve a 90-es évek vége óta úgy néz ki, hogy állandósulni fog. Először Gyulafehérváron kezdték, remélhetőleg elterjed máshol is. Ha Váradon is beindulna, nem volna tőlem idegen az egyetemen oktatni az ipartörténetet. És akkor talán eljutnánk mi is oda, ahol jelenleg Németország áll: egyetlen hajdani traktor köré fel tudnak építeni nagyon érdekes kiállítást. De Mezőkövesden is beüzemeltek régi gépeket, nálunk pedig a sloboziai mezőgazdasági múzeum traktorgyűjteményével szoktak bemutatókat rendezni, illetve Jászvásáron, a Ştefan Procopiu Műszaki Múzeumban, ahol a gyűjteményes, hang leadására alkalmas készülékek jellegzetes darabjait – gramofonok, patefonok, verkli stb. – szólaltatják meg az immáron hagyománnyá vált mechanikuszene-fesztiválok alkalmával. Ide Franciaországból, Németországból, Ausztriából, Szlovéniából, Csehországból is érkeznek vendégek régi zeneszerszámokkal. Nagyváradon is biztosan sokan érdeklődnének hasonló események iránt.

– Vagyis „titokban” felütötte a fejét a gépészmérnöki „kisördög”?

– Nem, erről szó sincs, én már nem tudnám elképzelni magamat egy gyár termelési részlegén.

– Akkor inkább úgy kérdezném: ha álmában azzal vernék fel, hogy gyorsan mondja meg, mi a foglalkozása-hivatása, mit válaszolna?

– Egyértelmű: ipartörténész. Még ha ez a szakma – sokak fülének – idegenebbül is cseng, mint a gépészmérnök vagy a történész.