Az örökkévalóság betűösvényein

Egyre több részletet ismerünk meg holtteste hazahozatalának „kalandos” történetéből is (mármint, hogy a románul Lupeni-nak nevezett Farkaslaka helyett a Zsil-völgyi bányavárosba irányították a vonaton szállított koporsót). Hogy a román hatóságokat mennyire nem érintette meg az 1944-ben Magyarországra menekült, és hosszú ideig szülőföldjéről kitiltott író utolsó kívánsága, s hogy miképpen próbáltak keresztbe tenni végakaratának. Hogy farkaslaki temetése tulajdonképpen egyfajta kegyelettel átitatott, csendes tiltakozás volt a korabeli román hatalom elnyomó kisebbségi politikája ellen. Valóságos legendáriummá terebélyesedett ez a visszaemlékezésekből összeálló anyag. Mindez betekintést nyújthat a korabeli irodalompolitikai viszonyokba, és kétségtelenül segít közelmúltunk feltérképezésében. Van azonban egy fontosabb vonatkozása is a fenti dátumnak, az alkotó szempontjából tulajdonképpen egyedül lényeges. Az, ami attól kezdve történik az íróval, hogy megállapítják a halál beálltát. Nyelvünk igen érzékletesen igazít el ebben a bonyolult metafizikai kérdésben. Már első szövegemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés arra figyelmeztet, hogy por és hamu vagyunk, testünk romlandó matéria, ami a biológiai törvények szerint eleve pusztulásra ítéltetett, a lélek üdvösségéért azonban – a keresztény egyház tanításai szerint – érdemes imádkozni. Íróember esetében, aki hivatásánál fogva átéli a teremtés csodáját, a lélek mennyei üdvözülésének lehetőségén kívül megadatik egy másfajta beteljesülés is. Úgy is mondhatnánk, hogy az író az alkotás kínnal és gyönyörűséggel teljes folyamata során, mint üvegfúvó mester a folyékony anyagot formázó lélegzetét, átmentheti magát történetei törékeny világába.
Arról, hogy mitől különleges Tamási Áron írói világa, tanulmányok sokasága jelent meg már. Kapásból válaszolva talán azért, mert ez az írói univerzum egyszerre sajátos és egyetemes. Úgy jelenik meg benne Tamási szülőföldje, a Székelyföld, a földgolyónak ez a különben még mindig félreeső zuga, hogy azt bárhol a világon maga elé képzelheti az olvasó. Gyönyörűséges és félelmetes, tündéri és reális ez a hely, lakóiban ott világol a játékos székely észjárás fénye (Ábel-trilógia) és a gyilkos ösztönök részeg lobogása (Szász Tamás, a pogány). Ezt a földet belengi a szerelem misztériuma (Kivirágzott kecskeszarvak) és a vér vadító szaga (Emésztő virtus), s valami megmagyarázhatatlan, delejes erő áramlik belőle, aminek a hipnotikus hatása alól soha és sehol nem szabadulhatott az író (Székely legény levelei Amerikából, Bölcső és bagoly).
Tamási egy zárt, hagyományőrző közegből érkezett az irodalomba. Magával hozta az istenfélő székely falu alázatra intő keresztény hitét, s a székelység génjeibe kódolt, mindennel és mindenkivel dacoló büszkeségét (Tüzet vegyenek!). Írásaiban a közszájon forgó bibliai vonatkozások (Himnusz egy szamárral) a közösségi tudat mélyén őrzött pogány kori hiedelmekkel egészülnek ki (Lóvér). Ezért van az, hogy kora valóságában játszódó történeteiben minduntalan felsejlik a mitikus múlt. Ez az ősi jelleg s az archetípusok gyakori jelenléte emeli írásait az egyetemesség szintjére, teszi érthetővé más kultúrákban élők számára is. Farkaslaka és Macondo ebben az értelemben testvérfalvak, mint ahogy Gabriel García Márquez mágikus és Tamási Áron tündéri realizmusa is rokon egymással. Ugyanannak az ars poeticának a megnyilvánulásai, amely a valóságot a látható és láthatatlan, égi és földi, józan ésszel fölfogható és csodás összefüggéseiben ábrázolja (Õsvigasztalás). A lent és a fent, a fény és a sötétség, a hajnal és az éjszaka ősképei ugyanakkor sajátosan erdélyi színezetet nyernek, tipikusan székelyföldivé válnak írásaiban (Harmat és vér). Mindez nem öncélú, nem a dekorativitás kedvéért van, hanem jelentéshordozóvá, üzenetközvetítővé válik, emberi sorsokról, a székelység huszadik századi életéről szól látomásos pontossággal, a metaforák megrázó művészi hitelével. Tamási kritikus szemmel ábrázolja ezt a közösséget. Történeteiben gyakran kerül szembe a céljait megvalósítani akaró egyén értetlenül vagy ellenségesen viselkedő embertársaival. Van, amikor a csoda segíthet csak rajta, mint az Énekes madár című népi játék szerelmespárján, akiket az életükre törő falubeliek elől elrejt az együvé tartozást, a megsemmisülést és az újjászületés reményét jelképező ágy. Hősei végső kétségbeesésükben gyakran perlekednek Istennel, s előfordul, hogy igazuk tudatában szembeszegülnek az egész mennyei adminisztrációval is (Rendes feltámadás).
Tamási Áron életműve negyven esztendeje lezárult, pontosabban teljessé vált abban a pillanatban, amikor a Kútvölgyi úti Állami Kórházban megállapították a halál beálltát. Ettől kezdve azonban új élet lehetősége adatott meg az író számára, amit nem zavarhatnak meg már a mindennapok ismétlődő gondjai. Írásainak betűösvényén átjuthat mindenkori olvasói léleknyi örökkévalóságába. Mint Szűzmáriás királyfi című regényének hőse, Csorja Boldizsár, aki földi élete után bejutott „az ő népének szívébe, mint a mennybe.” Megteheti, író volt, akinek a föld porában megadatott, hogy ellesse a teremtés és halhatatlanság titkát a Fennvalótól. Szakács István Péter