Az óra

Mert az út célja és vége mindig az óra volt. A messze földön híres óra, amelyhez a legenda szerint régen a rádiót állították, s amely az elmúlt négyszáz év alatt talán négyszer állt meg, abból kétszer földrengés alkalmával. De akkor is csak a földindulás néhány másodpercére, aztán ment tovább, mint az idő, amit semmilyen erő sem képes megállítani. Az óra ketrece előtt az öreg mindig elmondott egy imát, jószerint csak ilyenkor beszélt már németül, főleg mióta elment mellőle az asszony. A többiek még régebben, Németországba, hívták őt is eleget, de csak egyszer ment el, látogatóba. Magyarázhattak neki, látott, amit látott, soha senkinek nem mesélte, csak ingatta a fejét, amikor nyaggatták. De már nincs aki: ő maradt egyedül a hajdanán színszász faluban, ő és a templom meg a torony meg az óra.
Hanzinak hívta az órát, maga sem tudta, miért, csak egy Hans volt a faluban, az egyetlen haragosa, aki az orgonát is össze akarta törni, csak hogy bosszantsa őt. Hanzi olyan volt, mint egy ékszer, tengelyei sötéten csillogtak, a fogaskerekek aranysárgán, órákig képes volt elnézni, amint a kis nyelvecske felcsapott, s útjára indította a következő percet. Úgy is kezelte, mint a legdrágább kincset, olajozta, fényezte, törölgette, egyszer egy smirglipapírral még a központi tengelyről is el akart tüntetni néhány sötét foltot, de éppen akkor állt meg a templom előtt egy német mikrobusz, s az egyik szakállas semmi egyebet nem akart megnézni, mint az órát. Mondta ugyan neki, hogy magasan lesz az, de az idegent nem lehetett lebeszélni, s amikor felért, csak állt, s potyogtak a könnyei. Az öreg hagyta sírni a szakállast, s csak akkor kérdezte meg, mitől keseredett így neki, amikor már kiszáradni látszott a szeme. Aztán már közösen sírtak egy sort, mert kiderült, hogy az órát az idegennek valami üknagyapja csinálta Jénában. S tényleg, meg is találták a nagy inga tövénél, hogy Bode und Sohn, Jena, na, akkor azt hitte, hogy sose lesz vége a nagy sírásnak, a többiek közül is feljöttek néhányan, egyenesen sírókórust lehetett volna alakítani a sok szipogó németből. Az mondta, hogy meg ne próbálja smirglizni a tengelyt, mert akkor elállítódhat valami, s vége. Inkább küld majd valakit, hogy takarítsák meg az órát, mondjad csak, gondolta, akkor látlak én téged, amikor a hátam közepét. De a következő nyáron tényleg jöttek. Akkor már egyedüli szász volt a faluban, nem volt, akitől tanácsot vagy engedélyt kérjen, hagyta, hogy felmenjenek a toronyba, fél napot dolgoztak ott, ő csak nézte, hátha felszed valamit a mesterségből. Meg aztán kérdezett is, de meséltek azok is, most meg szinte neki merne fogni megszerelni, ha a szükség úgy hozná.
De hál’istennek nem kér az semmit, csak egy kis olajat. Amúgy csak állni kell mellette, figyelni, amint a kis fémnyelvecske felcsap, és elindul az újabb perc. Közben kilesni a torony lőrésszerű ablakain, mintha direkt úgy építették volna, hogy minden ablakon egy falurész látsszon, az ott a Schuster bíró háza, ma is cigányok laknak benne, hiába jöttek haza az örökösök Németországból, nem jártak sikerrel. Meg a tanítóé, a nagygazda Klumpfé, arrébb a Schuleké, aki a reléállomáson dolgozott, azt mondták róla, hogy szekus volt, de ki tudja azt már, neki soha nem ártott, Isten nyugosztalja.
Ilyenkor mindig a harangzúgás hozta vissza az emlékezésből. Még megsimogatta tekintetével az órát, háttal leereszkedett, kifelé menet játszott néhány akkordot az orgonán, s míg Bach visszhangzott a gótikus ívek alatt, felnézett a kopott feliratra: Gott in der Höhe.
A toronyban egy galamb röppent fel méltatlankodva a percet ugró óramutatóról.