Az egyetlen hiteles művészet Isten megéneklése

– Tizenöt évig nem állított ki, idén azonban már három egyéni tárlata volt. Úgy tűnik, sok mondanivaló gyűlt fel a hallgatás évei alatt.
– Sok ötlet született meg bennem ez alatt a tizenöt év alatt, nem is beszélve azokról a dolgokról, melyek már egyetemi éveim alatt is foglalkoztattak, mint például a térbeli struktúrák. Másrészt volt egy kényszerítő körülmény is, ugyanis le akarok doktorálni, ennek egyik feltétele pedig három egyéni tárlat.

– Legutóbbi, Kiterjedés című kiállításán bemutatott munkái, a dróthálóból, fémlemezekből, betonvasból megformált mozgatható, forgatható kompozíciók a térrel, a formákkal való játékot, önfeledt kísérletezést sugallják.
– A kiállított munkák installáció jellegű szobrok, az installációművészetnek egyik központi gondolata pedig a tér. A kiállítás alapgondolata valóban a térrel való játék, kiindulva a legegyszerűbb elemekből, a síkból és a vonalból, melyekkel a lehető legtöbbet próbáltam meg kifejezni. Meg akarom szabadítani a szobrot a tömegtől, minél átlátszóbbá, könnyedebbé, ha lehet súlytalanná tenni. Az én célom nem annyira a szobor, mint inkább a szoborban rejlő költészet.

– A kommunizmus idején született alkotásainak nagy részét a szobrászat és performansz nyelvén fogalmazott politikai pamfletnek tartják a kritikusok. Miért fordult az érdeklődése a társadalomtól az elvont témák felé?
– Időközben fejlődtem, ugyanakkor a tizenöt éves hallgatás is egyfajta állásfoglalás volt részemről. 1989-ben nagy reményeket fűztem a változáshoz, de hatalmasat csalódtam, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy hosszú időn át hallgattam. Ez idő alatt spirituálisan beértem, válaszokat találtam lényeges kérdésekre. Időnként még van bennem késztetés pamfletjellegű, virulens megnyilvánulásokra a politikum irányába, de már nem engedek teret ezeknek, elfojtom őket. Régebben is foglalkoztattak metafizikai jellegű kérdések, de nem tudtam ezekben elmélyülni, mert szükségét éreztem, hogy válaszoljak az akkori idők aktuális kihívásaira.

Utólag úgy gondolom, hogy ez nem volt jó, lekötötte az ember energiáját, nem jutott idő fontosabb dolgokra. Most már nem érdekelnek, hiszen a politikusok úgyis játsszák a maguk kisded játékait, palira vesznek minket, tehát nem méltatom válaszra őket. Az élet minden pillanatában a szépségre akarok figyelni, a pohár félig teli részére koncentrálni. Ezért fordultam az absztrakt felé, az anekdotikus, retorikus elemek rovására.

– Nem gondolja, hogy a túlzott absztrakció elitistává, a nagyközönség számára érthetetlenné teszi a posztmodern, posztavantgárd képzőművészetet?
– De igen. Azonban nem a művésznek kell helyben járnia csak azért, hogy érthető legyen a közönség számára. Nálunk hiányzik egy láncszem, a műkritikus vagy művészeti menedzser, akinek nevelnie kellene a közönséget. Tőlünk csak egy kicsit nyugatabbra már jóval nagyobb azoknak a száma, akik értik és értékelik ezt a fajta művészetet. Egyesek azt mondják, hogy csak a hagyománynak van létjogosultsága. Az én véleményem szerint ez is hagyomány. Mert mi is a hagyomány? A hagyományt is tovább kell vinni. Erre jó példa Constantin Brâncuşi, aki úgymond a modern szobrászat atyja. Ő is része egy hagyománynak, mely felismerhető a művészetében, ugyanakkor más, több is van benne.

Az egyetemességbe művészként azáltal lépsz be, hogy valami újat hozol, ellenkező esetben csak egy helyben topogsz. A hagyományt be kell építeni, hogy ne légy gyökértelen, de tovább is kell vinni. A közönséget kell nevelni, nem a művésznek kell leereszkednie a publikum szintjére. Én nem izgatom magam emiatt. Szerintem az egyetlen hiteles művészet Isten megéneklése, minden más csak mesterség. Lényegében az egész művészet mimetizmus, az absztrakt is. Marcel Duchamp bebizonyította, hogy bármilyen használati tárgy, object trouve (talált tárgy – szerk. megj.), ahogy ő nevezte – legyen az biciklikerék vagy palackszárító – lehet műtárgy. Azzal, hogy a piszoárt áthelyezte az illemhelyről a kiállítóterembe, más státussal ruházta fel, műtárggyá tette.

Bármit ábrázolunk a művészetben, függetlenül attól, hogy figuratív vagy absztrakt módon, csupán felfedezünk valamit, ami már létezett előzőleg, tehát talált tárggyal dolgozunk. A művészetben minden talált tárgy, ugyanakkor minden művészet mimetizmus, hiszen utánozzuk egyrészt az isteni teremtés aktusát, másrészt a teremtett világot.

– Önt leggyakrabban mint fluxus (neodadaista művészeti irányzat, melynek lényege a művész részvételével zajló, időben végbemenő esztétikai esemény – szerk. megj.) művészt említik. Ön hogyan határozza meg önmagát?
– Nonkonformista vagyok. Mindig érzésből csináltam a dolgokat, anélkül, hogy sokat tudtam volna a fluxusról, Duchampról vagy Joseph Beuysról, akivel egyesek rokonítanak. Természetesen én is több fejlődési fázison mentem keresztül. Az első az akademizmus volt, aztán az archaikus formák, a népi építészet foglalkoztatott, felfedeztem a gránitot, amit fával kombináltam. Utána úrrá lett rajtam az ifjonti lázadó szellem, éreztem, hogy ablakokat szeretnék törni, s akkoriban volt egy törött üveges ciklusom. Ennek persze volt egy üzenete, hogy történnie kell valaminek, változásra, tiszta levegőre, fényre, igazságra van szükség. Ezen fejlődési folyamat során találkoztam érintőlegesen a fluxussal, Duchamppal és Beuyssal.

– Egyetemi oktatóként mit próbál meg átadni a tanítványainak?
– Fontos, hogy tudjanak rajzolni vagy formázni, de számomra a leglényegesebb, hogy a kreativitásukat fejlesszem. Vannak művészek, akik a tanítványaikból önmaguk klónjait próbálják meg előállítani, én ellenben arra ösztönzöm őket, hogy fedezzék fel önmagukat. Természetesen ítélőképességre is szükség van, hiszen mindannyiunkban van fény, de szemét is, s a fény felé kell irányítani őket. Sajnos a bolognai rendszer egy katasztrófa, egy kommunista dolog, ami tönkre fogja tenni a művészeti oktatást.

Általában a hallgatók csak a harmadik év után kezdik felfedezni önmagukat, tisztába jönni a dolgokkal, de mi már a harmadik évben diplomát kell hogy adjunk a kezükbe. Számomra a művészet sosem a karriert jelentette, hanem az igazság keresését. Azt próbálom meg átadni a tanítványaimnak is, hogy a művészetet az igazság keresésének, az ahhoz vezető útnak tekintsék.