Az „amerikai imperializmus” esküdt ellensége

Az egyre inkább populista diktatúraként működő dél-amerikai állam feje ugyanis várhatóan idén sem hagy fel tervével, hogy egységfrontba kovácsolja azon országokat, amelyek nem feltétlenül fogadják el a jelenlegi, az Egyesült Államok politikai és gazdasági uralmára épülő világrendet, és az amerikai, illetve európai „karvalytőke” befolyása helyett még akkor is a saját szuverenitás ideálja mellett törnek lándzsát, ha az tulajdonképpen csak illúzió, amely egy karizmatikus vezető és szűk klikkjének önkényuralmára épül. 
A ma hivatalosan Venezuela Bolívari Köztársaságnak nevezett állam vezetője 1954. július 28-án látta meg a napvilágot Sabaneta városában, szülei mindketten tanítók voltak. A középiskola elvégzése után beiratkozott a katonai akadémiára, majd néhány évig politikatudományokat tanult a caracasi Simón Bolívar Tudományegyetemen, ám tanulmányait nem fejezte be. Itt került viszont kapcsolatba azzal a mozgalommal, amelynek később a vezetője lett: néhány diáktársával együtt baloldali-nacionalista csoportosulást hoztak létre, amelynek doktrínáját bolivarianizmusnak nevezték el. Ez a 19. századi szabadságharcos, Simón Bolívar pánamerikanista tanításain, Juan Velasco Alvarado volt perui elnök politikáján, valamint szocialista és kommunista szerzők – többek között Marx és Mao Ce-tung – eszméin alapszik.
Chávez „demokratikus szocializmust” hirdet, amely szöges ellentétben áll a globalizációval, a neoliberális gazdaságpolitikával. Az általa „amerikai imperializmusnak” nevezett washingtoni befolyással szemben a latin-amerikai országok szorosabb integrációját szorgalmazza. Az általa elképzelt társadalmi rendszerben nő az állam elosztó szerepe, központilag kívánja fölszámolni a nyomort, és államosítaná a külföldi tulajdonban lévő üzemeket, illetve az ország legértékesebb iparágát: a kőolaj-kitermelést.
Tervei megvalósítására az ekkor már alezredesi rangban szolgáló Chávez létrehozta a Bolívari Forradalmi Mozgalom 200 nevű szervezetet, és 1992-ben államcsínyt kísérelt meg Carlos Andrés Pérez elnök megbuktatására. A hatalomátvétel azonban nem sikerült, így Chávez néhány évre börtönbe került. Miután 1994-ben Rafael Caldera újonnan megválasztott elnök kegyelemben részesítette, mozgalmát új néven, Ötödik Köztársaság Mozgalomként szervezte újjá, és a politikai élet szereplőjévé vált.
A szegény tömegek felemelkedését szorgalmazó programja révén akkora népszerűségre sikerült szert tennie, hogy 1998-ban fölényesen megnyerte az elnökválasztást. Ezek után új alkotmányt léptetett életbe, egykamarássá alakította a parlamentet, és puha diktatúrát vezetett be. A – jórészt szegénységben tengődő – venezuelai polgárok többsége azonban ezt a legkevésbé sem bánja, mivel megválasztása után a munkanélküliség felszámolásának céljával nagyszabású útépítésekbe, lakásépítési programokba kezdett, átalakította a társadalombiztosítási rendszert, és államosította a külföldi tulajdonú olajtársaságokat. Jórészt ezzel haragította magára az Egyesült Államokat. Chávez rendszerének alapja egyébként épp a kőolaj: a világ egyik legnagyobb kőolaj-kitermelőjének számító ország a szociális juttatásokra, illetve a többi reformra szükséges pénzt az olajból befolyó dollármilliárdokból fedezi.
Külpolitikájában is követi korábban megfogalmazott elveit. Jó barátságban van Fidel Castro kubai elnökkel, és közeli viszonyt alakított ki a Nyugat szemében szalonképtelen iráni elnökkel, Mahmud Ahmadinezsáddal is, aki január közepén járt Venezuelában. A két államfő több gazdasági megállapodást is aláírt, illetve szóba került egy kétmilliárd dolláros pénzalap létrehozása is, amelyből azon országokat támogatnák, amelyek „ki akarnak szabadulni az imperializmus jármából”.
Emellett – szintén az olajpénzekből – jóindulatuk megszerzése végett gyorssegélyeket juttat a nehéz helyzetben lévő latin-amerikai államoknak, esetleg olcsó olajjal segíti ki őket, de Argentína, Brazília és Kína felé is tapogatózik – több-kevesebb sikerrel. Washington-ellenes politikája részeként hivatalosan “halottnak” nyilvánította az Egyesült Államok által kezdeményezett Amerikai Szabadkereskedelmi Övezetet, és a NATO dél-amerikai megfelelőjének számító, baloldali elkötelezettségű katonai szövetség létrehozására tett javaslatot.
Egyes elemezők szerint Chávez nem jelenthet komoly fenyegetést, mivel a szegénység felszámolására kevés valós intézkedést hozott, a szociális segély folyósítása ugyanis csak részben javít a helyzeten, ha nem teremt elegendő új munkahelyet. Ám egyelőre nem úgy tűnik, hogy Chávez rendszere inogna: a tavaly őszi elnökválasztáson ismét jelentős többséggel választották újra a „világuralomra törő ördög”, azaz az Egyesült Államok ellen küzdő elnököt.