Amint erről gyakran hallhattunk az elmúlt hetekben, Törökországot puccskísérlet rázta meg július 15-én. Mivel az Európai Unió szomszédjáról van szó, fontos megismerni az államcsíny körülményeit, hiszen a Törökországban lezajlott események valamilyen módon hozzánk, európaiakhoz is kapcsolódnak. Az máris kijelenthető: nem egyértelmű, hogy a világpolitikában milyen oldalt képvisel a közel-keleti ország. Emellett számos ellentmondással is találkoztunk, és ezek fényében azt a kérdést is érdemes megvizsgálni, hogy Recep Tayyip Erdogan döntései, amelyek jelentősen átrendezték Törökország helyzetét a világpolitikában, hogyan jellemzik az államfőt, illetve ki vagy kik számára ígéretesek, esetleg hátrányosak.

Török belügyek a puccs előtti időszakban

Nyugatról nézve meglehet, hogy időnként értelmetlennek látjuk a török vezetés bizonyos lépéseit. Azonban érdemes megvizsgálnunk, hogy milyen ügyeket kell kezelniük a törököknek nap mint nap, amelyek a mi mindennapjainkban nem fordulnak elő. Amellett, hogy a szír határ menti török városokat időnként rakétatámadás éri török életeket követelve, két év béke után a kurd felkelők és a török kormányerők között is kiújultak a harcok. Miközben egyre gyakrabban érte terrortámadás a török városokat a Kurd Munkáspárt (PKK) részéről, a németországi Düsseldorfban tizenötezer Törökországból elszármazott kurd tüntetett a török elnyomás ellen az újév előtti napokban.

Az enyhén háborús hangulatú országban így kimondottan félti a hatalmát a török vezetés. Ezért minden támadást, akár fegyverest, akár szóbelit, egészen komolyan vesz. Ez lehet az egyik oka annak, hogy számos újságírót letartóztattak az utóbbi egy év folyamán, hiszen nagy részüket kémkedéssel vagy államtitkok közzétételével gyanúsítottak. Ugyanakkor nagyon sok esetben túlkapásokról értesültünk, hiszen gyakran azért is letartóztattak személyeket, mert állítólag „megsértették” az államfőt. Emellett sajtóorgánumokat is betiltottak, főként ellenzéki nyomtatott újságokat.

A török belpolitika egyik meghatározó eseménye viszont a miniszterelnök, Ahmet Davutoglu lemondása. Az ő helyébe az államfőpárti Binali Yildirimet választották meg. Ez tovább fokozhatta az ellenérzést azokban, akik kifogásolják, hogy Erdogan egyre inkább megerősíti a hatalmát.

Az államcsíny

A török szárazföldi csapatok és a légierő a demokrácia és az emberi jogok megvédése ürügyén hajtotta végre a július 15-ei államcsínyt. Fontos megemlíteni, hogy a puccskísérletben a teljes török hadseregnek csak kis hányada, másfél százaléka (8651 tagja) fordult a megválasztott kormány ellen. A rendőrség pedig kitartott a legitim hatalom mellett, és a segítségével sikerült visszaszorítani a puccsistákat.

A hatalomban maradt elnök, Recep Tayyip Erdogan szigorú megtorlást ígért, és azonnal elkezdte a „tisztogatást”. Köztisztviselők tízezreit tartóztatták le, vették őrizetbe, bocsátották el, vagy függesztették fel. Ezek között nemcsak katonák, hanem rendőrök, bírák, ügyészek, pedagógusok, egyetemi dékánok, sőt a miniszterelnökség alkalmazottjai, de két diplomata, és más vezető beosztásban lévő személyek is vannak. A számuk eddig meghaladja a hatvanezret, és folyamatosan növekszik.

A 237 halottat és 2100 sebesültet követelő törvénytelen megmozdulás következtében 62 kiskorút is letartóztattak, ezer magániskolát, ezerkétszáz jótékonysági intézményt és tizenöt egyetemet zártak be. Ezenfelül 131 sajtóorgánumot tiltottak be, és újságírók tucatjait tartóztatták le. A hadsereg háromezer tagját leszerelték vagy lefokozták, viszont a letartóztatottak közül az utóbbi napokban 758-at szabadon engedtek. Emellett az újságírók elleni vádakat is ejtették, és lezárták a pereket, amelyeket korábban azok ellen indítottak, akik „megsértették” Erdogant. Amint a török államelnök közölte, a szolidaritás jeléül kegyelmezett meg azoknak, akik korábban „visszaéltek a szólás szabadságával”.

A puccskísérlet következményeként a török elnök az alkotmány értelmében három hónapos szükségállapotot hirdetett. Ez idő alatt Törökország felfüggeszti az Emberi jogok európai egyezményét. A szükségállapot idején a kormány a parlament támogatása nélkül léptethet életbe törvényeket. Ezenfelül azt is megfontolta a török vezetés, hogy akik ellen egyértelmű bizonyíték szól az államcsíny kapcsán, azokat halálbüntetésre ítélnék. A puccsisták halálra ítélése mellett azzal érvelt az államfő, hogy a török állam mint demokratikus berendezkedés nem hagyhatja figyelmen kívül az állampolgárok követeléseit, akik családtagjaikat veszítették el a törvénytelen megmozdulásban. Ezt a lépést a nyugati hatalmak határozottan ellenzik.

A puccskísérlet kitervelőjeként a török vezetés elsőként Fethullah Gülen Amerikába menekült vallási vezetőt gyanúsítja. Azok a civil szervezetek és oktatási intézmények, amelyeket a török állam betiltott, mind ehhez a személyhez köthetők. Gülennek világszerte vannak követői, de a gülenista mozgalomként ismert törökországi csoportot a török hatóságok már hónapokkal ezelőtt Gülenista Terrorcsoportnak nevezték, és már idén áprilisban őrizetbe vették száz tagját.

Az elmúlt napokban azonban újabb gyanúsítottat is megnevezett a török elnök. Kedden egy beszédében kifejtette, valószínűnek tartja, hogy a július 15-ei államcsínyt külföldön tervelték ki. Emellett azt is állította, hogy „sajnos a Nyugat támogatja a terrort, és a puccsisták mellett áll… Azok, akikről azt hittük, hogy a barátaink, a puccsisták és a terroristák pártján állnak”.

Külügy

A NATO tagjaiként Törökország és az Egyesült Államok között olyan szerződés van érvényben, miszerint az amerikai hadsereg csapatokat állomásozhat a törökországi Incirlik légi bázison, és innen indíthatja offenzíváit az Iszlám Állam Szíriában harcoló csapatai ellen. Azonban ez a szövetségesi viszony egyre ingatagabb. A terrorszervezet a szír kormányerők és a szíriai kurd hadsereg ellen is harcol, de a kettő közül csak a kurd csapatok kapnak amerikai támogatást. Ők pedig támogatói a törökországi kurdoknak, akikre ellenségként tekint a török hatalom.
Eközben a török légierő nemcsak a saját országán belüli kurd csapatokat célozza meg offenzíváiban, hanem a határon túliakat is. Ezért szólította fel Amerika Törökországot, hogy hagyja abba a szíriai beavatkozást. Azonban Erdogan álláspontja a következő: „az USA válasszon, vagy Törökország, vagy a szíriai kurdok” mellé áll. A két ország közötti katonai együttműködés emiatt várhatóan csökkenni fog.

A fordulatok sorának folytatásaként Izrael, Irán és Oroszország is azzal gyanúsítja Törökországot, hogy kőolajat vásárol az Iszlám Államtól, amely által jelentős bevételre tesz szert a terrorszervezet, miközben a török vezetés épp ezen országok felé kezdett el közeledni, miután a nyugati államokkal megromlott a kapcsolata. Ugyan szeretne az EU tagja lenni, ám az első világháborúban elkövetett örménymészárlást nem ismeri be. Ennek kapcsán a török államfő nemcsak Németországgal, de a Vatikánnal is konfliktusba keveredett.

Az EU-hoz való csatlakozás folyamata meglehetősen lelassult a török kormány lépései miatt. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke szerint ez nemcsak a közeljövőre nézve, hanem a távolabbi jövőben is kilátástalan. Ezt három nappal azután mondta a France 2 franciaországi televíziócsatornának, hogy a török kormány a kihirdetett szükségállapot értelmében felfüggesztette az Emberi jogok európai egyezményét.

Franciaország, bár szoros kapcsolattartást ígért, a gyakori törökországi merényletekre hivatkozva bezárta nagykövetségét Ankarában, illetve főkonzulátusait Isztambulban és Izmirben, különös módon épp két nappal a törökországi államcsíny előtt.

Ugyanakkor Erdogan így vélekedik a nyugati elöljárókról: „Egyetlen személy sem jött részvétet nyilvánítani az Európai Unióból… vagy Nyugatról… Azok az országok vagy vezetők, akik nem aggódnak Törökország demokráciájáért, török életekért, a jövőben – miközben annyira aggódnak a puccsisták sorsáért – nem lehetnek a barátaink.” Európai politikusok közül többen is aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy esetleg a bebörtönzött puccsistákkal nem bánnak megfelelően a török börtönökben, esetleg kínozzák őket, vagy erőszakoskodnak velük. Azonban a török kormány tiltakozik e vádak ellen.

Mindeközben sokan kapták fel a fejüket, amikor június közepén a török elnök bejelentette, hogy lépni szeretne a török–orosz kapcsolat jobbá tevése érdekében. Ugyanis a két ország közötti együttműködés lényegesen megromlott, miután tavaly novemberben a török légierő lelőtt egy orosz vadászbombázót. Júniusban telefonon tárgyalt a két államelnök, amikor Erdogan bocsánatot kért orosz kollégájától a novemberi incidens miatt. Ettől a pillanattól kezdve máris javulni kezdett a két ország közötti kereskedelmi kapcsolat.

A telefonos tárgyalást követően a török kormány olyan döntést hozott, miszerint javítaná a kapcsolatát a szír kormánnyal is. Ám ez neheztelést váltott ki a szaúdi külügyminiszter, Adel al-Dzsubeir részéről. Hiszen nem sokkal azután, hogy John Kerry amerikai külügyminiszterrel és Susan Rice nemzetbiztonsági tanácsadóval egyeztetett, bírálta a török kormány szándékát. Amint kifejtette, „ilyen végzetes hiba elkövetése Törökország összeomlását okozhatja”. Két nappal később katonai államcsíny történt Törökországban.

Miután jelentősen megromlott Törökország kapcsolata számos országgal, átértékelve a helyzetét, vagy nem lévén más választása, közeledni kezdett Izrael, majd Irán és Szíria felé is azzal az indokkal, hogy fontosnak tartja a térség biztonságát, a békét és a stabilitást. Az Oroszországgal folytatott tárgyalások folytatódnak, és szorosabb török–orosz együttműködésre számíthatunk. Erről kedden egyeztet a két ország államfője személyesen Szentpéterváron, ez lesz a két elöljáró első találkozása idén.

Bár a török államfő sommás kijelentéseket tesz bizonyos ügyek mellett vagy ellen, mégsem egyértelmű, hogy Törökország merre halad. Az utóbbi években azt láttuk, hogy a Nyugat felé, hiszen tagja a NATO-nak, és már több ízben is zajlottak az EU-s csatlakozásáról szóló tárgyalások. Azonban az utóbbi időben irányt változtatott. Külpolitikájának a célja tehát nem világos.
Emellett több állam állítja, hogy bizonyítéka van a Törökország–Iszlám Állam kőolaj-kereskedelemről, de arról is értesülünk, hogy időnként támadást indít a terrorszervezet ellen. Ám a szíriai kurdok ellen is fellép, akik szintén harcolnak az Iszlám Állam ellen. A történelem során azt tapasztaltuk, hogy amikor kettőnél több fél harcol egymás ellen, „az ellenségem ellensége a barátom” elvét alkalmazták. Sosem gondoltuk volna, hogy lesz olyan állam, amely számára az ellenség ellensége ellenség lehet.

Erdogan a belpolitikájában a demokráciát emlegeti, de ennek ellenére hatalmát erősíti, ráadásul az emberi jogok tiszteletben tartása terén is rosszul áll. A külpolitikája pedig zavarosabb, mint bárki másé. Hogy ez azért van így, hogy a török népet megvédje, és kívánságának eleget tegyen, vagy egyszerűen azért, mert nem jól mérte fel lépéseinek várható következményeit, nehéz eldönteni. Mindenképpen jobb lenne azonban, ha stabilabb lábakon állna.

A szerző a Babeş–Bolyai Tudományegyetem hallgatója