Április 6-án szavazatunkkal megerősíthetjük a magyar demokráciát

Egy friss felmérés ékesen bizonyítja azt, hogy a nemzeti és a baloldali tábor között milyen éles, világokat elválasztó ellentét van a közelmúlt megítélésében. A felmérést Simon János, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet tudományos főtanácsadója készítette nagy, 1366 fős mintán idén februárban.

A felmérés eredményei magukért beszélnek. Többek között megtudjuk, hogy amíg a Fidesz–KDNP szimpatizánsai 79 százalékkal a napjaink demokráciáját ítélik meg a legkedvezőbben, addig az MSZP támogatói 86 (!) százalékkal a Kádár-korszakot tartják a legjobb időszaknak. A következő árulkodó adat: az MSZP-támogatók 90 százaléka szerint a Kádár-korszakban minden magyar jobban élt, viszont a szabadság csak 29 százalékuknak hiányzott, s elnyomás is csak 23 százalékuk szerint volt.

A Fidesz–KDNP-tábor 58 százaléka ezzel szemben azt vallja, hogy hiányzott a szabadság, és 66 százalékuk szerint nagy volt az elnyomás. Ez jól mutatja, hogy a kádári szavazók számára a szabadságértékeknek koránt sincs akkora jelentősége, mint a jobboldali táborban. A felmérés a nemzeti öntudatra is rákérdezett: a Fidesz–KDNP szavazóinak 51 százaléka teljes mértékben büszke arra, hogy magyar, 53 százaléka Magyarországot választaná hazájának, és csak 3 százalék nem. Az MSZP-s körben a megfelelő százalékok sorrendben: 36, 39, illetve 8.

A posztkommunista, kádárista világkép egyik lényeges eleme az internacionalizmus, a nagyhatalmaknak való megfelelési kényszer és ezzel párhuzamosan a nemzeti szempontok, a nemzeti identitás elhanyagolása; ez a 2014-es felmérés jól mutatja, hogy az MSZP még 23-25 évvel a rendszerváltás után is (!) fenn tudta tartani ezt a szemléletmódot.

Fontos ezen a ponton kiemelni, hogy természetesen sem az MSZMP, sem az utódpárt MSZP nem lett volna képes a kádárizmust a demokráciába mintegy „átemelni\", ha a Kádár-rendszer olyan totális diktatúra lett volna, mint mondjuk a Ceauşescu-féle román politikai önkényuralom.

A Kádár-rendszer, az úgynevezett „gulyáskommunizmus\" titka és legnagyobb veszélye éppen az volt, hogy – természetesen az 1956–1963 közötti megtorlások után – egyes elemeiben elviselhető, sőt időnként látszólag élhető volt. A Kádár-korszak mindenből adott „egy kicsit\": egy kevés magánszabadságot, egy kevés jólétet, egy kevés utazást, egy kevés vállalkozást, valamennyi szórakozást, némi kritizálási lehetőséget, de mindent látható korlátokkal és szabályokkal.

Utólag történelmi távlatból már jól látszik: a demokrácia stabilizálódása, megerősödése szempontjából éppen ez a nyúlós-nyálkás rendszer volt a legveszélyesebb. Ugyanis a magyarnál jóval keményebb szocialista-kommunista diktatúráktól, mint amilyen az említett román vagy éppen a Gustáv Husák-féle csehszlovák, illetve az Erich Honecker-féle keletnémet, sokkal könnyebb volt lélektanilag megszabadulni, hiszen gyakorlatilag nem mutattak fel semmilyen olyan „erényt\", pozitív vonást, amihez érdemes lett volna ragaszkodni az embereknek.

A Kádár-rendszerben viszont valóban voltak a diktatúrát enyhítő, elviselhetővé tévő elemek, volt látszatszabadság, látszatjólét, látszatpiac és látszatélet. Ez a „vegyes\" modell valóban egyfajta hungarikumnak számított a szovjet táboron belül; nem véletlenül nevezték a nyugati közvéleményben Magyarországot a kommunizmus legvidámabb barakkjának.

Az emberi természet már csak olyan, hogy a kemény, nyilvánvaló elnyomással szemben akár élete árán is fellép, mert nincs más kiútja; s ilyen esetben egy csapásra lehet megszabadulni egy totálisan elnyomó rendszertől (lásd az 1956-os forradalom néhány győzelmes napját vagy napjainkban az ukrán felkelők győzelmét). Ám a félig ilyen, félig olyan vegyes rendszerek, a féldiktatúrák elbizonytalanítják a benne résztvevőket abból a szempontból, hogy meg kell-e szabadulni a rendszertől, vagy egyes elemeihez mégis ragaszkodni kell.

Ez olyan, mint a magánéletben a házasság: ha világos „képletek\" állnak fenn, például ha az egyik fél sorozatosan megcsalja a másikat, a férfi súlyosan agresszív, vagy a nő hisztérikus, akkor a válás elkerülhetetlen, ha azonban a „nem túl jó, de azért nem is olyan nagyon rossz\" érzete uralkodik a házasfeleken, akkor akár egy életet is képesek végigvergődni egymással félmegoldásokkal és félboldogsággal.

Az MSZMP–MSZP éppen ezt, a Kádár-korszak „vegyes\" jellegét, látszatszerethetőségét használta ki, hiszen tudta, hogy a románokkal, bolgárokkal, csehekkel, lengyelekkel, szlovákokkal, a balti államok polgáraival szemben a magyar emberek nosztalgiát éreznek a nyugati hitelekből fenntartott kádárizmus látszatvilága iránt. Az MSZP élt és visszaélt a kádárizmussal; ránk hagyott egy olyan, erősen tapadó, nyúlós-nyálkás, nehezen lerázható világot, amely diktatúrának talán elviselhető, a demokráciától viszont éppen a legfontosabb emberi, mentális tartalmakat szívja el – s így belülről rohasztja a rendszert.

A szocialisták a kádárizmus e kártékony örökségének átemelésével 25 éven át ellehetetlenítették, hogy a demokrácia magva és veleje, a népszuverenitás letéteményese, a civil társadalom és vele az állampolgári öntudat létrejöjjön Magyarországon. Nálunk megmaradt az etatizmus és az elitizmus, megmaradt az a gondolkodásmód, hogy mindent az állam dönt el, és a polgárok, a civilek nem mások, mint szánalmas alattvalók, akiknek nincs joguk a „nagy dolgokba\" való beleszólásra. Megmaradt az a diktatúrákra jellemző szereposztás, hogy a polgárok nem hiszik el, hogy jogaik vannak és hogy bármibe beleszólhatnak, és a baloldalon megmaradt az a politikaielit- magatartás is, amely lenézi és semmibe veszi a civil kezdeményezéseket, az állampolgári kontrollt.

A szocialisták világos döntést hoztak a rendszerváltás hajnalán: azzal, hogy a kádárizmus és a kádári mentalitás fennmaradását segítették elő az elmúlt huszonöt-huszonhét évben, saját hatalmi, gazdasági és egzisztenciális érdekeiket a demokrácia érdekei elé helyezték. Az elmúlt huszonöt évben a szocialisták – karöltve a balliberálisokkal – a demokráciát nem működtették, hanem felhasználták, sőt feláldozták saját pénzügyi és hatalmi érdekeik oltárán.

Így és ennek okán maradt és erősödött meg egy olyan korrupciós hálózat, amely átjárta az egész társadalmat, a politika, a gazdaság, a média és sajtó, a kultúra és az önkormányzatok világát. Hogy itt valóban nem a demokrácia, hanem a korrupció rendszere jött létre, arról a Simon Gábor és Zuschlag János körül kibontakozó botrányos történések hűen beszámolnak.

Mindezek alapján kijelenthető, hogy az MSZP az elmúlt huszonöt évben átmentett a demokrácia keretei közé egy olyan posztkommunista rendszert, amely a kádárizmusra épült, amely gátolta a szabadságvágy kibontakozását, a felelős állampolgári-honpolgári magatartás elterjedését.
Ám mégse csüggedjünk: e posztkommunista rendszer végleges lebontására, és a magyar demokrácia megerősítésére és stabilizálására néhány nap múlva – a szó szoros értelmében is – kézzelfogható lehetőség nyílik a szavazóurnák előtt.

Történelmi lehetőség előtt állunk, amellyel ha élünk, akkor egy szabad, nemzeti öntudattal rendelkező, demokratikus és független országot építhetünk fel a következő években!

Fricz Tamás

A szerző budapesti politológus