Álmodni csak pontosan, ébren

A kihívás lényege – tovább szőve a gondolatot – tehát abban áll, hogy milyen mértékben képes bármiféle vizuális termék követni az álom igazi logikáját, visszaadni, amennyiben lehetséges, az álmodás kaotikusnak tekintett világát – úgy, hogy ez ne menjen a megértés, érthetőség rovására. A modern (film)művészet irányzatai közül kétségkívül a szürrealizmus ment el a legmesszebbre, időnként a legvégső határig, vagy azon is túl: s bár Az andalúziai kutya Bunueljének későbbi/kései életművében az álomszerűség pszichoanalitikai radikalizmusa is szelídült némiképp, a spanyol mágus esztétikai alapállása azóta is kiapadhatatlan inspirációforrásként szolgál a mozi álomlovagjainak többsége számára. S ha kortárs filmálom, akkor – nyilvánvalóan – David Lynch. Az ő sötét, bizarr-szürreális víziói is hozzájárultak ahhoz, hogy az álmok filmi megjelenítése a legtöbb esetben hordoz valamiféle nyugtalanító, sőt fenyegető jelleget: az állandóan „ugrásra kész” tudattalan rémképét.

Mindezt azért fontos megjegyezni, mert a francia videoklip- és filmrendező, Michel Gondry egészen más oldalról közelíti meg a témát. Új nagyjátékfilmjének, Az álom tudományának főhőse, Stéphane (a kiváló Gael García Bernal) meglehetősen visszahúzódó, barátságos és – mindenekelőtt – felnőni nem akaró, nem tudó fiatalember. Anyja megfogalmazása szerint gyerekkora óta nehezére esik elkülönítenie az álmot a valóságtól. Ez így, kimondva: klisé. Gondry azonban megengedheti magának ezt, a didaktikusnak ható kinyilatkoztatást – vö. az álom „tudománya” – ugyanis egy rendkívül eredeti díszletvilággal bástyázza körül (eredeti a szó legpontosabb értelmében, hiszen jórészt saját popvideóinak vizuális hátterére támaszkodik). Nos, Stéphane mexikói ugyan, de anyja révén kicsit francia is; apja halála után ezért visszatér Párizsba, ahol egy nem túl izgalmas – szárnyaló képzeletét kielégíteni képtelen – munkahelyre kerül, mint az lenni szokott. Hősünk tehát begubózik, bezárkózik saját öntörvényű világába, amely nemcsak szűk szobácskáját jelenti, hanem egy olyan álmot – luxuskivitelben –, amelynek ő a teremtője, demiurgosza. Így „jön létre” a Stéphane Tv: az álmok kikeverésének, kotyvasztásának „tudományos” boszorkánykonyhája, amelyben – természetesen – ő a műsorvezető, a szakács, a mindenes varázsló. S ahogy az történni szokott hasonló korú fiatalemberekkel, megjelenik a képben – a valóságosban, majd az álombeliben – a szomszéd lány, akit történetesen Stéphanienak hívnak. Stéphane kényelmesnek tűnő burokvilága kipukkanni látszik: a fiú, belegabalyodva önnön, jól felépített mesterséges univerzumába, a kommunikáció igencsak különös – mondhatni infantilis – formáival kísérletezik. Félszeg viselkedésével, bolondos találmányaival sikerül ugyan szimpátiát kiváltania, de a felnőttes magatartásformák kódrendszerének elsajátítására képtelennek tűnik.

A „törés” (a konfliktus) itt következik be – s ez ad alkalmat egy roppant műgonddal felépített képi világ megvalósítására is. Gondry vizuális remeklése az álomnak és álomszerűségnek egy másfajta képi-fogalmi interpretációját nyújtja. Az álom territóriuma nem nyugtalanító, ismeretlen kísértetvilágként, hanem a megnyugvás és a mégoly „haszontalan” kreativitás párhuzamos létmódjaként jelenik meg – olyan pszichikai helyként, amely egyenértékű a realitással, sőt ráépül a mindennapi létezésre. Menedék, de egzisztenciális nyavalyák nélkül. Az otthonosság bensőséges, mesei világa. Amely elválaszthatatlan a mindennapok világától, csak éppen fontosabb annál. (Stéphane otthontalanságának érzetét egyébként a többnyelvű környezetben való állandó eligazodási kényszere is növeli: hol angolul, hol franciául, hol spanyolul kénytelen kommunikálni.) Gondry – mint tudjuk – ezzel nem mond újat. A határátlépések sorozata azonban olyan természetes bájjal és játékossággal megy végbe, amely üdítően frissé varázsolja a francia rendező alkotását. Frissessége egyben sajátságos „franciaságát” is jelenti. A mai moziprérin a francia film képes a leginkább arra – lásd például Jean-Pierre Jeunet munkásságát, különösen a hipersikeres Amélie-t –, hogy a finom, fanyar humorral fűszerezett románcot összekapcsolja a modern ember útkeresésének, kommunikációs zsákutcáinak, elveszettségérzésének drámájával. Stéphane és Stéphanie csetlő-botló egymásra(nem)találása ennek az „emberközeli” filmes hozzáállásnak a mintapéldája.

Említésre méltó, hogy Gondry úgy rajzolja meg a folyamatosan az álom és ébrenlét határmezsgyéjén mozgó történet képi világát, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem folyamodik a korszerű technika nyújtotta lehetőségekhez. Ha csak teheti, nem használ digitális trükköt, s nem igyekszik minél hatásosabb látványvilágot létrehozni. Az álom tudománya manufakturális módon készült díszletezése és a kollázsszerű képszerkesztés – amelyben Gondry „neoavantgárd” kliptechnikájának elemei köszönnek vissza – pontosan azt képezi le, amiről a film beszél: egy nagyra nőtt gyermek ébren álmodásának lehetséges tárgyi környezetét. Stéphane világa, kis túlzással, olyan, mint egy játszótér. A korlátlan lehetőségek, a fantasztikus szerepálmok terepe: a víz celofán, a város épületrengetege és az álombeli tévéstúdió papírmasé, ő maga egy bűnügyi film szívtipró pisztolyhőse, a rongyból készült játékló pedig pontosan úgy viselkedik, mint „valóságos” megfelelője. A két világ közti problémátlan átjárás pedig nemcsak azt jelenti, hogy Stéphane a valóságból átsétál az álom világába, hanem fordítva is. Bizonyos dolgokról azt képzeli, hogy álmodta, másnap azonban visszaköszönnek a valóságos életben – mert éjszaka, afféle holdkórosként, az álomhoz igazította az objektív világ tényeit. Mert minden képlékeny, hiszen az álom: értő boszorkánymesterek, alkimisták különleges tudománya.

Ezért hát nem is csodálkozunk, amikor Stéphanie-val (játék)paripára szállnak, s kilovagolnak arra a bizonyos – a nem-narratív álommezők és az érzelmes, vígjátéki történet közti – senkiföldjére. Gondry filmje így láttatja ezt a tájat: tükör által világosan.

Az álom tudománya (La science des reves), színes, francia–olasz, 105 perc, 2006. Rendező: Michel Gondry. Forgatókönyvíró: Michel Gondry. Zeneszerző: Jean-Michel Bernard. Operatőr: Jean-Louis Bompoint. Vágó: Juliette Welfling. Szereplők: Gael García Bernal (Stéphane), Charlotte Gainsbourg (Stéphanie), Alain Chabat (Guy), Miou-Miou (Christine Miroux), Emma de Caunes (Zoé).