„Ágyúdörgésben, golyózáporban írom e sorokat” (2.)

December 22., kedd. Reggel útnak indultunk Fenyvesvölgy felé. Útközben nagyon sok orosz foglyot hoztak, és az 5-ös tüzéreink által összehordott ágyúlövegekből egy sírhalmot készítettek, írással megfelelően kérve a közönséget, hogy hagyják meg az utókornak.

Estére megérkeztünk Fenyvesvölgyre, ahol beszállásoltuk magunkat egy favázas házba, melyet szállodának használtak, és ahol elég hideg volt, annyira, hogy éjjel még az ajtót és az ablakszárnyakat, sőt a bútorokat is összetörték, azzal tüzeltek.

December 23., szerda. Itt vagyunk, és nem lehet előbb menni az ágyútüzeléstől. Esik az eső, és hideg van. Egész épületeket bontanak, hogy tüzelhessenek, habár a közelben erdő is van. Rombol és zúz az egész katonaság, amerre megy, szóval pusztul minden: állat, ember és épület. Érdekes megjegyezni, hogy 3 héttel ezelőtt is ezen a helyen voltunk, és az egyik színben már akkor is ott volt egy elhullott ló. Valaki a hátulsó combjából levágott egy darabot, és elvitte, valószínűleg megsütni vagy főzni. A ló bomlófélben még ma is itt van, pedig azóta sok nép volt ezen a helyen elszállásolva. Most a színt eltüzelték, és fedél nélkül maradt a hulla.

December 24., csütörtök. Itten voltunk estig, illetve reggel 3 óráig, amidőn útnak indultunk, néhol csizmaszárközépig érő sárban, kies völgybe, ahova reggel, midőn virradt, akkor érkeztünk meg. Itt sok orosz fogoly volt. Innen a hegyen keresztül vezettük a vezetéket Határszeg faluban, közben a tegnap folyt harctéren keresztülmentünk. Itt is mintegy 100 halottunk volt, és 2 súlyos sebesültünk, akiknek tegnap óta nem volt kötésük. Adtam nekik teát, és éppen jöttek a sebesültvivők, és kezelés alá vették. Csernák ezredes ezen helyen kérdezett engem a túlsó hegyen lévő katonákról, akiket én lovaknak néztem. Egy zsidó gyerek meg helyesen katonáknak, és ezért dicséretet kapott. Estére kimentünk Kiesvölgy faluba, ahol beszálltunk egy elhagyott házba, melyben rajtunk kívül még négy súlyosan sebesült beteg van, akiket még nem tudtak elszállítani, szekér hiánya miatt. Ezek is kint aludtak, illetve voltak a múlt éjjel a harctéren, és fáztak, nem tudtak magukon segíteni.

December 25., péntek. Reggel teát főztem a betegeknek, és jánoskenyeret adtam, melyet nagyon köszöntek, majd útnak indultam élelemért Fenyvesvölgybe, ahol karácsonyi ajándékot is ígértek. Fenyvesvölgybe beérve értesítettek, hogy mind az élelmet, mind a karácsonyi ajándékot az egész félszakasz részére még az este kivitték a három helyen levő legénység részére, én tehát innen nem kaptam semmit. Vissza kellett mennem Kiesvölgybe. Útközben találtam egy szekeret, amely betegekért ment, és ezzel visszamentem. A mi lakásunk tovább lévén, mint a szekér útja, ahonnan a betegeket szállította, kértem, hogy jöjjön oda hogy a reggel otthagyott sebesülteket elvigye. Persze, hogy az itt levő katonák azt mondták: itt is nehéz betegek vannak. Mivel orvos nem levén itt e helyen, bementem, hogy megnézzem a betegeket. Az első szobában mindjárt találunk egyet, aki nem mozdult semmit, se nem jajgat, tehát ez nem súlyos beteg. Azt mondja a kocsis: én megnézem az ütőerét, és én mondom, ezt nem kell vinni, mert ez nem beteg, ennek nem fáj már semmi, mert halott. Átmegyünk a másik szobába, ahol szintén volt egy, de iszonyú büdös levegő volt. Ez még egyet-egyet a lábával mozdul. Bizonyára fázik, mert tűz nem volt sem a harctéren, sem a szobában. Szólunk hozzá, de nem tud szólni semmit. Innen átmegyünk egy harmadik szobába, melyben még egy beteg van. Persze ez a legnehezebb beteg, mert nem mozdul semmit, csak még köhög, de nem tud magáról. Az álla fel van kötve. Megnézem a halálcéduláját, és látom, hogy besztercei születésű, 21 éves zsidó gyerek, kit bizonyára várnak odahaza, hogy életjelt adjon magáról, de ez bizony többé nem fog írni.

Innen elmentem a szállásomra, a kocsis is jött, hogy lássa azt a beteget, akit a reggel otthagytam, de a szerencse kedvezett nekünk, és ezeket már elszállították, amíg én odavoltam. A kocsis visszament, és megígérte, hogy most már más hiányába felteszi azt a két beteget, és beszállítja, ha kibírják.

A karácsonyi ajándékot átadták, amely addig megérkezett, ameddig én odavoltam élelemért. Minden csomag egy papírzacskóba volt becsomagolva, és kívül volt a nyomtatott betűkkel ellátott papírszelet, melyet ráragasztottak a következő felirattal: „Ung megye hálás közösségének karácsonyi ajándéka az ungi Kárpátokat védő hős katonáknak”.

A csomagban volt: 2 deci rum, egy szilvaízes kifli, 1 kis darab kalács, 1 fél kenyér, Kisseli-fajta, 2 darab kis kolbász, 1 darab csokoládé, 2 alma, 5 dió, kis cukor, persze ez szétszóródva és 20 darab cigaretta – most már volt mit ennünk. De amidőn ettünk, mindig eszembe jutott az, aki ezen ajándékért áldozatul esett, azoknak már nem kell többé enni, s akinek esetleg később kelleni fog enni, az most nem ehetik, mert nagyon beteg, vagy nem jut hozzá. Karácsony lévén, délben pityókás gulyást főzött az egyik kolléga, este meg én teát főztem, megittuk, és minden percben várjuk a parancsot az indulásra. Aludni nem tudok, e sorokat is éjjel háromnegyed 12-kor írom.

December 26., szombat. Egy órakor feküdtem le. Reggel korán felkeltem, és zsíros kenyeret készítettem. Alighogy elkészült, értesítést kaptunk, hogy a vonal nem jó, ki kell menni megvizsgálni. Én tehát egyedül indultam el, mert messzire kellett menni, és meglehet, hogy nem is jövök vissza. Utam a harctéren vezetett keresztül, ugyanott, ahol már egyszer jártam. Az a halott, aki még 23-án elesett, ma is ott fekszik, de most már a zsebei kiforgatva és üresek. Mellette hevert egy levél, amelyet a feleségének címezett meg, és a zsebében hordozta. A levél át van szúrva orosz szuronnyal, mivel a sebet a zsebén keresztül ejtették rajta, és ez okozta a halálát is. Én a levelet felvettem, és elhoztam azzal a szándékkal, hogy ha lehetséges, kézbesíteni fogom a hozzátartozójának. Innen tovább menve már a többi halottak, akiket már láttam, mind el voltak temetve, kivéve egy orosz halottat, aki egy szakadékban esett el, és így nem láthatták. Ez már szagos volt, és oszlásnak is indult. Ennél nem találtam semmi emléktárgyat, de a másiknak a leveleit, valamint a sapkarózsáját elhoztam, mint harctéri emléket. A Kiesvölgy és a Határszegi-dombnál innen tovább kellett menni, mert az állomásunkat elvitték a hegyeken keresztül a Csonka-dombi állomáshoz, amelyhez nagy hegyeken és völgyeken kellett keresztülmenni. Odaértem délután 3 órakor, ahol az állomás már rendben volt. Én tehát, mivel közel voltam Hajasd községhez, lementem a törzshöz, ahova estére értem be. De itt is rosszul jártam, mert a szakács nem volt odahaza, és nem volt ki főzzön. Engem kértek fel, hogy főzzek teát 30 ember részére. Szívesen főztem, mert még volt honnan, de szerencsétlenségemre jött egy század, amely nem evett 5 nap óta, és ez az ezredesnek a fülébe jutott, ez pedig elrendelte, hogy azonnal kell főzni. Most ismét nekem kellett hozzáfogni, este 9 órakor száz ember részére főzni. Éjjel 12 órakor volt kész az étel. Kása főzve, és húskonzerv rátöltve volt. Kiosztottam, és össze is szedtem.

December 27., vasárnap. Két órakor feküdtem le, de aludni nem tudtam, mert hideg volt az alvóhelyünkön. Reggel kávét főztem, délben gulyást 40 ember részére, és kijelentettem, többé szakács nem leszek. Szerencsére bejött a szakács, és átvette a konyhát. Este lévén, jó helyen aludtunk a vasúti őrházban.

December 28., hétfő. Korán felkeltünk, és várjuk a továbbiakra a parancsot. A továbbindulásra nem kapva parancsot, tehát itten tovább vártunk, és aludtunk, azonban az időjárás változott, mert hó esett a délután. Itt aludtunk.

December 29., kedd. Reggel 7 órakor útnak indultunk Uzsokra, ahova megérkeztünk 12 órakor. Gyönyörű szép hegyes vidék, szerpentin vasút és szekérút, amely felmászik a hegy tetejére. Savanyú víz is van, ami hajtószerül jó. Az idő ma is olyan, mint tegnap, lucskos, havas idő van, az úton nagy a sár.

Megemlítésre érdemes még : van egy szökőkút, melyet még 1848 évében készítettek, víz által hajtott kerékkel. A szökőkútban egy szobrászmunka áll, és azt ábrázolja, hogy egy erős férfialak bottal üt agyon egy, a dereka köré csavarodott kígyót. Itten találtatott egy magyar honvéd, mely meghalva fekszik több nap óta, és már a madarak is megkezdték a kezét, de ez csak egy, akit láttunk, de hány van még, akit nem láttunk, mert a hó eltakarta!

December 30., szerda. Reggel ügyeletes vagyok, tehát éjfél után nem alszom. Volt időm írni, és több levelet írtam. Reggel 7 órakor útnak indultunk Siánki felé, de midőn az uzsoki tetőn voltunk, a csapataink nagyban tüzeltek az ellenségre, és az ellenség is Siánkiba volt. A mi szakaszparancsnokunk, újonc lévén, nem mert szólni a tiszteknek, hogy lehet-e építeni Siánkiban. Amidőn hozzáfogtunk, az egyik tiszt kérdezi, hogy hová építünk vonalat. Én feleltem, hogy Siánkiba, ő persze nevet, és azt mondja: Kinek? Én nem tudtam felelni, mire ő azt mondja, oda most nem lehet, mert ellenség van. Erre küldjük az újonc parancsnokunkat, menjen, és tudja meg biztosan, építhetünk-e, hisz az ellenség közé kell menni. Ezen kérésünkre elment, és megtudta, hogy nem lehet építeni, és hogy mi vissza lettünk rendelve az uzsoki tetőre, ahol az egész napot töltöttük, erős hófúvás közepette, nagy ágyútüzelésbe. Fázni én nem fáztam, mert jól fel voltam öltözve, de szegény honvédek, kik egész nap a mellettünk levő lőárokba voltak, nagyon átáztak és fáztak, mert egész nap hófúvás volt. Estére az állomás padlására szorultunk aludni a kopasz téglaburkolatra, ahová teafőzés után lefeküdtem. Az éjszaka nehezen telt el.