„Ady életművét bemutatni, nem a korabeli pletykákat”

– Kétségtelen, hogy az irodalomhoz közelebb áll a képzőművészet, mint mondjuk egy kőkemény technikai szak, mégis kíváncsi volnék, miért nem a múzeum képzőművészeti részlege felé tájékozódott?

– Mindig is az volt a vágyam, hogy a kultúra területén dolgozhassak, s hogy miért az irodalom felé fordultam, az sem véletlen. Már második-harmadik osztályos koromban szokásommá vált, hogy amikor az iskolából lógni akartam, akkor felültem a villamosra, körbejártam a várost, közben pedig olvastam. Emlékszem, milyen érdeklődéssel bújtam Cervantes Don Quijotéját vagy a Toldit. De Ady költészetéhez konkrétan a középiskolában kerültem közel tanárunknak, Kovács Péternek köszönhetően.

Imre Zoltán
1976. augusztus 18-án született Nagyváradon, a Művészeti Líceumban érettségizett, majd Kolozsváron végzett szobrászat szakon a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen. 2011-ig Budapesten középiskolában tanított művészeti ismereteket, hazatérte után előbb a megyei önkormányzatnál dolgozik, majd átveszi az Ady Endre Emlékmúzeum irányítását. A Debreceni Egyetem doktori iskoláját végzi kulturális antropológia szakon.

Nyugodjék békében, nagyon jó tanár volt, érzésem szerint éppen úgy tanította az irodalmat, hogy sikerüljön megszerettetnie a diákokkal. És a sajátos szigora is ezt a célt szolgálta.

Amikor budapesti tanárkodásom után hazatértem, meglepődtem, hogy a Nagyváradra többé-kevésbé jellemző Ady-kultusz mennyire eltolódott a bulvár felé, miközben a költészetének értékei egyre halványulnak. A múzeum irányításának átvétele után mondhatni a legfontosabb célkitűzésem az lett, hogy Ady életművét mutassuk be, ne a korabeli pletykákat.

– Magam is irodalom szakos és Adyt kedvelő lévén osztom a véleményét, de egy ilyen sokrétű, mélységeket és magasságokat megjáró életművet be lehet-e a maga teljességében mutatni egy emlékmúzeum keretei között?

– Ezt fogom megpróbálni mégpedig úgy, hogy negyedévenként cserélnénk a kiállított anyagokat. Jelenleg az Ady család van a középpontban, június 11-én fogunk váltani, akkor Ady költészetének, illetve a műveihez készült illusztrációknak a tárlatával várjuk az érdeklődőket, szeptember 11-éől a holnaposoké, december 11-étől pedig az Ady-múzsáké lesz a „főszerep”.

– Hirtelenében semmiféle különösebb eseményhez nem tudom kötni a tizenegyedikét Ady életében. Honnan ez a dátum?

– Nincs semmi jelentősége, de ha mindenáron meg kell neveznünk, akkor azt mondanám, hogy személyes „varázsszám”. A negyedévenkénti témaváltások mellett tervezek továbbá havi rendszerességgel sorra kerülő érdekes és értékes kiállításokat, lesz például egy olyan tematika, hogy Ady és Párizs, de ismétlem, hogy ezek semmi esetre sem lesznek bulvárkiállítások.

Jövőre lesz hatvan éve, hogy beindult az emlékmúzeum megszervezése, Tabéry Géza áldozatos munkájának köszönhetően, akkor kezdődött a gyűjtemény összeállítása. és a fent említett havi kiállításokat szeretnénk majd összekötni az évfordulóval. December környékén tervezem meghívni Hoppál Mihály professzort, a doktorim mentorát, hogy tartson előadást a téli ünnepkör mítoszairól, szokásairól, a karácsony előtti készülődésekről. Természetesen összekötve Ady költészetével, hisz aki egy kicsit is ismeri az Ady-verseket, tudja, milyen sokat számítottak neki az ünnepeket, különösen a karácsonyt megelőző régi falusi hagyományok.

– A terveit hallgatva óhatatlanul arra gondoltam, hogy ezek szerint végre meg fog pezsdülni az élet az Ady-múzeum háza táján. Értem ezalatt a névadóhoz méltó megpezsdülést, nem hétvégi, fülrepesztő őrjöngéssel egybekötött ugrálást. Az én nemzedékem számára már nagyon idegen ez a ha kell, ha nem hangoskodás.

– Tőlem is az, nem is gondoltam bulizásra egy percig sem. Holott a terveim középpontjában fiatalok, középiskolások szerepelnek. Amikor először szóba került, hogy én vehetném át a múzeumot, azért nem ódzkodtam a gondolattól, amiről tulajdonképpen már ejtettünk szót, vagyis hogy a nagy hagyománnyal bíró váradi kulturális gyökerek kezdenek elhalványulni, maga a múzeum pedig – bocsánat a kissé morbid szóhasználatért – mint egy „vakfolt” húzódott meg a város kellős közepén.

Amikor elfogadtam, hogy én legyek a muzeológus, akkor elhatároztam, hogy nemcsak Ady költészetének kultuszát fogom felébreszteni, de az emlékmúzeumba is megpróbálok életet lehelni, s ha kell, harcolni is érte. Első dolgom volt az állományt felleltározni, rendezni, egy hónap alatt rendben is volt minden. Ám egyedül nem megy, szükségem van segítségre, elsősorban a magyartanárokéra ahhoz, hogy beinduljon a fluktuáció. Jöjjenek, hozzák a diákokat – nem kötelezve őket, mert az csak rontana az ügyön! Hely van, le lehet ülni, beszélgetni, szép időben kiülnénk a teraszra, aki akarna, verset olvasna fel vagy szavalna, egyszóval interaktív programokra gondolok. Nemcsak nagyváradi iskolákból, de a megye más helységeiből is várok tanárokat-diákokat.

A múzeum hármas tagolású lévén, tervezem, hogy az egyik benyílóban lehetne Ady-korabeli zenéket, megzenésített verseket hallgatni, a másik benyílóban pedig Ady költeményei közül kiválasztani azokat, amelyeket hallani szeretnének. Ez az egész interaktív program ugyanis tetszés szerinti volna, semmiképpen sem a tanár vagy a csoport vezetője által kiválasztott zene és szöveg. Azt szeretném elérni, hogy bemenjen a köztudatba az emlékmúzeumbeli rendezvények folytonossága, illetve a lényeg, hogy itt nem dilettáns témákat és nem dilettáns előadókat hallhatnak.

E téren szeretnék egy kicsit dicsekedni, elnézést kérek érte, de máris voltak olyan napok, hogy 120-180 ember is ellátogatott a múzeumba. Diákok is, turisták is, nagyon örültem nekik. És úgy látszik, hogy valami úton-módon elterjedt a hírünk, mert olyan illusztris személyek is felkeresték a múzeumot, mint Raffay Ernő történész vagy Csorba E. Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Raffay Ernő például nagyon csodálkozott, hogy milyen gazdag anyagunk van, és mondta, hogy ezek alapján aztán bőven van mit írni Adyról.

A válaszom elgondolkodtatta, én ugyanis azt mondtam, hogy igen, Adyról lehet sokat és lehet keveset írni, ahogy lehet olyat, ami jó, és olyat is, ami nem jó. Csorba Csilla nagyon jól érezte magát nálunk, felajánlotta az együttműködést, illetve támogatást ígért a gyűjtemény helyes megőrzéséhez, illetve hogy létrehozhassuk a digitális adatbázist, mivel az manapság már elengedhetetlen, és igazán kutatni csak annak a segítségével lehet. Katalogizáltatnunk és regisztráltatnunk is kellene, mármint nemzetközi regisztrációra volna szükség, mert a helyi megvan.

– Engedjen meg egy kényesebb kérdést: a főnökség, az anyamúzeum vezetősége hogy viszonyul például a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatónőjével ápolt együttműködéshez?

– Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatója kifejezetten örül, hogy újra lendületben van az emlékmúzeum, hiszen ő is annak a híve, hogy a kulturális részlegek újrateremtése nagyon fontos. Bevallom, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeummal kapcsolatosan erősen igénybe kellett vennem a létező vagy nem létező diplomáciai hajlamaimat, nehogy az ellenkező hatást váltsa ki a jó szándék. Csorba Csilla főigazgató asszonynak megadtam Chiriac úr telefonelérhetőségét, hogy előbb vele beszélje meg a további együttműködés lépéseit, utána pedig majd egyeztetünk.

Sikeres ötlet volt, nagyon szívesen vette a mi igazgatónk a megkeresést, és nem is támasztott semmiféle akadályt a továbbiakra nézve. Örülök annak is, hogy Herczeg Ákos Ady-kutató jelezte, hogy vissza fog térni, hisz azt mondta, vannak olyan anyagaink, amelyekről eddig nem tudott. A csoportos látogatók közt is nem egyszer előfordul – bocsánat, ha újfent dicsekvésnek tűnne, amit mondok –, hogy megtapsolnak, és külön megköszönik, amennyi újdonságot hallottak tőlem nemcsak Adyról, a költészetéről, párizsi útjairól, de különösen a korabeli Nagyváradról. S hát hogyne esne jól egy váradinak, ha ilyeneket hall!