A világ nem javítható

Mindenki rohan, ideges, csalódott, mindenki ordít, a szurkolók ölik a játékosokat meg egymást, és egyébként is, minden év olyan, mintha focivilágbajnokság lenne. Igazság szerint már elég nehezen különböztetem meg a hazai bajnoksági meccseket, barátságos összecsapásokat, derbiket és rangadókat a Bajnokok Ligájában zajló mérkõzésektõl, az Európa-bajnokságtól, az UEFA-kupa-meccsektõl, a világbajnokságtól; az egészbõl csak anynyit észlelek, hogy apám, öcsém, bátyám, párom, haverom, fõnököm, beosztottam, szomszédom, ivócimborám már megint (ezen a héten kábé harmadszor) a képernyõn csüngve üvöltözik, ugrál, csapkod – szóval igazi férfihoz méltó módon viseli magát.
Annak idején – úgy cirka tizenöt-húsz évvel ezelõtt – a jól szigetelt, hangfogós átkos nagyböjtje utáni elsõ években valóban kimagasló élmény volt a foci-vb. Húgommal az asztal alatt kucorogtunk, onnan néztük Gullitot meg Van Bastent, a szépen kipingált eredménytábla évekig ott virított az elõszoba falán; kinyitottuk az ágy alatt hányódó világatlaszt, és megnéztük, X vagy Y országnak milyen a domborzata, és hol a fõváros, az ország közepén vagy a szélén; rájöttünk, hogy rosszul színeztük a koreai vagy a portugál zászlót, és vacsoránál megtárgyaltuk, hogy az írek már megint úgy rohantak a sok magas labda után egy bogban, mint a juhok.
Ha mégsem rendeztek volna foci-világbajnokságot idén nyáron, akkor elnézést kérek, de az itt következõ csemegével most már mindenképp elõhozakodom, ha más miatt nem, hát azért, mert íme, legújabb karcsú kötetében Esterházy Péter megosztja velünk a régi idõk focijával kapcsolatos élményeit. Aki nem tudta volna, annak megsúgom, hogy itt nem afféle ilyen-olyan laikus kontárkodásról van szó, hogy az Író fogja magát, és homályos szemüvegével bevillant a pályára, aztán mindenféle filozofikus, mûvészi és elszállt eszmefuttatással traktálja az olvasót – bár filozófia, mûvészet és elszálltság kétségkívül bõven akad e laza fûzésû focikötetben.
Nem, kérem. Esterházy belülrõl utazik a tizenhatos mélyére, a játék szívébõl kikukkantva beszél hozzánk, a szakértõ biztos pillantásával kalauzol bennünket a negyedosztályú mérkõzésektõl az egykori Aranycsapat vértóba hajló történetéig, a tõle már olyannyira megszokott finoman (ön)ironikus nosztalgiával: „elképzelem miniszterelnök nagyapámat, ahogy elviharzik a szélen, háromszögel Ferenc József császárral, majd a kifutó II. Vilmos fölött a hálóba emel, a gonosz Clemenceau persze lest ítél, lefújja az egész világháborút, és megkötik a rémes Párizs melletti békediktátumokat.”
Mit is tudunk meg tehát e zöldmezõs útinaplóból? Azt például, hogy milyen érzés, ha az ember hetvenezred magával ül egy futballstadionban. Hogy az író egy barátja úgy utálja a futballt, mint a kukoricagödölint. Hogy a jelenkori magyar futball gyönge kezdés után erõsen visszaesett. Hogy milyen volt a nyugdíjas Hidegkutival focizni. Hogy egy bizonyos lichtensteini nagynéniben annyi energia van, amennyinek fele is elegendõ volna, hogy Lichtenstein és Svájc is EU-tagok legyenek. Hogy Camus 1930-ban az algíri Racing Universitaire kapusa volt, hogy mintha Cambridge-ben Nabokov is kapus lett volna, és állítólag Wojtyla is védett.
Megtudjuk, hogy kis fröccs: 1 dl bor és 1dl szóda, nagy fröccs: 2+1, hosszúlépés: 1+2, házmester: 3+2, viceházmester:  2+3, bivalycsók: 4+1, lakófröccs: 1+4, polgármester: 6+4, mafla: 5+5, Újházy-fröccs, ha szóda helyett uborkalevet használnak és színészfröccs a két deci langyos szóda; mert létezik „nyelv, amelynek a létezésre van sok szava, van, amelyiknek a fröccsre.” Fény derül arra, mekkora galibát, búskomorságot, feszültséget okoz egy rozoga esernyõ, amely soha nem a jó (vagyis rossz) idõben van kéznél. Kitûnik, hogy az olasz foci olyan, mint az olasz regény: nem minden olasz regény jó, de nagyon rossz egyik sem tud lenni.
Átruccanunk a hajdani endékába, ahol a Hesz, vagyis a gyünyürû, okos és echte focidrukker német hölgy társaságában áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül végignézünk néhány enbékettõs focimecscset, látogatást teszünk egy helyi klub piszoárjában, melyben „alant mûanyag fedõrács zöldellik, mintegy a gyöpöt jelképezve, rajta beljebb, a kagyló hátsó hajlásának támaszkodva a fehér kapu, a felsõ kapufáról labda lóg alá, interaktív módon, mert a vizelet sugarától mozgásba lendül, világos: gól!” Hát igen. Itt érzi meg az ember, hogy a férfiak valahogy mégiscsak többet tudnak a fociról, mint mások.
Nyugis dekázgatás közben szó esik még a limerick fajtáiról, melybõl létezik pontosan három, elõször a nõk jelenlétében elmondható, aztán olyan, amelyet nõ nem hallhat, de papi személy még igen, és végül a limerick. Végigfutunk néhány forgatókönyvön, az atyaúristen margináliáin – úgymint mi lett volna ha, a világ igazságosságát egyensúlyba hozandó, ezerkilencszázötvennégy június negyedikén a magyarok vezettek volna három kettõre –, de még idejében magunkhoz térünk, és Esterházyval egyetemben fölírjuk egy cédulára magunknak: A VILÁG NEM JAVÍTHATÓ.
Ha nem, hát nem, így csoda-e, hogy már a focivébé sem a régi? És hiába ordít minden igazi férfi hetente háromszor egyre elszántabban a képernyõ elõtt, mert abból sajnos továbbra sem fogom megérteni, pontosan mi is az a fault vagy a les, hogy mitõl anynyira fontos a labda elrúgásának pillanata, hogy a fociban alapjában véve nem részt venni, játszani, dekázni, hanem igenis nyerni kell, pontosabban a mieinknek kell nyerniük, de akkor is, ha õk játszanak gyengébben, hogy a nyerni akarás nélkül hajítófát sem ér az egész cirkusz, hogy ez nem valamiféle álarcos indiánosdi, nem sok hûhó a kamilláért, hanem adott esetben a történelem hollószárnyaktól surrogó verme, véres tragédia vagy hõsi jutalomjáték, mesés rüsztökkel és mitológiai nagyságú alakokkal. Hanem mindezt Esterházy Péter csendes, százötven oldalas fociregényébõl tudtam meg. Köszönet érte. László Noémi

Esterházy Péter
Utazás a tizenhatos mélyére
Magvetõ, Budapest, 2006

-------------