A végzet nevető asszonya

Mindig kisebb mértékben részesült a hollywoodi tortából – miközben (életműve egyenetlenségei mellett) olyan, filmtörténeti jelentőségű opuszokkal járult hozzá ehhez a tortához, mint a Carrie (1976), a Gyilkossághoz öltözve (Dressed to Kill, 1980) vagy A Sebhelyesarcú (Scarface, 1983). A függetlenek kenyerét viszont sosem merte megkóstolni, filmrendezői habitusa, a legjobb zsánerhagyományokra támaszkodó, azt sajátosan kezelő stílusvilága és műfajfilmes kötődései eleve alkalmatlanná tették erre. De Palmának mindig szüksége volt Hollywoodra és Hollywood pénzére, hogy aztán filmjeivel „elnyerje” a biztos bevételre hajtó, mindenható producerek bizalmatlanságát (jellemző, hogy a jelen írás tárgyát közvetlenül megelőző, 2002-es Femme Fatale című filmje teljes bukás volt, holott – pontosabban azért, mert – innovatív módon kezelte a noir-hagyomány egyik toposzát). Ifjúkorának godard-i „újhullámán” viszonylag hamar túllépett, hogy Hitchcock mester nyomdokait kövesse – ezzel is támadási felületet szolgáltatva alkotói szuverenitása ellen (bizonyos kritikusi körök – nézetem szerint igaztalanul – ma is Sir Alfred epigonjának tartják).
Miért fontos mindez? Ahhoz, hogy De Palma legújabb, A Fekete Dália (The Black Dahlia, 2006) című filmjét körbejárjuk, szükséges feltérképezni azt a filmtörténeti hagyományt, amelynek láncolatában – vagy éppen lehetséges végpontján – az opusz és rendezője elhelyezkedik, és megérteni azt, miért tud De Palma finom, árnyalatnyi „művészi” különcködéssel beszélni ebben a regiszterben is. Szögezzük le: A Fekete Dália nem tartozik De Palma legjobb művei közé, de felismerhetők rajta mindazon stiláris jegyek, amelyek a rendező műveit egyedivé teszik. Film noir, gengszterrománc, vérrel átitatott (de nem vértől fröcsögő) bűnügyi történet, erotikus-horrorisztikus pszichotriller – rendezőnk ezen zsánerkoordináták közt érzi legjobban magát, és most is hozza ezt a történet- és motívumvilágot. Most (talán) túl biztosra is ment. A Fekete Dália sztorija ugyanis igaz történeten alapszik, az 1947-ben brutálisan megcsonkított és meggyilkolt színésznő esete a Los Angeles-i városi legendárium része. Azaz hálás téma, mivel önmagában is vonzó. Ráadásul a film az egyik legismertebb amerikai „keményöklű” bestsellerszerző, James Ellroy regényének adaptációja.
Az igen szövevényes történetben adott egy jól ismert alapszituáció: egy szerelmi hármas, középpontjában a szőke dívával, Kay Lake-kel (Scarlett Johansson), körülötte ott áll két, ökölvívóból lett rendőrnyomozó, Lee Blanchard (Aaron Eckhart) és Dwight „Bucky” Bleichert (Josh Hartnett), azaz Mr. Tűz és Mr. Víz, akik történetesen – miután cafatokká verik egymást egy bokszmérkőzésen – társakká válnak. Kay a Lee barátnője, de viszonylag rövid időnek kell eltelnie ahhoz, hogy kezdjünk kételkedni ennek a felállásnak a tartósságában. Súlyos terheket cipelnek a múltjukból, és finoman fogalmazunk, ha kijelentjük, hogy nem éppen az erkölcs bajnokai. Blanchard rajta is veszt azon, hogy nem képes feldolgozni múltjának árnyoldalait, és képtelen határt szabni monomániás hajlamának, megszállottságának. Nem ismeretlen ez a De Palma-univerzumban: számos filmjének hősei ezzel a megszállottsággal élnek, küszködnek – és adott esetben bele is halnak. A végzetes örökséget a gyilkosság viszi át a „túlsó partra”, a mába. Elizabeth Shortot, a Fekete Dáliaként elhíresült, kétes erkölcsű, kezdő hollywoodi színésznőt szabályosan deréktól kettészelve, belsőségeitől megfosztva és füléig felvágott szájjal találják meg egy szép napon (ironikus fricskaként Victor Hugo Nevető emberére). Előtörténete archív képsorokon elevenedik meg a két rendőr számára, akik attól kezdve – Kay elbűvölő szőkesége ide vagy oda – nem képesek szabadulni a bájos, fekete hajú lány varázsától. Ez a szál a film egyik leghitelesebb vonatkozása: Mia Kirshner a Dália szerepében hihetővé teszi a felé (holtában is) irányuló fatális vonzalmat. Ez a fatalitás viszont hasonmására, Madeleine Linscottra „ruházódik át”, aki a végzet asszonya, pontosabban annak duplikátuma – nem mindig meggyőző – szerepében a film tulajdonképpeni főhősét, Bleichertot bolondítja magába.
Bleichert két titokzatos nő, a megtért szőke és a velejéig romlott fekete közt találja magát, híven a műfaj hagyományaihoz. Másrészt Madeleine egy groteszkül lefestett (a Linscott-família bemutatása a film legzseniálisabb képsorai közé tartozik) hollywoodi mágnáscsalád lánya. Kétszeresen is helyben vagyunk tehát. Hollywood a bűn, a romlás, az önelveszejtés korrupt világaként mégsem válik alaptémává (mint oly sok hasonló műben, legutóbb talán Atom Egoyan Where the Truth Lies című filmjében). Itt Bleichert személyes morális-mentális odüsszeiáját követhetjük végig az őrületbe és iszonyatba torkolló végzetes megszállottságtól a felelősségvállalás imperatívuszának felismeréséig (ki más, mint a szőke díva mellett).
A forgatókönyv kuszaságáért bőven kárpótol bennünket a film képi világa, amelynek megteremtése főként a magyar származású operatőr-mester, Zsigmond Vilmos érdeme. De Palma mindig is kedvelte a nagyszabású, szabálytalanságában is tökéletes kompozíciókat, a szokatlannak ható kamerabeállításokat. A keretek, a hivalkodóan hosszú beállítások, a felülről-filmezés, a figurák és terek tükörszerű megkettőződései/megsokszorozódásai a mesterkéltség érzetét keltik, ugyanakkor – és épp ezért – egyfajta irreális/hiperreális atmoszférát kölcsönöznek a noiros esztétikájú képsoroknak (ezúttal viszont hiányzik a rendező védjegyévé vált osztott képmezős megoldás). A film stiláris és hangulatvilágában, a „tiszta” zsánerhagyományokat pillanatra kizökkentő – de a filmkép transzparenciáját nem érintő – apró trouvailleokban érhető tetten leginkább a „De Palma-kód”. „Ami manapság hiányzik a filmekből, és a ’30-as, ’40-es években még megvolt, az a szépség – bosszankodik egyik interjújában. Hol látni ma igazi szépséget a vásznon? Abban az időben nemcsak, hogy sok szép színésznő volt, de oda is figyeltek a rendezők arra, hogy szépen is mutassanak. Ehhez persze rengeteg türelem, bevilágítás és odafigyelés kell, ami manapság szinte teljesen hiányzik.” Brian De Palma minden ízében a régivágású, perfekcionista suspanse-iskola képviselője, utóvédharcosa, ha úgy tetszik – s ilyen minőségében egy Nagy Történet nosztalgiáját hordozza. S ha valamiért, már ezért érdemes beülni a mindenkori moziterembe.


A Fekete Dália (The Black Dahlia), színes/fekete-fehér, amerikai-német, 121 perc, 2006. Rendező: Brian De Palma. Író: James Ellroy. Forgatókönyvíró: Josh Friedman. Operatőr: Zsigmond Vilmos. Szereplők: Josh Hartnett, Scarlett Johansson, Hilary Swank, Mia Kirshner, Aaron Eckhart, John Kavanagh, Fiona Shaw.